*~°•••—●—•••°~*

Eamon Seagrave sok szörnyűséget látott már az élete során. Annak idején, mikor elvégezte a tanulmányait a Roxfortban és készen állt arra, hogy auror legyen, belecsöppent egy háborúba, ahol rengeteg barátot veszített el. Embereket és rokonokat, akik előtt még ott volt az egész életük, de egy hataloméhes varázsló világmegváltó tervei miatt semmivé lettek. Eamon sokat sírt és gyászolt akkoriban, számtalan temetésen vett részt, s maga sem tudta, hogy miért maradt életben, ha mindenki más meghalt. Hónapokig járta a világot, bújkált az árnyakban és kémkedett Voldemort megmaradt csatlósai után. Nem sok szükség volt már erre, mert az életben maradt halálfalók szétszéledtek, azonban Eamon nem találta a helyét, így tovább folytatta az egyszemélyes harcát a gonosz ellen. Egyedül a bátyja lányának a születése tudta hazacsalogatni. Astaerya egész lénye és hatalmas zöld szemei volt az, ami visszahozta a reményt a férfi lelkébe. Egy darabig a bátyjával élt, ugyanabban a kúriában, ahol annak idején felnőttek, de aztán a saját lábára állt, s talált magának egy új otthont. Legalábbis, a plublikus verzió ez volt, valójában nem bírta elviselni a testvére feleségét. Meredith pokollá tette az életét, s mindig ott szurkálta meg éles szavaival, ahol a legjobban fájt. Panaszkodni nem akart, sem pedig éket verni kettejük közé, így Eamon megtartotta magának minden rossz gondolatát, s hamarosan elhagyta a házat.

Azóta évek teltek el. Olysseus elment egy veszélyes küldetésre, s soha nem tért vissza. A gyermekeik felnőttek, s Eamon szinte nem is látta őket. Ritkán látogatta meg a családot, nem akart Meredith útjába kerülni. Csak akkor volt náluk hosszabb ideig, mikor hírét vette a szörnyű balesetnek, ami a legkisebb gyermeküket, Astaeryát érte. Baleset... Eamon mindig is sejtette, hogy Meredith keze volt a dologban, de nem akarta elhinni. Gondolni és tudni teljesen más, főleg akkor, ha azt állítják, hogy egy anya a saját gyermeke életére tört. Márpedig csak ez lehetett az igazság, mert nem volt más racionális magyarázat a történtekre. Eamon élénken emlékezett arra a napra, mikor Olysseus megjelent a házában. A bátyja sápadt volt és sovány, a kezei reszkettek. Folyt róla a verejték, s a szemeibe szűnni nem akaró ijedtség költözött. Beszélni is alig tudott, mikor akadozva és levegőért kapkodva elmondta, hogy mi történt a lányával.

Eamon látta, hogy a mindig boldog és pozitív bátyjában egy újabb világ omlott össze. Nem ez volt az első tragédia, ami őket érte, s tudták, hogy nem ez lesz az utolsó. Mégis, letaglózó volt ebbe belegondolni, átélni meg még nehezebb. Eamon igyekezett támogató lenni, de úgy, hogy ő maga is a szakadék szélén egyensúlyozott minden egyes nap egyáltalán nem volt könnyű. Értett némiképp a gyógyításhoz, bár hivatásos felcsernek azért nem vallotta volna magát, mégis számtalan nappalt és éjszakát töltött a félelmtől fűtött kúriában, hátha tud kezdeni valamit Astaerya helyzetével. Inkább vígasztalni tudta a gyerekeket, illetve a testvérét, s igyekezett elkerülni Meredith fürkésző tekintetét. Hosszú és fájdalmas napok követték akkor egymást.

