*~°°•••—●—•••°°~*

Nehezen virradt fel az iskola első napja. Astaerya már annyira izgatott volt az elmúlt egy hétben, hogy minden reggel korán kelt fel, este alig tudott elaludni, s legalább százszor átnézte a listáját, hogy biztos mindent megvettek-e. Miután visszatértek az Abszol útról, Meredith fogadta őket, s mindenre kíváncsi volt, bár mikor elmondták neki, hogy milyen pálca választotta ki a lányát, nem tűnt valami boldognak. Eamon nem sokáig maradt, elköszönt a gyerekektől, s a lelkükre kötötte, hogy mindig írjanak neki, de aztán fogta magát és elment.

– Assie! Assie ébresztő! – rontott be Lorcan Seagrave a kislány szobájába, mire a gyermek ijedten fordult ki az ágyból, s hangos puffanással érkezett meg a kemény padlón.

– Fent vagyok... – nyöszörögte halkan Astaerya a földről, majd lassan feltápászkodott. – Muszáj volt ezt tenned? A frászt hoztad rám!

– Ha lekéssük miattad a vonatot, akkor biztos, hogy egyikünk sem kezdi el az idei tanévet – felelte Lorcan, majd kiszaladt a szobából, mielőtt a húga párnája fejen találhatta volna.

Astaerya kellemesebb ébresztőt is el tudott volna képzelni, de ez ellen már nem tehetett semmit. Gyorsan magához vett pár kényelmesebb ruhadarabot, majd magában dúdolgatva bezárta magát a fürdőszobába, hogy elkészülhessen. Most nem időzött annyit az öltözködéssel, mint legutóbb, hiszen olyan tíz perccel később már menetkészen járkált a szobájában ellenőrizve, hogy biztos mindent elpakolt, amire szüksége lesz. Hirtelen aztán halk nyávogás ütötte meg a felét, s mosolyogva fordult az ágya felé, amint egy gyönyörű, hollófekete maine coon macska feküdt elnyúlva, okos sárga szemeivel a lány minden lépését figyelve.

– Ugye tudod, hogy be kell majd zárjalak a ketrecedbe? – kérdezte a macskától, mire az állat csak egy nyávogással felelt és lustán feküdt tovább a takaró fodraiban. – Még egy nevet is adnom kéne neked...

Pár nappal ezelőtt Eamon váratlanul betoppant hozzájuk, s ezt a fekete macskát nyomta a kislány karjaiba, mondván jó lesz neki a Roxfortban. Astaerya nem akart baglyot, hiszen a testvéreinek már volt, s úgy vélte, ha fog levelet küldeni, akkor majd használja azokat, vagy egy madarat az iskolaiak közül. Amikor azonban az Abszol úton jártak, már igencsak késésben voltak, így haza kellett menniük, de Eamon megígérte, hogy nem engedi el kisállat nélkül. A macska tökéletes társnak bizonyult, ugyanis azonnal szorosan kötődni kezdett a lányhoz. Astaerya is nagyon megkedvelte, éppen csak azt nem tudta, hogy milyen nevet adjon neki.

– Azt, hogy Macska mégsem kaphatod, mert ennél fantáziadúsabb nevet szeretnék adni neked – gondolkodott el hangosan a lány. – De akkor mi legyen? Valami férfias kéne neked, esetleg egy sötét név, ami azt mutatná, hogy egy félelmetes vadállat vagy, de mi bizony tudjuk, hogy nincs nálad aranyosabb lény ezen a bolygón.

Az állat hangos nyávogással fejezte ki az ellenérzését a megnevezést illetően.

– Jól van na – legyintett Astaerya oda se figyelve. – Akkor egy hidegvérű vadállat vagy, így jobb? Nevet viszont még mindig nem adtam neked.

