Harry már órák óta bolyongott az Abszol út szűk, macskakővel borított utcáján és meggállás nélkül csak a boltokat bújta egyre kétségbeesettebül és tanácstalanabbul. Nem maradt már sok ideje, ami azt illeti csak maximum két-három órája, hogy megtalálja a tökéletes ajándékot a férfinek. Valami olyat, aminek őszintén örülne, ami hasznos és ami kifejezi azt, hogy szeretné ha folytatnák, vagy elkezdenék azt a valamit ami köztük van. Már ha lehet így nevezni. Harry nagyon reménykedett benne, hogy ez már valami. Maga is meglepődött azon a heves szívdobogáson, remegésen és akadozó lélekzeten amit az egykor úgy utált Bájitalmester gondolata kivált belőle. Mióta megtudta, hogy ő a titokzatos ajándékozója ki sem tudja verni a fejéből a másikat. Se éjjel se nappal. Állandóan azon kattog az agya, hogy vajon miképp fog reagálni a férfi ha megtudja, hogy lelepleződött. Folyamatosan azon agyalt, miképp adhatná az idősebb tudtára, hogy nagyon is szeretné megismerni közelebbről... úgy igazán... úgy ahogy még senki. A gondolatba is beleborzongott. Sosem hitte vagy inkább nem remélte, hogy valaha valaki ilyen érzelmeket fog belőle kiváltani. Most mégis megtörtént és nem akarja elengedni a vissza nem térő lehetőséget. Éppen ezért kell sürgősen találnia valami ajándékot és visszalopakodni a kastélyba. A barátai már nem tudják soká fedezni. Így is komoly hadi művelet és kisebbfajta csodatétel volt elintézni, hogy el tudjon osonni bárki tudta nélkül az Abszol útra. De a barátai zsenik, és ezt is megoldották, csak hogy ő esélyt kaphasson. Sosem felejti el nekik amit érte tettek és nem akarja hogy a hősies munkájuk karba vesszen.
A keresést nehezítette az is, hogy az ifjú Griffendeles egyáltalán nem ismerte jól a Bájitalok mesterét. Ellentétben a férfivel aki tökéletesen ismerte őt és mindig csodálatos ajándékot választott. Neki ötlete sem volt, mi lenne a megfelelő... de úgy érezte, ezen változtatni akar. Változtatni fog! Csak nem szabad elszúrnia az első lépést... az idegessége sem volt éppen segítségére. Semmiképpen nem szeretett volna olyan egyszerű dolgot mint bájitalkönyv vagy valamely hozzávaló esetleg eszköz. Az túl... unalmas lenne. Túl kiszámítható. Azt akarta, hogy a férfi lássa a szándékait, azt hogy jó úton jár. Szerette volna tudtára adni, hogy közeledhet felé. Szeretett volna igent mondani. Valami beszélő dologra volt szüksége.
Valami lenyűgözőre.
Valami izgalmasra.
Valami... bátorra.

Már majdnem feladta a keresést, mikor is az utcából nyíló egyik sikátor mélyérő valami furcsa, szikraszerű csillogásra nem lett figyelmes. Ahogy közelebb ért a rejtélyes szikra forrásához hirtelen a szája is tátva maradt és tudta, hogy megtalálta amit keresett. Összeállt a fejében a kép, hogy mit is kell tennie.
Az eldugott kis antikos bolt kirakatában egy talár ragyogott fényesen. Szűk szabású, lágyan csillogó anyagú hófehér dísztalár, finom ezüstfonalas díszítéssel kacskaringósan hímezve. És szinte szikrázott az egész, valami furcsa leírhatatlan módon... különös mágia áradt belőle. Merész ötlet volt, hanem vakmerő de valahol azt érezte ez az egyetlen lehetősége. Pont egy ilyen nagy dobásra van szüksége. Elképzelte benne a férfit, ahogy a mindig elegáns járásának köszönhetően a csillogó fehér anyag lebeg utána miközben bevonul a nagyterembe... ahogy a táncparketten nem csak ő de a talár is táncra kel. A lelki szemei előtt megjelenő képre pedig a gyomra szaltót vetett és a torka összeszorult. Ennek az egész őrültségnek két kimenetele lehet: vagy teljes siker vagy hatalmas nagy bukás. De nem volt más esélye. Vajon fel fogja venni a férfi? Vajon elfogadja majd a meghívását a bálra? Eljön majd? És ha igen, azután mi lesz? Annyi kérdés járt a fiatal fiú fejében hogy nem győzte követni saját magát. Nem volt benne biztos, hogy ez működni fog-e vagy sem de egy valamit pontosan tudott: illik a férfihez és ha meg sem próbálja akkor a válasz biztosan nem lesz. Így hát minden bátorságát összeszedte és határozottan belépett a kis antikvitás boltba. A kis helység belülről is pont olyan különleges volt mint kívülről. Sötét, kissé nyirkos, tele fa borítással és ősréginek tűnő bútorokkal és mindenfajta csecsebecsével. És különös, füstre emlékeztető karcos illat terjengett az egész helyen. Harry nem is tétovázott soká, azonnal magához vette a talárt majd a pult felé sietett vele.
A kissé kopott ódon pult mögött egy öreg hölgy állt akinek gömbölyded arcán barátságos mosoly ült és élénk zöld szemei áthatóan és kiismerhetetlenül fénylettek.

- Jó estét Aranyom!

