Előző részből:

Szívem szerint, széttépném az egész brancsot, de nem érné meg. Fogtam magam és kiszaladtam. Amint kiértem a teremből, már a könnyeimet törölgettem. Ilyen megalázó helyzetbe, még soha nem kerültem. Kiszaladtam a kastélyból és csak futottam.

Akkora hülyeséget csináltam, hogy nincs rá szó. Ekkora szégyennel tovább élni, nem lehet.

Eldobtam magamtól Matt-et, pedig ő volt az a férfi, aki igazán szeretett, de már késő. Gondolataimból, a halál hegy vége zökkentett ki. Majdnem leestem, de időben megálltam. Lenéztem a mélybe és akaratom ellenére elképzeltem, ahogy éppen zuhanok. Véget vethetnék mindennek, egyetlen egy lépéssel. Kitörölhetném magamat ebből a világból, örökre. Csak egy lépést kellene tennem. Csak egyetlen egyet.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Amikor ebbe a városba jöttem, akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog rám itt várni. Ahol eddig megfordultam, a meneküléseim során, bátran mondhatom, hogy soha sehol nem volt egyetlen egy barátom sem. Azonban Forks-ban, ez megváltozott. Életembe lépett Nathan, Emmett és Scott. Mindegy hogy hogyan alakultak a dolgaim ebben a kis városban, Nathaniel akkor is kitartott mellettem. Most viszont már ő sincs itt. Hogy miért? Mert eltaszítottam magamtól, hála annak a farkasnak, akinek halhatatlanságot adtam. Mindenkit eltaszítottam magamtól, csak hogy Jason-el lehessek. Anno anyu megmondta, hogy a szerelem vak és te is azzá leszel, ha testestűl lelkestűl beleszeretsz valakibe. Hát én így jártam. Ráadásul, teljesen hiába. Jason, egy percig sem szeretett és ez fáj az egészben a leginkább. Oly sok mindenen mentem keresztűl miatta és oly sok dologra voltam képes, oly sok dolgot tettem érte és ezt mind hiába!! Mindent a semmiért tettem és ez nagyon bosszant!!

De nem is igazán értem, hogy miért biztam Jason-ben, oly makacsul. Hisz az igaz szerelem, mind végig az orrom előtt volt, de én csak átléptem rajta. Matt, azaz egyetlen férfi, aki igazán őszintén szívből szeretett, de én mégis kivertem a fejemből őt, Jason miatt. Tudom hogy késő lenne már, bocsánatot kérnem tőle.

Az egész zavaros életemben, csak egyetlen jó dolog van, aki miatt érdemes élnem és az a lányom. Ő azaz egyetlen érv, csak ő szól mellette, hogy éljek. Nem fogok öngyilkos lenni! A lányomért kell élnem és ez nem is kérdéses.

-Sarah ne tedd meg! Nem éri meg!- Kiabált mögüllem egy jól ismert hang. Hátra fordultam.

-Nathan!-

-Gyere ide Sarah! Nem éri meg eldobni a halhatatlanságodat, egy szemét alakért.- Kiabálta és lassan megindult felém.

-De Nathan, én csak.- Félbeszakított.

-Tudom Sarah! Tudom hogy fáj, de én itt vagyok! A régi Nathan, azaz a igazi barátod.-

Megforgattam a szemeimet, majd pedig karbatettem a kezeimet és elindultam felé. Nem is tudja hogy milyen gondolatok futottak végig az agyamon. Azt hiszi, hogy öngyilkos akarok lenni.

-Ez az Sarah! Csak gyere közelebb.-

-Nathaniel Clark! Most hagyd abba, mert nem tudom mit csinálok veled! Nem akarok öngyilkos lenni, te bolond! Csak gondolkodtam.-

Kikerekedett szemekkel, meglepetten, bambán nézett rám.

-Emmett látomása szerint, pedig öngyilkos akartál lenni.-

-Az lehet, megfordult a fejemben, de nem akarok az lenni.- Vágtam rá, majd pedig odarohantam hozzá és átöleltem.

-Sajnálom, hogy eldobtalak magamtól Nathan.- Suttogtam.

-Én meg sajnálom, hogy nem voltam minden percben, igaz barát.-

-Jaj te bolond! Nekem mindig az voltál.- Mondtam, majd pedig eltávolódtunk egymástól és elkezdtünk haza fele sétálni.

***

Matt házuk előtt megálltunk egy pillanatra, majd Nathan a szemeimbe nézett.

-Tudom hogy fáj, hogy Matt elment.- Mondta szomorúan.

Kikerekedett szemekkel néztem Nathanra.

