Angelica a szobájában szedegette a maradék holmiját, amit még nem rakott el. A nap még a horizont mögött pihent, ezért lámpát gyújtott. Hiszen nem varázsolhatott az iskolán kívül. Miután kétszer is leellenőrizte, mindene meg van-e, egy nagy sóhaj kíséretében bezárta az utazóládáját. Tisztában volt vele, hogy tizenhárom éves létére nem fogja elbírni, éppen ezért inkább az ágyán hagyta, indulásra készen. Körülnézett a kis, rózsaszín szobában, így, szinte rögtön kiszúrta az üres kalitkát.

- Fene egye meg ezt a baglyot, hogy ilyen sokáig marad... - morogta az orra alatt, majd kinyitotta a szobája ajtaját, és kidugta a fejét a résen.

A folyosót sötétség borította, és csend. Egyedül a lépcső felől érkeztek kisebb-nagyobb zajok. Angelica kitárta az ajtót, majd megindult a lépcső irányába. Learaszolt a fokokon, és átvágott az előszobán, egyenesen a konyhába. Már akkor tudta, ki van ott, és mit csinál, mikor elindult. Nem tévedett sokat.

Nevelőapja, Remus Lupin éppen valami reggelit próbált összedobni a lánynak, kevés sikerrel. Angelica elnevette magát, ahogy Remust főzni látta. Ugyanis a férfi valami csapnivaló a konyhában.

- Nem nevet, együtt érez - fogadta Remus, hátra sem nézve, de ő sem állta meg mosolygás nélkül.

- Én együtt érzek, csak éppen nem veled - ment beljebb Angelica a helységben. A levegőben égett tojás szaga terjengett, ami miatt a lány egyből az ablakhoz lépett, és akkorára nyitotta, amekkorára a fogat engedte - Szerintem több értelme lenne nekem odaállni - hesegette arrébb a férfit, aki mosolyogva engedett a barna hajúnak, és inkább leült az étkezőasztalhoz.

Angelica pedig munkához látott. Fogta az odakozmált ételt (mint később kiderült, rántottát), és egyszerűen a szemetesbe hajította. Elmosta az edényt, majd megtörölte, és visszahelyezte a gázra. Beleöntötte az olajat, és hagyta, had melegedjen.

Amíg a forrósodó olaj a gázon pihent, Angelica a hűtőhöz lépett, kivette a szükséges tojás mennyiséget, majd az összeset, egyenként feltörve, a forró olajba öntötte. Várt pár percet, és kavargatni kezdte.

A kész ételt letette az asztalra. Közvetlen Remus elé, majd elővett két tányért, és megették a frissen sült tojást.

- Mindig is jobban tudtál főzni, mint én - dicsérte Lupin Angelicát.

- Tudom - nevetett a lány. Remus csak megforgatta a szemét, majd a mosatlant a mosogatóba helyezte.

- Mindent összeszedtél? - mosolygott a férfi a lányra.

- Aha. Meg van a seprűm, a talárom, a pálcám, a könyveim... - számolta az ujján - Már csak Hópihe kellene.

- Még korán van. Majd haza jön. Vagy egyenesen a Roxfortba repül - találgatott Remus.

- Lehet. Minden esetre a kalitkája az íróasztalomon van - vont vállat Angelica.

- Akkor sipirc, és hozd le, amit tudsz - hesegette fel a lányt, vissza az emeletre.

- De a ládát nem tudom - állt fel Angelica, majd segélykérően Lupinra pillantott.

- Megyek - sóhajtotta Remus, de közben ugyanúgy mosolygott.

A barna hajú lány fel araszolt a lépcsőn, majd benyitott a szobájába. Örömmel nyugtázta, hogy gyönyörű, hófehér baglya az utazóládája tetején tollászkodik.

- Szia, Hópihe, milyen volt az éjszakai repülés? - kérdezte mosolyogva, miközben az íróasztalához lépett, és kihúzott egy fiókot.

A madár huhogni kezdett, majd gazdája vállára szállt.

Angelica kivett egy zacskót, melynek tartalmát Hópihe etetőjébe töltötte. A bagoly hálásan megcsípte a lány mutatóujját, majd enni kezdte a madáreleséget.

Angelica a ládájához lépett, és megpróbálta felemelni. Nem sikerült. Ekkor ért fel a szobába Lupin.

- Látom, visszaért Hópihe - biccentett a békésen zabáló madár felé. Angelica bólintott egyet, és kissé nyugtalanul pillantott az órára.

- Nem késünk el? - tette fel a kérdést, bár maga is tudta a választ. Nyolc órakkor még nem indul a vonat.