Astaerya halkan felsóhajtott, majd tovább olvasta a listáját már sokadjára. Nem szeretett volna semmit sem otthon hagyni, mert bár egyesével utána lehet küldeni bagollyal a dolgokat, azért egy madarat sem szeretett volna kifárasztani. Üst, tankönyvek, füzetek, pergamen, tollak és pennák. Aztán ott volt még a talárok kupaca, az egyéb ruhái, a süvege és rengeteg puha és meleg pulóver, Astaerya ugyanis nagyon fázós típusnak számított.

– Megvan! Legyél Kormos! – fordult vigyorogva a macska felé a lány, de mikor csak egy unott arc fogadta, azonnal el is szomorodott újra. – Nem, igazad volt. A Kormosban nincs semmi különleges.

Miután úgy találta, hogy mindene megvolt, minden erejét összeszedve nyúlt a ládájához, de még megmozdítani is alig bírta, felemelni meg már meg sem próbálta. Mit is mondott tegnap Allerick? Majd ő jön és segít neki? Talán, mindenesetre Astaerya nem akarta, hogy megint mindenki rá várjon, így miután betuszkolta az engedetlen macskát a ketrecébe, elkezdte cibálni és vonszolni a csomagját az ajtója felé. Lassan, de haladt, s bár úgy érezte, hogy a háta ketté fog szakadni előbb vagy utóbb, azért derekasan kihúzta a szobája előtti folyosóra.

– Mondtam, hogy segítek neked, nem emlékszel? – szólalt meg Allerick váratlanul mellőle, mire a lány újra kapott egy szívrohamot.

– Nektek muszáj mindig a frászt hozni rám? – tette a kezét a mellkasára Astaerya, majd idegesen felsóhajtott és megrázta a fejét. – Inkább ne is válaszolj, úgyis tudom, hogy mit mondanál.

Allerick elnevette magát, majd meglengette a pálcáját, s egy elmormolt Wingardium Leviosa után elkezdte kecsesen kilebegtetni a ládát a szobából, amit Astaerya persze ámulva nézett, s leesett állal sietett a testvére után.

– Nem úgy volt, hogy a Roxforton kívül nem szabad varázsolni?

– Tizenhét vagyok – vigyorodott el Allerick. – Augusztus óta varázsolgatok, nem tűnt fel?

– Nem figyeltem – vonta meg a vállát Astaerya, de közben a lelke mélyén kicsit elszégyellte magát. Hogy-hogy nem vette észre? Hiszen mindig mindenre odafigyelt, akkor most miért nem? Ez nem vallot rá.

– Minden rendben? – kérdezte Allerick aggódva, mikor észrevette, hogy a húga mennyire lehangolt lett hirtelen.

– Persze – erőltett mosolyt az arcára a lány. – Csak nem tudom, hogy mi legyen a neve a macskának.

– Valami sötét – mordult fel halkan a fiú. – Az az állat mindig úgy néz rám, mint aki álmomban le akarja tépni a lábam.

– Minden macska ilyen – vigyorodott el Astaerya. – De te jó ég! Merlin virágos alsónadrágjára, te egy zseni vagy, Allie!

– Igazán? – nézett rá meglepetten a bátyja. – És mégis miért?

– Dante lesz a neve a macskának!

– És ehhez én mit tettem hozzá?

– Hosszú – legyintett Astaerya, majd kettesével szedve a fokokat leszaladt a lépcsőn, hogy minél hamarabb leérjen és elújságolja Lorcannek a jó hírt, miszerint kapott nevet végre az a fránya macska.

