Ambrosia

Úgy éreztem mintha valaki egy hatalmas löketet adott volna. Hol vagyok? 

- Hát élsz kedvesem! - A férjem hangja zökkentett ki álmodozásaimból. 

- Hát mégis a mennyországba kerültünk? 

- Nem. Az nem lenne nekünk való. A Földön vagyunk és élünk! Mindketten! Újra! - Nagyon boldog volt.

Majd azonnal megcsókolt.

- Hiányoztál. 

- Ric. Mit tettél? 

- Felélesztettek a Természet Italával. Most pedig ezzel én is téged. 

Megsimogattam az arcát. 

- Ez már nem a mi időnk, és legbelül ezt te is tudod. 

- Nem tudtam nélküled élni. Ne mondj ilyet. 

- Alaric! A mi időnk lejárt. Legyőztek és eltiportak. Te pedig utánam jöttél. 

- Újra boldogok lehetünk. 

- A sírba vittem egy titkot. Ezek után nem leszel boldog. 

- Miről beszélsz? 

- Terhes voltam. Elvetéltem. Miattad, mert menekülnöm kellett veled. De én mégis kitartóan veled tartottam, mert szerettelek.

- Nem mondhatod ezt...

Kikeltem a síromból. Éreztem, hogy valami magához hívott. 

- Most hova mész?

- Egy Használóhoz. Szeretném, hogy te is velem tarts. De ha te még élni akarsz, az a te döntésed. 

Alaric mellém szaladt. Megfogta a kezem.

- Nem fogok nélküled élni. - Megcsókolt. Aztán elindultunk. Azt hiszem az utolsó utunkra.