-Hogy micsoda? Elment?-

-Te nem is tudtad?- Nézett rám döbbenten. -Emmett látta a látomásában, ahogy Matt összepakolta a cuccát és felszállt a buszra.-

Ránéztem a házra és akkor jöttem rá, hogy elértem azt, hogy Matt elmenjen.

-Az nem lehet.- Vágtam rá.

-Még talán megállíthatod. Szerintem még elérheted a buszpálya udvaron, de sietned kell!-

Ránéztem Matt házukra, majd az előttünk álló egyenes útra, majd pedig Nathan-ra.

-Mire vársz? Siess!- Vágta rá, majd megfogta a hátamat és egy kicsit megtolt.

-Biztos vagy benne?- Kérdeztem dadogva.

-Igen, de ha továbbra is itt fogsz állni, akkor nem!-

Rögvest elkezdtem futni a hosszú úton.

-Köszönöm!- Vissza kiabáltam.

-Ugyan nincs mit, de ha lekésed, akkor már tényleg nem lesz mit köszönnöd.- Kiabálta, majd pedig felnevetett.

Megkerültem a házakat, hogy bevethessem a vámpír futásomat.

Ilyen gyorsan, talán még nem is futottam. Nem hagyhatom hogy Matt elmenjen. De ha el is akar menni, legalább bocsánatot hadd kérjek tőle.

***

Amint már nem tudtam, elrejtőzve használni a vámpír futásomat, kénytelen voltam ember módjára futni. Ha szerencsém lesz, nem kések el és még időben elérem Matt-et. A buszpálya udvarra érve, rengeteg busz állt és nem tudtam, hogy merre keressem. Azt sem tudom, hogy melyik buszra száll vagy szállt fel. Így ugrándozva, belestem minden busz ablakán, de nem volt fent, egyiken sem Matt. Amikor elért a tudatomig, hogy elkéstem, hihetetlenül magamba roskadtam. Még csak bocsánatot sem tudtam kérni. Annyi erőm volt, hogy a mögöttem álló buszmegállóba, leültem. Kezeimbe temettem az arcomat.

-Sarah?- Szólalt meg egy jól ismert hang. Kezeimből felemeltem az arcomat és szembe találtam magamat Matt-el.

-Én. Én azt hittem, hogy elmentél.- Dadogtam, majd pedig felálltam.

-Elakartam menni igen, de meggondoltam magam.- Felelte mosolyogva.

-Hogy hogy?- Döbbenten kikerekedett szemekkel, meredtem íriszébe, majd pedig megindult felém. Amint odaért hozzám, le tette a böröndjeit.

-Tudod, harc nélkül nem adom fel!- Suttogta. -Te miért vagy itt? Esetleg te is elakarsz menni valahová?-

-Én.. Én éppen.- Érthetetlenül dadogtam.

-Igen?- Vigyorogva fürkészte arcomat.

-Én csak, bocsánatot szerettem volna kérni.-

-De miért?-

-Mindenért.- Mondtam, majd vettem egy mély levegőt. -Azért, mert eltaszítottalak magamtól, mert nem értékeltem hogy velem illetve velünk vagy. És mert.- Félbeszakított, a mutatóujját az ajkaimra tette, a másik kezével pedig megfogta a derekamat és magához vont.

-Sss! Én nem haragszom. De ha most nem csókolsz meg, akkor meg fogok.- Suttogta és széles mosolyra húzta ajkait. Egyből elért a tudatomig, hogy Matt itt van és nem megy el és a fő, hogy nem haragszik. Csókomat adtam ajkaira, majd pedig vissza néztem szemeibe.

-Ennyi?- Felvonta szemöldökeit.

-Micsoda?- Meglepetten fürkésztem huncut szemeit.

-Na majd én megmutatom, hogy hogyan csókolj meg legközelebb.- Vágta rá és ajkait összeforrasztotta az enyémmel. Szorosan magához vont és érzem, hogy soha nem fog elereszteni és nem is akarom hogy elengedjen. Vak voltam, de már látok és tudom hogy Matt az igazi.

♪♪♪

Sziasztok Manókáim! Hát elértük a végét, ennek a történetnek is. Remélem, hogy tetszett nektek. Még jönni fog egy Epilógus, szóval teljesen még nincs vége. :D

Nagyon szépen köszönöm, a rengeteg Vote-okat és a szépen megfogalmazott kommenteket. Remélem most is leírjátok a véleményeiteket és jeleztek egy Vote-olal, hogy tetszett ez a rész is. Akkor hamarosan jelentkezem. Puszi neketek! ♥ :')