*~°•••—●—•••°~*

A King's Cross olyan hatalmas volt, hogy Astaerya egész nap elbóklászott volna az óriási oszlopok között, ha nem kellett volna a vonathoz sietniük, ugyanis igencsak késésben voltak, s még csak nem is miatta. Miután Allerick levarázsolta a ládáját, még vártak pár percet, de aztán Lorcan is megérkezett, akinek csomagjai már lent várták a nappaliban. Azonban mégsem tudtak elindulni. Az anyjuk fejében meg sem fordult az, hogy elkísérje őket az állomásra, Eamon bácsi pedig tőle szokatlanul késett, ami miatt Allerick aggódva járkált fel-alá, Lorcan unottan olvasta az Ezer bűvös fű és gombát, Astaerya pedig Dantét simogatva ült a ládája tetején, s halkan dúdolgatta azt a dallamot, amit akkor hallott, mikor a pálcája kiválasztotta.

Végre aztán jó húsz perc várakozás után befutott Eamon is, mire a gyerekek egyszerre pattantak fel a helyükről, pakoltak el gyorsan mindent, amit kivettek – szerencsétlen Dante is visszakerült a ketrecbe, hiába tiltakozott foggal-körömmel –, majd rekordsebességgel zsupszkulcsoztak a pályaudvar elé, ahol magukhoz rántottak egy-egy kulit, s már száguldottak is a kilenc és háromnegyedik vágány felé. Éppen időben érkeztek, ugyanis már csak öt percük volt az indulásig.

– Nem mondod komolyan, hogy neki kell rohannom a falnak? Ki volt az az észlény, aki ezt kitalálta?!

– Ne most akadj fenn ezen, Assie – eresztett meg egy halvány mosolyt Eamon bácsi, ami elég gyengének hatott a különösen sápadt arcán. – Ne félj, nem lesz semmi baj! A fal el fog tűnni, te pedig ott leszel a másik oldalt a peronon egy Roxfortba tartó vonat társaságában. Na, indulás!

A lány dohogott még magában egy sort, de végül csak megindult a fal felé, s közben inkább becsukta a szemét. Vajon mennyire fáj, ha az ember nagyon gyorsan nekiszaladt a betonoszlopnak? Azonban Astaerya nem ment neki semminek, ugyanis amint elég közel ért a céljához, máris máshol találta magát. Gyerekzsivaj ütötte meg a fülét, valamint síró anyák és büszke apák kiáltozása vegyült a levegő égetett széntől füstös elegyébe.

– Gyere, Assie! – ragadta meg a karját Allerick. – Segítek feltenni a ládát a vonatra, rendben?

– Rendben – felelte a húga oda sem figyelve. A Roxfort Expressz valami gyönyörű volt! A vörös-fekete mozdony feszülten várakozott a sínen. A kislány szinte mindenben érezte a mágiát körülötte. A zsúfolt és füstös levegőben, a fel-alá rohangáló szülőkben és gyermekekben, a játékosan fújdogáló szélben, ami bár már hűvösen csapta meg az arcukat, még kicsit benne volt a nyár emléke, ahogy tovaszaladt a vágányok között.

Allerick halkan nyögve emelte fel a ládát a vonatra, majd fürgén felsietett, s kezét nyújtotta a húgának, aki még mindig kicsit másfele kalandozva ugyan, de szintén felmászott a lépcsőkön.

– Mindenki megvan? – pérdezte a peronon ácsorogva Eamon.

– Igen – bólintott Allerick. – Majd írunk neked a Roxfortból, Eamon bácsi.

– Várni fogom – kacsintott a férfi. – Minden rendben lesz, Assie! Meglásd, büszke oroszlán leszel te is!

– Köszönöm – mosolyodott el Astaerya, de a szemeiből nem tűnt el a félelem. Azt már meg sem kérdezte, hogy Eamon honnan tudta kitalálni, hogy miket gondolt. Talán mindenki ugyanígy érzett a Roxfort kapcsán, mikor először készült a kastélyba menni. Minden ifjú varázsló és boszorkány félt attól, hogy mi fog rá várni. Bele sem mert gondolni abba, hogy mit élhettek át azok, akik egészen eddig a varázsvilág létezéséről sem tudtak. Astaerya legszívesebben leugrott volna a vonatról, hogy Eamon mellett maradhasson, de tudta, hogy ezt nem teheti. Őszintén szólva nem szeretett volna az anyjával sem maradni.

