Attila

- Biztos jó helyen járunk? - Viki aggódva nézett körbe a helyen. 

Egy hatalmas barlang belsejébe voltunk, mögöttünk a víz. Maga a hely szép volt, talán egy cseppkőbarlangnak is szép lenne.

- A portál egyből a fészekhez hozott. 

- Atti biztos vagy te ebben? Úgy értem... Nem tudsz róluk semmit. Apádat pedig nyilván utálják. 

- Ha anyám még életben van biztos elérem, hogy segítsenek. - Talán. 

Elindultunk befele a barlang mélyébe. A biztonság kedvéért Cross-t magamhoz hívtam. Talán 5 perce mehettünk teljesen egyenesen, mikor végre fényt láttunk. 

Egy nagyterembe találtuk magunkat. Mindenhol fáklyák lángoltak. De személy egy sem. 

- Hova tűnt mindenki? - Kérdezte Viki. 

Egy-egy fáklyát magunkhoz vettünk. Már is többet láttunk. Asztalok és székek. Egy fajta vacsorázó hely, de minden feldöntve. 

- Atti... - Vikinek a hangja cérna vékony lett. Elkezdett mutogatni az asztal felé. 

Akkor szúrtam ki én is. Egy kéz volt a terítő alatt kibújva. Kék és pikkelyes. Odahajoltam és felemeltem a lepedőt. Egy Szirén holttestével bámultam farkasszemet. A hullamerevség már beállt. Azt hittem elhányom magam. 

- Azt hiszem megelőztek minket. 

Tovább akartam menni a barlangba, de Viki megfogta a kezem.

- Attila. Rengeteg halott van beljebb.

- Viki ezt nem tudhatjuk biztosra. 

- Ugyanakkorát akarok sikítani, mint a vámpírzugban. Rengeteg halott. 

- Maradj addig itt. Nekem muszáj beljebb mennem. - Látni akartam a saját szememmel. 

- Tudod, hogy nem hagyhatsz egyedül egy ilyen helyen.

Ahogy beljebb értünk egy furcsa látvány fogadott. Egy zöld portál fogadott minket. 

- Átakarunk mi azon menni? - Viki hangja aggódással volt teli. 

- Nincs más választásunk. 

Elindultunk felé. Amikor a kezem átért a kapun megéreztem a másik oldal hűvösségét. Élet van odaát. De valami nem stimmelt. Térdre borultam. Több látomás is egyszerre kapott el. Sorra jöttek a képek, de nem álltak össze.

Rody-val állok szemtől-szembe miközben Cross-t rászegezem. Üvöltöm, hogy van még remény. Kérlek maradjon. Ez nem ő.  De ő csak vicsorogva néz vissza rám, majd elindul a portálba egyedül. Nélkülem. Kifolytak a könnyeim és lőttem. Többet is. Háromból két nyíl találta el. Egy a lábán, egy a szíve alatt, de nem állt meg. Rám morgott, és bezárult mögötte a portál. 

Hová ment? Mi történt? Az egész túl valóságos volt... 

Rafael holtteste. 

Nem éppen így képzeltem el...

A családunk háza leégve. 

Miért látom én ezeket? Tudnom kéne irányítani. Mégsem állnak le! 

Uriel és a kezében Hanna feje.

Ez túl sok. Valaki állítsa le! 

- Nem tudom leállítani! - Talán ezt már a valóságban is üvöltöttem? 

Éreztem a hűvös talajt magam alatt. Teljesen összeestem, de nem láttam semmit. Folyamatosan a képek bombáztak. Viki üvöltését hallottam a jobb fülemnél, de nem tudtam mit akarhat. 

- Te tetted. Te ölted meg őket. Rody után te is gonosz lettél. Megölted a családod te korcs. Beszennyezted Cross-t. 

- Ez nem igaz! 

- Nem tudod ki vagyok, és ez nem is fontos. Hallgass a látomásodra és készülj fel. A legnehezebb harcod nem Istennel lesz és a mennyországgal, hanem a szerelmeddel. 

- Attila!  - Egy női hang? - - Lucy vagyok. Cross nem tudott hozzád bekapcsolódni.

Cross a kezemben. Meghúzom a tegez-t és lövök. A nyíl Hanna szívén fúródott át. Hanna kimondta az utolsó szavait, hogy megérti. De nem tudom mire gondolt. Majd a holttestének csattanása az egész szobát behangoztatta.

- Attila hallasz engem? Most már tudjuk orákulum sokkot kaptál. Gondolj valami szépre. A tengerre. Ahogy Rody-val úsztok. Nincs több problémátok. Csak ti vagytok és a nyugalom. Koncentrálnod kell! 

- Rody... Aki itt hagyott. 

Minden csupa vér. Az ég vörös. Felégett fák mindenhol. Rody-val nézek ismét farkasszemet. 2 centi választott el minket egymástól. Elkezdtem üvölteni, hogy nem teheti ezt. Ő nem ilyen. Én látom benne a jót. De ő csak a fülembe súgta, hogy nem hagytam más választást. 2 másodperccel később Revenge-t átdöfte a gyomromon. 

- Sajnálom Attila, de nem hagytál más választást. Kisütjük az agyad Vikivel. 

Hirtelen egy áramsokkot éreztem. Régen éreztem már ezt az érzést. Elmúlt a képáradat. Most már a sötétség vihet magával...