Minho

Türhető nap volt ma az Útvesztőben, a Siratók nem erőltették meg magukat. Nem panaszkodom, de azért elkel néha egy könnyebb nap is. A térkép szobában voltam és vártam, hogy a többi Futár is megérkezzen a saját térképével.

Akárhogyan is nézem, soha sem leszek megelégedve a térképeinkkel. Talán nem dolgozunk eleget, vagy mi tart vissza attól, hogy kijussunk végre ebből a pokolból?

Pár napja változott a hozzáállásom. A kulcs talán Clara lesz. Úgy érzem a főnyereményt megütöttük vele. Kíváncsi voltam arra, hogy a Lány a labirintusból mit tud. Clara elnyerte az elismerésem, amikor addig húzta ott bent. Tisztában vagyok azzal, hogy talán egy Alkotót dédelgetünk a karjainkban. Mások teóriája volt ez, de én kötve hiszem azt. Az Alkotók nem áldozták volna fel a közülük valót. Nem tűnt úgy, mintha hazudt volna nekünk. Minden esetre, nyitva fogom tartani a szemem, engem senki sem ver át.

Clara makacs, nem fog semmit sem segíteni nekünk, ha nem vesszük rá valahogyan. Úgy érzem ez az én dolgom, elvégre én fogtam be. Én hoztam ide, és ezért felelősséggel tartozom érte. Így volt az egyesség az Előljárókkal. Alby annyiszor rám kötötte, hogy csak bajnak hoztam ide közénk. Szerinte sorsára kellett volna hagynom. Bökött. Nem vagyok vadállat. Pocsékolás lett volna. Amúgy is, Clara még csak nem is akarta, hogy megmentsem. Éppen ez tette a megmentését izgalmassá.

Sóhajtottam és a térképeket számoltam. Elég sokszor gondoltam ma rá, amíg a Labirintusban voltam, elismerem. Rémesen festett, amikor ott hagytam, de kétlem hogy baja esne. Acélból van. A tiszteletem valamennyire elnyerte azzal, hogy annyi ideig húzta az Útvesztőben. Olyasmit tett, amivel nem sokan dícsekedhetnek. Ennek ellenére, mérhetetlenül törékenynek festett, amikor a karjaimba vettem. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne, aki a gyengélkedőn felébredve kiütött két bököttet.

A kedvére akartam tenni azzal, hogy az ágyamba engedtem. El kell nyernem a bizalmát, hogy ő is megosszon velem információkat. Szükség van ezekre a taktikákra, mert elég eléggé nehéz lesz vele az élet a Tisztáson. Nem csak hideg számítás volt, elismerem. Nem akartam látni szenvedni sem.

Túl sokat gondolkodtam azon, hogyan futottunk az Útvesztőben. Kicsit elterelte ez a figyelmem egész nap. Tudtam, hogy Futár lesz. Kíváncsi vagyok, mennyire fogja elfogadni, hogy én leszek a főnök.

A térkép szemle után vacsorázni indultam, a szemem kopogott az éhségtől.

- Clarát láttad ma?

Newt rázta a fejét. Nem akartam mindenkit körbekérdezni, elvégre feleslegesnek tartottam fejvadászatot indítani utána, mikor sejtem nagyon is jól, hogy hol lehet. A gyomrom már önemésztésbe kezdett, a türelmemet vesztettem volna, ha ezzel foglalkozom. Úgy ítéltem most dupla porciót is megbírok, így kihasználtam erre az Előljáró kiváltságomat.  Annak ellenére, hogy Newt napi beszámolóját hallgattam, gondolatban elkalandoztam. Csak reméltem, hogy ez a lány semmi őrültséget nem csinált, míg távol voltam. A második tál ételre pillantottam, más ötletem támadt. Ma extra segítőkésznek éreztem magam.

A tállal a kezemben nyitottam be a saját szobámba. A méretes árnyék az ágyamban arra utalt, hogy eltaláltam a hollétét. Olaj lámpa volt a másik kezemben, azt letettem az asztalra. Valamennyire megvilágította a helységet, láttam az ébenfekete haját, ami a párnára ömlött. A nyakáig fel volt húzva a takaróm, még mindig összehúzta magát a fájdalomtól. A légzése nem volt annyira egyenletes, de csak egy módon tudhattam meg, hogy még mindig szundít vagy sem:

- Alszol még mindig?

Clara megmozdult, de nem fordult felém.

- Hm-hm.

Leültem az ágy szélére és a félhomályban is ki tudtam venni a sápadt arcát. A szeme be volt hunyva, de sejtettem, hogy nem alszik. Az én szemem is csukódott már le. Próbáltam bemérni, körülbelül mennyi helyet foglal el az ágyon. Mérlegeltem, vajon mellé férnék én is. Ha nem lenne ennyire rosszul nem is haboznék visszfoglalni a területem. Nem tűnt olyan állapotban, mint aki ki szeretne szállni belőle.