– Menni fog, kölyök! – mosolygott rá bíztatóan Eamon, majd integetve nézett utánuk, mikor a vonat lassan, hangos füttyszó kíséretében elindult az állomásról. Astaerya szomorúan nézte, ahogy a King's Cross peronján álló emberek arca egymásba olvadt, s egyként mozgó tömeggé vált, ahogy a mozdony felgyorsult. Vágyakozva bámulta a szülők kavalkádját, s titkon azt képzelte, hogy az apjuk is ott áll valahol, vidáman mosolyogva és integetve.

– Most már csak helyet kellene találni – sóhajtott fel Lorcan fáradtan, s reménytelenül nézett végig a végtelen folyosón, ahol még volt egy-két diák, akik ugyancsak próbáltak egy üres fülkét találni.

– Biztos lesz még hely – próbálta megnyugtatni őt Allerick, de az ő szemében is felcsillant a kétkedés.

Lassan indultak meg előre. A legtöbb fülke már persze tömve volt ifjú boszorkányokkal és varázslókkal, így csak mentek és mentek tovább, reménykedve abban, hogy egyszer majd találnak egy olyan helyet, ahol ha nem is mindannyian, de legalább az egyikük pont elfér.

– Allerick! De jó újra látni, haver! – kiáltott fel valaki a vonat egyik távolabbi szegletéből, aki történetesen a legidősebb Seagrave-gyermek évfolyamtársa volt, büszkén feszítve a hollóhátas talárjában.

– David! – mosolyodott el a fiú vidáman. – Van még nálatok esetleg hely?

– Csak kettő – tárta szét a karját a fiú. – Az is csak akkor, ha nagyon összehúzzuk magunkat.

– Menjetek csak – szólalt meg hirtelen Astaerya. – Majd én találok magamnak egy helyet, megleszek egyedül is.

– Biztos? – kérdezte Lorcan aggódva. Persze, szeretett volna leülni, de mégsem akarta magára hagyni a húgát, főleg, hogy a lánynak még barátai sem voltak.

– Biztos. Menjetek csak nyugodtan.

Astaerya magányosan nézett a testvérei után, de nem szólalt meg újra. Tisztában volt azzal, hogy a saját lábára kell állnia. Keresnie kell egy olyan fülkét, ahol még talál magának helyet. Nehezen húzni kezdte maga után a ládáját, s be-benézett az ajtókon, de a legtöbb helyiség már így is több diákot zárt magába, mint az elfogadott lett volna. Ahogy szenvedve haladt tovább, hirtelen lesütött rá a szerencse. Az egyik ajtó mögött csak kettő, szintén elsősnek tűnő fiú ült egymás mellett, s valamin nagyon nevettek.

– Sziasztok! – nyitott be Astaerya félénken. – Szabad itt még egy hely?

– Persze – fordult felé az egyikük, s a kislány csak akkor jött rá, hogy a fiúk ikrek voltak. Első látásra teljesen egyformának tűntek, de ahogy tovább figyelte őket, Astaerya rájött, hogy van köztük némi különbség. Az egyikük pár centivel magasabb volt, s a szeplői is máshogy szóródtak szét az arcán, mint a testvérének.

– Gyere csak – szólalt meg a másik is. Astaerya szerencsétlenkedve bevonszolta a ládáját, majd leült a fiúkkal szemben.

– Astaerya Seagrave – nyújtotta a kezét feléjük.

– Fred... – szólalt meg először az, aki beinvitálta a fülkébe.

– és George Weasley – fejezte be a testvére a mondatát.

– Miért van olyan érzésem, hogy fordítva mutatkoztatok be nekem?

Fred és George meglepetten nézett össze, majd hasonló vigyor terült szét az arcukon, ami miatt mégjobban ugyanúgy néztek ki.