- Jó estét. Ezt szeretném. Kérem csomagolja is be, ezüst selyempapírba arany masnival.

- Természetesen Aranyom. Karácsonyi ajándék lesz?

- Köszönöm. És igen, az.

Harry szeretetteljesen az idős hölgyre mosolygott. A hangja kedves volt, olyan igazi, nagymamás csilingeléssel és a szemei most meg inkább játékosan fényleni kezdtek. Egészen különösen festett, de a fiúnak mégsem támadt semmi rossz érzése. Inkább a mai nap először, nyugalmat kezdett érezni.

- Hűha... bárki is a szíve választottja fiatal úr, igazán különleges férfi lehet. Ez nem mindennapi ajándék, remélem teljesül a legenda.

- Igen... különleges valóban... de milyen legenda?

- Nem is ismeri a fehér talár balladáját?

- Nem.

- Oh, akkor feltétlenül hallania kell Aranyom.

- Csupa fül vagyok, Asszonyom.

- Ez a beszéd. De szólíts nyugodtan Dorisnak... nem vagyok én olyan öreg ám.

- Köszönöm, Asz... khm Doris.

- Szóval, ez a talár igen különleges darab és ami azt illeti meglehetősen régi is. A tizenhatodik század elején készítette egy nagyon öreg bájitalkeverő mester, aki élete végéig gyászolta fiatalon elhunyt szerelmét és haláláig hű maradt hozzá. A hitvese gyönyörű volt, kecses akár egy cinege de sötét volt a kinézete mint egy hollónak. Majd földig érő, hollótollra emlékeztető haját mindenki irigyelte és a szemei olyanok voltak mint az éjszaka. A természete viszont inkább hattyúhoz volt hasonlatos. Nemes volt, okos, bájos de rideg és taktikus. Egyedül a szerelme volt képes felmelegíteni a szívét... A férfi meg volt róla győződve, hogy megtalálta az igaz szerelmet, még ha neki kevési idő is adatott belőle és szerette volna ezt megosztani más emberekkel is, az elhunyt felesége tiszteletére. Az egész életét annak szentelte, hogy valahogyan megfejtse és fizikai formában, kézzelfoghatóvá tegye a valódi, sírig tartó, örök szerelmet. Minden álma az volt, hogy valami olyat alkosson ami segít az embereknek rábukkanni a lelki társukra. A legenda szerint egy élet hosszú munkájának eredménye kifizetődött és sikerült megfejtenie az univerzum legősibb titkát: a szerelmet, és bármi legyen is ez a titok, beleszőte a talár ezüstszálaiba, hogy segítsen a varázslóknak rálelni életük társára, a másik felükre. Úgy tartják, ha ezt a talárt valaki viseli és megcsókolja benne az igaz szerelmét akkor a talár halványkéken világítani, szinte szikrázni kezd. Ám a talár bármennyi embernek is segít megtalálni a társukat sosem birtokolhatják igazán... mindig a szerelme tulajdona marad... még a síron túl is. Jelentsen ez akármit is.

- Hű, ez nem mindennapi mese!

- Nyugodtan gondolja csak azt Aranyom, hogy mindez csak egy szenilis, romantikus öregasszony képzelgése, de én biztosan tudom, a mese igaz.

- Remélem Doris. Őszintén remélem.

- Ha nem bánja fiatalúr, ajánlanék valamit még mellé. Ezek a fekete üvegbrossok párban járnak és igazán illene a talárhoz.

A kedves idős hölgy korát meghazudtoló sebességgel szaladt el a bolt egyik üvegvitrinjéhez, ahonnan pár másodperc kotorászás után két, lenyűgöző kivitelű fekete üvegbrosst hozott elő, amelyek egy sötétzöld bársonyból készült párnán csücsültek. A brossoknak klasszikus cirádás - kacskaringós kialakítása volt mindkettő közepén pedig egy nagy szikrázó fekete kő kapott helyett amit számtalan kisebb átlátszó és fekete egészített ki. A két bross nem volt teljesen egyforma, az egyik kisebb a másik kissé nagyobb volt.

- Nagyon régi darabok és elég értékesek is, de neked Aranyom odaadom negyed áron. Ezek ikerbrossok, külön - külön is hordhatók de tökéletesen egybe illeszthetők. Mindkettő a tizenhetedik század végén készült gyémánt és fekete gyémánt berakással.

A fiatal fiúnak még a szava is elakadt, annyira lenyűgözte a látvány. Igazán egyedi darabok voltak és valóban passzoltak a talárhoz igy hát nem is volt kérdés, hogy elviszi e őket. Ez határozottan olyan kreatív és egyedi ajándék amire szüksége van.

- Ezeknek is van történetük?

- Óh igen Aranyom... ez családi örökségem volt és az angol királyi családot és az orosz cári birodalmat is megjárta. Kalandos élete volt a brossoknak. Sok szerelemmel, ármánnyal és háborúval fűszerezett. De túléltek mindent és most itt vannak.

- Ha örökség miért adja el őket?

- Nekem nincs kire hagyni Aranyom. És látom nálad jó helyen lesznek. Vigyázz rájuk, különlegesek majd meglátod.

- Ez megtisztelő Doris. Köszönöm. Ezeket is becsomagolná ugyan úgy?

- Már repülök is Aranyom.

Extra tartalomért és kulisszatirkokért kövessenek Instagram - on:

Victoria_W_Knight