- Dehogy is - legyintett Remus, előkapta a pálcáját, majd lelebegtette a súlyos faládát a lépcsőn.

- Gyere, Hópihe, indulás! - terelgette a kalitkája felé a madarat.

Hamarosan a ketreccel a kezében jött le a lépcsőn, és felkapta a maradék galleont a konyhapultról, amit még tegnap este készített oda. Lupin már az autóban ült, és Angelicát várta. A lány berakta a baglyot a hátsó ülésre, és bekötötte.

- Mégis miért kötöd be? - kérdezte Remus. A lány csak vállat vont.

- Fő a biztonság.

Becsukta az ajtót, és bepattant az anyósülésre. Lupin csak mosolygott, majd beindította az autót, és megkezdődött egy hosszú út a King's Cross vonatállomásra, Londonban.

Remus (ahogy az elmúlt két évben is) azt tanácsolta, hogy aludjon amíg odaérnek, de Angelica sosem hunyta le a szemét. Túlságosan izgatott volt.

Első évben félt az egésztől, és aggódott, hogy melyik házba osztják majd be.

Másodikos korában a kviddics válogató miatt izgult, most pedig csak úgy.

Van, hogy a legkisebb dolgoktól félünk a legjobban.

De Angelica szimplán izgatott volt. Egész nyáron mindössze egyszer találkozhatott a Weasley ikrekkel, akik már első éves kora óta a legjobb barátai. Sőt, Fred talán több is számára, ám ezt soha be nem vallaná.

Már várta, hogy vajon idén milyen hülyeséggel készültek. Vagy, milyen új "találmányt" hoznak majd fel, amivel idegileg kikészítik Friccset, a suli gondnokát.

Mosolyogva emlékezett vissza, arra az egy alkalomra. Még nyár elején volt, olyan július 4. környékén.
Percyt idegesítették, és Mrs Weasley friss sütijeit ették. Bill és Charlie is otthon voltak. Ginny pedig már alig várta, hogy együtt játszhassanak. Ron imád sakkozni, és Angelicát szokta rendszerint elverni, mert (Fred elmondása szerint) csak ő olyan dinka, hogy leáll Ronnal játszani.

A Weasley család különleges helyet tölt be a lány szívében, és minden bizonnyal meg is őrzik azt a bizonyos helyet. Több szempontból is.

Angelica észre sem vette, de már az állomáson voltak, és Remus szerzett egy kocsit, amivel nem kell a nehéz ládát cipelni.

- Hozd Hópihét! - szólt rá Lupin, mire Angelica megelevenedett, és kis kedvencét a láda tetejére helyezte. Amíg Remus tolta a kocsit, addig Angelica a "tájat" leste. Pontosabban az embereket, akik furcsán méregették őket és a csomagokat egyaránt. De se a lány, se Remus nem törődött velük. A muglik már csak ilyenek.

Megkeresték az átjárót, és átszaladtak a falon, ahogy az elmúlt két évben egyaránt.

A lány ismerős arcokat keresett, de a Weasleyk szokás szerint késtek. Csak a vonatot ne késsék le.

Lupin segített keresni egy üres kupét a vonaton, ahová betették a holmikat, és az állomáson beszélgettek tovább.

Ahogy telt az idő, egyre több ismerős arc jelent meg. Köztük Oliver Wood, a kviddicscsapat kapitánya, egyben az őrző is, Alicia Spinnet, a csapat egyik hajtója Angelica mellett, illetve Neville is, akit a lány egy véletlen folytán ismert meg, a Szent Mungóban.

Sípolt a vonat, mire Angelica elköszönt nevelőapjától, majd felszaladt a kupéba, amit már "lefoglalt". De nem volt egyedül. Neville ott gubbasztott a sarokban.

- Szia, Neville. Mi újság? - kezdett csevegni a barna hajú lány.

- Trevor elveszett - nézett rá a fiú könnyes szemmel.

- Nyugi, meg lesz! - biztatta Angelica a félénk, tizenegyéves fiút. Neville bólintott, majd újra visszafordult az ablakhoz. De már nem sírt.

Angelica ledobta magát az ülésre, és kikukkantott az ablakon. Szemeivel a már ismert vörös hajkoronát leste, de nem találta meg. Helyette viszont egy nagyon is ismerős, mégis ismeretlen, szerteszét ágazó, fekete hajkoronát pillantott meg. Kerek szemüveg ült az orrán, és a vonat felé igyekezett.
Első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy elsőéves.

Vagyis nem találkozhattak, hiszen akkor tudná a nevét.

De akkor mégis honnan olyan ismerős a lánynak az a zöld szempár?