– Okos – bólintott felé Fred. – De kivételesen nem tréfáltunk meg.

– Bár gyakran szoktuk ezt a játékot játszani – tette hozzá George.

– Akkor ezt majd észben tartom – mosolyodott el Astaerya. – Nehogy még megpróbáljatok átverni.

– Aljas rágalom! – tette szívére a kezét George játékosan.

– Olyan ártatlanok vagyunk, mint az angyalkák és bárányok – vigyorodott el Fred.

– Persze – nevette el magát a lány. – Akkor sem voltatok már ártatlanok, mikor megszülettetek.

Astaerya maga sem értette, hogy mitől lett ennyire bátor. Általában nem szívesen találkozott számára új emberekkel, mert félt a véleményektől. Félt attól, hogy nem miatta akarnak vele beszélni, hanem csak azért, mert fehér a haja, s Olysseus Seagrave az apja, aki a maga módján igenis híresnek számított a varázsvilágban. Érdekes volt hát, hogy Fred és George társaságában hamar feloldódott, s szinte ugyanolyan önfeledten beszélt velük is, mint a testvéreivel.

– Viszont valamit le kell szögeznünk – szólalt meg komolyan Fred.

– Valóban – bólogatott George is, mire a lány riadtan nézett rájuk. – Hosszú a neved.

– Hogy tessék?

Astaerya őszintén nem értette, honnan jött ez az egész. Miért lenne hosszú a neve? Tök rövid, az Allerickhez képest. Mégis mi baj lenne vele?

– Astaerya. Hosszú, és jelenleg azt sem tudom, hogyan kell leírni – vonta meg a vállát George.

– Legyél mondjuk Rya – ötletelt Fred. – Az könnyen megjegyezhető és csak mi fogjuk használni.

– Végülis – adta meg magát Astaerya. – Legyen, benne vagyok.

*~°•••—●—•••°~*

– Várod már a Roxfortot? – kérdezte Fred Weasley váratlanul, mikor már nagyjából egy órája utaztak.

– Persze – bólintott Astaerya. – Sokat hallottam róla a testvéreimtől, s nagyon szerettem volna már a saját szemeimmel látni a kastélyt.

– Hány testvéred van?

– Kettő – mosolyodott el a lány. – Lorcan és Allerick.

– Várj egy percet – szólt közbe George döbbenten. – Nekem csak most esik le! Ti azok a Seagrave-ek vagytok? A híres varázslócsalád?

– Aha... – felelte óvatosan Astaerya, majd félve tekintett a fiúkra. Ennyi volt? Ők is ugyanúgy másként fognak tekinteni rá? Ők is csak azért beszélnek majd vele, mert különleges?

– Merlin egyhetes talárjára, hát ez fantasztikus! – kiáltott fel vidáman Fred, mire Astaerya meglepetten nézett rá.

– Várj addig, míg Rya megismeri Charlie-t – vigyorodott el George is. – Egyfolytában összebújva fognak beszélgetni.

– Ti miről beszéltek?

– Hát a családodról. Totál híresek vagytok, meg minden. Tudod, az apánk a Minisztériumban dolgozik, s sokat mesélt egy Olysseus Seagrave nevű férfiról, aki mindenféle furcsa esetekkel dolgozott aurorként egészen addig, míg el nem tűnt.

– Nem ismerted őt véletlenül? – kérdezte izgatottan Fred. Az apjuk sok vicces és izgalmas történetet mesélt a kastélyban eltöltött éveiről, s bizony nem egynek volt fontos szereplője az utánozhatatlan Olysseus Seagrave.

– De – felelte halkan a lány, majd inkább lehajtott a fejét, hogy a hófehér tincsei eltakarják az arcát. – Ő az apám.

– Oh – akadt el George lélegzete. – Bocsáss meg, nem akartunk ennyire tapintatlanok lenni.