Eamon Seagrave számára nem változott az élet. Egyedül élt a házában távol a világtól, s a bátyját kereste szüntelenül. Nem hitt abban, hogy Olysseus meghalt. Érezte volna a lelke mélyén, ebben teljesen biztos volt. Vagy talán csak ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni akart, mielőtt végleg kicsúszott volna a lába alól a talaj.  Közel járt ahhoz, hogy végérvényesen feladja, s elfogadja a tényt, hogy mindenkit elveszített, aki fontos volt a számára. Először az öccsét, utána a húgát, majd most a bátyját is... A családja már évek óta csöbörből vödörbe került, de valahogy mindig ki tudtak mászni a gödörből. Most azonban úgy látszott, hogy a remény talán örökre elveszett. Volt-e még értelme annak, hogy küzdjenek?

– Szerintem jót tenne neked egy kis séta – ült le vele szembe az egyik legjobb barátja, Remus Lupin. A férfi már jó pár napja járt hozzá minden délután, s bár Eamon nem vallotta be, de örült a társaságnak.

– Nem akarok kimenni innen – felelte halkan Eamon, rá se nézve Remusra. – Jó így.

– Kétlem – rázta meg a fejét Remus. – Ugyan már, Eamon! Hetek óta ülsz bezárkózva, a világ nem állt meg veled együtt. Nem vonulhatsz vissza egyetlen rossz hír miatt!

– De mi van akkor, ha Oly tényleg halott?!

Remus sóhaja töltötte ki a csendet. A férfi tudta jól, hogy Eamon jogosan tartózkodott már a házában napok óta, mégsem engedhette meg azt, hogy a régi barátja teljesen elveszítse önmagát. Talán most minden sötétnek és kilátástalannak tűnt, de nem adhatták fel. Egy rosszabb hír nem a világ vége. Remus is tudta, ahogy Eamon is a lelke mélyén, hogy Olysseus nem halt meg, csak eltűnt.

– Olysseus még életben van, s ezt te is tudod jól – felelte Remus végül, s óvatosan megfogta Eamon kezeit. – Nem mondhatjuk biztosra azt, hogy baj történt vele, az információ nem volt pontos, igazam van?

– Igen – biccentett hezitálva Eamon. A szemeiben felcsillant a remény lángja, de még nem igazán mert hinni abban, hogy minden rendbe jöhet.

– Nem szabad feladnod, most nem. Annyi mindent elértünk már, küzdj még egy kicsit tovább, Eamon Seagrave!

– Annyira hiányzik...

– Tudom – bólintott Remus szomorúan. – Nekem is, hidd el. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, vagy a többiekre... Csak úgy őrizhetjük meg az emléküket, ha nem adjuk fel a harcot.

Eamon Remusra emelte a könnyekkel teli tekintetét, s percekig nem szólt semmit. Igaza volt. Tényleg nem adhattak fel mindent pont most, mikor egy hatalmas áttörés kapujában álltak. Soha senki nem küzdött annyit az elveszett bátyjáért, mint ő és Remus. A többi auror elfelejtette a bajtársukat. Nem keresték, nem próbálták meg kideríteni, hogy mi történt vele. Még a miniszter is a szönyeg alá söpörte az ügyét, úgy tett, mintha soha nem is létezett volna egy Olysseus Seagrave nevű varázsló, aki sokak életét megmentette.

– Menjünk ki – vett egy mély levegőt Eamon, majd ki is fújta azt. – Tényleg nem ülhetek idebent tovább tétlenül.

– Ez a beszéd! – mosolyodott el Remus.

*~°•••—●—•••°~*

Ezer éve már, hogy biztonságban érezte magát. A mágus magányosan járta a kihalt falu füstölgő maradványait, romokból romokba lépett és hosszú köpenyének vége is mindig beleakadt a törmelékbe. Csak ment előre, nem nézett se jobbra, sem pedig balra. Nem akarta látni a feltehetőleg holtan heverő nőket és férfiakat, akik a végsőkig küzdöttek, de senki sem érkezett segítségként. A világ ezen felén évek óta háború folyt. Távol a szemektől és fülektől, csendesen és titokban zajlottak a harcok. Nem vittek hírt arról, hogy muglik, mágusok és boszorkányok lelték a halálukat, nem tudott senki a vérontásról.

