Előző részből:

Nathaniel kétségbeesett könnyes szemeit, az nap láttam utoljára. Levonszolt a hóhér kinézetű férfi a zárkába, majd pedig nem olyan erősen, de belökött rajta és bezárta a rácsot.

Elkeseredetten a sarokban porosodó matracra ültem és arcomat a tenyereimbe temettem. Nem tudom mi lesz velem és azt sem tudom hogy mi lesz Jason-el és a többiekkel. Azt hiszem, most követtem el, életem egyik legnagyobb hibáját.

•••••••••••••••••••••••••••••

1 hónappal később.

Hol rontottam el? Mikor tettem meg, az első lépést a pokol kapuja felé? Bárhol jártam eddig, mindenhol csak halált, hagytam magam után. Tán ez lenne a sorsom? A holtak királyának kell a feleségének lennem, az örökké valóságig? Mi lehet Jason-el és a többiekkel?

Ha meg ölték Jason-t, akkor elvileg ő is itt van valahol. De hol? Látom még valaha? A halálába inkább bele sem akarok gondolni. Nélküle nem tudnék élni! Nem!

Gondolataim tömkelege, a nem létező lelkemet, a lélek elnyerő fekete tengerébe taszigálják. Lehet hogy végleg elvesztettem mindenkit, akiket szeretek?

Tudom hogy meg fog szűnni az élők és a holtak világa közti szakadék, ha a lányom betölti az első élet évét. A vérével, befognak oltani, minden olyan varázs lényt, akik arra érdemesek. Ha akarom, ha nem. Nincs, illetve nem lesz beleszólásom, úgy vettem észre.

Tán ez a lányom sorsa? Ő a megváltó? Annyi mindent nem értek még. Na és ez a beoltás hogy működhet? Itt helyszínen megtartják a szertartást és akkor újra teremnek az élők közé a holtak? Gondolom, hát másképp nem lehet ezt létrehozni, szerintem. Vajon tartja, a szavát a király? Valóban életre fogja kelteni az édesanyámat és a nagyapámat is? Vagy az egész csak hazugság és hadsereget toboroz az élők világában és ledozerólnak mindent? Nem tudom. Tudom hogy, nem lenne szabad mindig a legrosszabbra gondolni, de az igazság az, hogy ezzel inkább csak felkészítem magamat az egészre. Nem érne oly váratlanul, ha beütne valami.

A poros kis"matracomon" kuporogva, a hasamat simogatom és csak gondolkodom. Ideges vagyok és félek. Sírnék is, de az utóbbi időkben, már annyi könnyemet elvesztettem, hogy szinte már egy csepp sem maradt. Próbáltam innen kijutni, de az eget rengető erőm, a holtak világában, nem ér semmit. Ebben a világban, nagyon gyengének bizonyulok. Próbáltam a gyűrűmmel is haza teleportálni, de a király lezárta a portált. Képtelenség innen megszökni.

-Sarah.. Sarah..- Egy ismerős halk hang, szakította félbe, zavaros gondolataimat. Fejemet a hang irányába fordítottam, de nem láttam ott senkit. Felálltam és közelebb lépkedtem, a zárka ajtajához, majd pedig megpillantottam azt az embert, akire az ég világon nem számítottam volna.

-Matt! Mit keresel itt?- Kikerekedett szemekkel, fürkésztem a félhomályban arcát.

-Jöttem segíteni.-

-De mégis miben? Hogyan?- Kérdeztem suttogva.

-Kiszabadítalak és édesanyáddal együtt, haza portálunk.-

-Veletek mi lesz?- Aggodalmas tekintetemet, szemeibe fúrtam.

-Miattunk ne aggódj, megleszünk.- Felelte és egy halvány mosolyt villantott.

-De ez így nem jó.- Mondtam és a tekintetemet, a koszos padlóra szegeztem.

-Miért nem?- Értetlenkedve fürkészi, az arcomat.

-Mert a király, elfogja intézni hogy soha többé, ne láthassalak titeket.- Kezeimbe temettem az arcom. Matt benyúlt a két rács közötti résen és a vállamra tette a kezét.

-Ez nem fog sikerülni neki, hidd el!-

Felnéztem rá.

-Ezt hogy érted?- Felvontam a szemöldökeimet.

-Mindent elfogok mesélni, miután kijutottunk.-

-Siessetek! James, nem sokáig tudja fent tartani az őröket!- Mondta, egy ismerős hang, félhalkan.

-Nem vagy egyedül?- Kérdeztem meglepetten.

-Nem. Itt van Joe és James. A fánál pedig Nathaniel, és az anyukád és persze a nagyapád vár ránk.-

-De hát, anyu és a nagyapám, be voltak zárva nem?- Néztem kikerekedett szemekkel, a kékes zöld íriszébe.

-De, de őket már kiszabadítottuk Nathaniel-el.- Egy pillanatra elmosolyodott, a meglepett arcom láttán. -Még mindig olyan szép vagy, mint régen.- Mondta, de hirtelen elkomolyodott. -Na de, sietnünk kell!-

Előkapta a kulcsokat és gyorsan végig próbálgatta mindegyiket.

-Siessetek!- Erélyesebben szólt ránk, Joe.

-Nincs sok időnk.- Mondta Matt.

Amíg a kulcsokkal bíbelődött, addig volt időm, alaposan szemügyre venni, minden apró kis porcikáját. Oly hihetetlen, hogy újra láthatom őt. Jól áll neki a holt "élet." De olyan nagy bűntudatom van, hogy bele kevertem ebbe az egészbe őt. Azt is tudom, hogy valahol neheztelnem kellene rá, hogy csapdába csalt a Fők-el szemben, de még sem megy. Most teszi jóvá, a bűnét, azzal hogy itt van és próbál kijuttatni. Annyira jól esik az a tudat is, hogy Nathan is itt van és az mellett áll, hogy kiszabaduljak. De az nagyon elkeserít, hogy nem tudom magammal vinni anyuékat, az élők világába. Gondolataimból, Matt zökkentett ki.

-Francba.- Morogta Matt, idegesen.

-Mi a baj?- Suttogtam, ijedten.

-Beletört a zárba a kulcs.- Sziszegte.

-Jaj ne.-

Összenéztünk és szemeiből sugárzott a kétségbeesés. Most mi lesz? Lefogunk bukni!