– Tényleg nem kellett volna ennyit kérdezgetnünk – tette hozzá Fred. – Kicsit elszaladt velünk a ló.

– Semmi baj – sóhajtott fel Assie, majd szipogva megtörölte a szemeit. – Ritkán szoktam róla beszélni, s nem érint valami jól, ha valaki felhozza a témát. De válaszolhatok a kérdéseitekre, ha szeretnétek.

– Nem – rázta meg a fejét Fred. – Nem akarunk semmilyen régi sebet feltépni.

– Akkor beszélj róla, ha elég erősnek érzed magad hozzá, s legfőképpen akkor, ha szeretnél.

– Köszönöm – mosolyodott el Astaerya újra, s bár még kicsit gyenge volt az a görbe, de már picit vidámnak hatott az arcán.

Mire megérkeztek a vonattal, addigra Astaerya már újra visszanyerte önmagát, s talárban feszített az ikrek mellett, akik egymást lökdösve igyekeztek minél hamarabb lejutni a peronra, hogy végre lássák a híres kastélyt, amiről mindenki ódákat zengett. Ahogy érett férfiak módjára próbáltak előrébb jutni a diákok áthatolhatatlan tömegén, Fred, George és Assie összetalálkozott a lány testvéreivel is. Allerick és Lorcan szintén talárban volt, de nekik már ott díszelgett rajta a griffendéles jelkép.

– Ti nem velünk jöttök? – kérdezte Astaerya, mikor a fiúk nem a tó felé, hanem furcsa szekerek felé indultak meg.

– A felsőbb évesek a fiákerekkel utaznak, Assie – mosolyodott el Allerick. – Majd a kastélyban találkozunk!

– Bele ne ess a tóba! – tette hozzá Lorcan, majd a bátyja után eltűnt a társaik között.

– Ezt nézd, Rya! – bökte oldalba George a lányt, s az előttük magasodó óriási emberre mutatott, aki hatalmas lámpással a kezében várta, hogy minden elsős felsorakozzon előtte a parton. A férfi keze volt csak akkor, mint Asterya egész feje, s a kislány érezte, hogy bőre legalább olyan fehér lett, mint a haja.

– Mi a mókus?!

– Minden csónakba négy elsős üljön, se több, sem pedig kevesebb. Ne lökdössétek egymást, különben bele fogtok esni a tóba.

– És, akinek mondjuk víziszonya van? Vagy tengeribeteg? – kérdezte Astaerya halkan a fiúktól.

– Hát az így járt – vonta meg a vállát Fred.

– Begyalogol a kastélyba, gondolom – tette hozzá George, majd óvatosan bemászott egy csónakba. – Gyere, Rya! Nem fogunk belelökni.

– Ne is gondoljatok rá, mert megátkozlak titeket – mordult fel a lány, majd kicsit reszketve ugyan, de bemászott a két vörös hajú mellé az ide-oda billegő lélekvesztőbe, s sápadtan bámulta a fekete vizet, arra gondolva, hogy vajon milyen szörnyek élhetnek odalent. Melléjük még egy szőke és szeplős kislány ült be, de egyszer sem szólt hozzájuk, csak a kastélyt bámulta merengve.

Ahogy a kastély egyre közelebb és közelebb kúszott feléjük, úgy nőtt Astaerya Seagrave félelme. Nem akarta a beosztást, nem akart kiállni mindenki elé. Nem akart csalódást okozni a testvéreinek és Eamon bácsinak abban az esetben, ha nem veszik fel a Griffendélbe.

– Üdv a Roxfortban, ifjú elsősök!

*~°•••—●—•••°~*

Hey hey!

Újra itt egy rész ❤️

Remélem már mindannyian vártátok, én ugyanis nagyon jól elvoltam vele. Sőt, már elég sok mindent kialakítottam a Seagrave-családdal kapcsolatban. Szerintem tetszeni fog nektek :3

Vélemények? ^^