Senki, kivéve azt a mágust, aki keselyűként járta a földig rombolt falvakat.

Nyomokat követett, melyek reményei szerint elvezethetik azokhoz, akik a pusztítást okozták. Soha sem maradt egy-két napnál tovább, mindig ment tovább. Egyszer-kétszer talált még élőket, rajtuk megpróbált segíteni, de a legtöbb esetben már túl későn érkezett. Mindig megelőzték őt a halálfalók, mindig hamarabb elmenkültek, ő maga pedig nem tudott gyorsabban haladni. Napok óta alig evett és ivott, aludni nem is mert és az ereje utolsó tartalékait használta, de nem állhatott meg. Nem fordulhatott vissza, nem mehetett haza. Dolga volt, egy fontos küldetése, ami még nem ért véget.

Hangosat füttyentett, mikor a falu határába ért, s a határt kémlelve várt. Hamarosan egy vágtázó ló alakja bukkant elő a távolban. Ahogy közelebb ért láthatóvá vált, hogy inkább hasonlított csontvázra, mint egy egészséges példányra. Sötétszürke szőre kopottan fénylett, bőrszerű szárnyai ernyedten lógtak az oldalánál. Több helyen is kilátszottak az állat csontjai, a szemei helyén is csak fekete gödrök voltak. Mégis, a mágus igaz barátra lelt a thesztrál személyében.

– Barátom – suttogta a férfi a lónak, mire az némán megbökte őt a fejével. – Tudtam, hogy újra eljössz majd hozzám, ha hívlak.

A varázsló már sok-sok éve látta a thesztrálokat. Nem egyszer találkozott a Halállal, s tudta jól, hogy még ezernyi alkalma lesz rá. Egy háború nem járt vér nélkül, s a mágia világa évek óta harcot vívott egy olyan csatában, ahol sosem volt győzelem.

– Segítened kell nekem, de utoljára, barátom – folytatta tovább a férfi. – Nem hívlak többé, újra szabad lehetsz. Járhatod az erdőt és élhetsz úgy, mint előttem. De most magaddal kell vinned, el innen messzire!

A thesztrál felnyerített, majd pár lépéssel odébb ment, hogy a mágus könnyen fel tudjon ülni a hátára. Hetek óta vigyázták egymás hátát. Faluról falura vándoroltak, fényes és élettel teli mezőket hagytak a hátuk mögött sötét, s a halál szagától bűzlő erdőkért, ahol nem várt rájuk semmi, csak gyász. A varázsló halkan felsóhajtott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer bújdosni fog és árnyakban találja majd meg a menedéket, mint egy száműzött vadállat. Egyedül maradt a világban, magányosan és kiszolgáltatottan. Azt sem tudták róla, életben volt-e még.

Mikor felnézett az égre, s végre annyi éjszaka után újra megpillantotta a füst tengerében a sápadt holdat, zöld szemeiben egy ősi tűz lángjai lobbantak fel.

*~°•••—●—•••°~*

Hey!

Itt is van a következő rész! Mielőtt azonban megint eltűnnék, lenne egy-két mondanivalóm.

Tudom, hogy (spoiler) a Hogwarts Legacy sztorijában is fontos szerepet játszik egy egyfajta ősi mágia. Aki az elejétől fogva itt volt, az pontosan tudja, hogy én már azelőtt elkezdtem ezt a történetet, hogy tudtunk volna bármit is a játékról. Nem onnan vettem, bár tény és való, hogy így nevében hasonlít rá. Az én ősi mágiám teljesen más, s ezt a későbbiekben szeretném bebizonyítani.

Kicsit szerettem volna Eamon karakteréről írni. Ez persze még nem sokat árul el, sőt... talán semmit sem. De szépen lassan szeretném őt behozni, nem egyszerre.

Van esetleg tipp arra, hogy ki a titokzatos thesztrálos mágus?