- Azt mondják nem is voltál kint.- törtem meg a csendet.

Megvonta a vállát, a takarót lejebb húzta magáról és a hasát dörzsölte. Érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát. Hálát adok az égnek, hogy nem vagyok lány ilyenkor. Clara mély barna szemei rám estek, kiszámíthatatlan sötétség ült benne. 

- Nem akartam magyarázkodni. - válaszolt kurtán. 

El is hittem, hogy nem. Talán gúnyolták volna, vagy a többi bökött megpróbált volna kiszúrni vele. Sosem lehet tudni, én is nehezen fogtam fel, hogy ez most érzékeny időszak számára.  Az asztalhoz hajoltam és leemeltem a tálat.

- Hoztam kaját.

Clara a hátára fordult és egy mélyet sóhajtott. A szeme a fáradtsága tükre volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire megviseli a dolog. Sőt, mintha teljesen kifordult volna magából, pocsék hangulata volt, még csak egy szócsatába se invitált. Vonakodva a kezemből a tálat és durcogva fogott neki elfogyasztani. Láttam, hogy az állapota nem volt kihatással az étvágyára.

- Ez most biztosan érthetetlen számodra. - mondta szemöldök ráncolva - Én vagyok az egyetlen lány, akit láttál? 

Hümmögtem.

- A Doboz mindig fiúkat hozott fel eddig.

Az arca meglepődött, de nem szólt hozzá. Ahogyan néztem csendben, egyre jobban összpontosult bennem, hogy hulla fáradt vagyok magam is. A saját ágyam hívogatni kezdett, én pedig szívest örömest elterültem volna benne.

Mintha csak a gondolataim olvasná, megszólalt:

- Csak azt ne tudják meg, hogy az ágyadban vagyok. - az arca vörös volt, ahogyan ezeket mondta.

Biztosan szóbeszéd része lennénk egy darabig. Nem is bántam volna, ha a többi bökött kicsit távol maradna tőle emiatt. Rossz hírnevet sem akartam kelteni a lánynak, Alby még a Dutyiba záratná. A béke nem túl stabil a Tisztáson, mindenki erősen a saját igazát vallja, ha nincs aki rendet teremtsen.

- Én kerülnék bajba és nem te. De nem érdekel. - vontam meg a vállam, de amikor a pimasz mosolyát megláttam, elfintorodtam - Ne szokj hozzá. Meddig tart ez a valami?

Tartottam volna a hátam miatta. Volt egy olyan érzésem, hogy Clara hűséges típus, viszonozná. Nem akarom kitenni őt annak, ami itt folyik. Mert a tisztás ciklusa a következő: jön egy új bökött, betörik, reményt veszt, behódol a szabályoknak. Talán ezért nem haladunk már előre. Mindenki reményt vesztett. Nem akarom, hogy ő is azzá váljon. Clara az a tűz, amire szükség van most. Ám azt sem fogom hagyni, hogy ez a tűz engem felégessen. Megráztam a fejem, a gondolataim elkalandoznak, amikor ennyire fáradt vagyok.

- Pár napig. - válaszolta Clara.

Sóhajtottam.

- Napokig?

A fáradt arcom látva felnevetett. Jó volt látni azért, hogy nem tűntek el teljesen az érzései. Vágyakozó szemmel néztem a szegény kis ágyam. Azon agyaltam honnan szerzek egy matracot vagy függőágyat így éjszaka. Vagy még mindig kilakoltathatom...

- Nagyon hiányzik az ágyad? - gúnyolódott a lány - Nem kapod vissza még.

Talán dacból, vagy nem tudom mi ütött belém, egy adag nemtörődömség volt bennem és lefeküdtem az ágyba. Olyan mennyei érzés volt végre ellazulni. Clara arrébb csúszott kényszeredetten. Nem gondoltam volna, hogy még el is férnénk benne. Végülis ez is egy alternatíva.

- Hé!- kiáltott fel.

A hátamra dőltem és élveztem a dühöngő arcát. Igen, mennyire hiányzott az, hogy borsot törjek az orra alá. Fölém hajolt és főnökösködően bámult. A koromfekete haja omlott a vállaira. A pólója nyaka arrébb csúszott, fedetlenné téve a tejfehér bőrét. A lámpa meleg fényében még ez is hívogatónak látszott.

- Ez az én ágyam.- jelentettem ki a nyilvánvalót.

Nem tántorítottam ettől. Főleg most, hogy látom fizikailag is elférünk egymás mellett. Nem túl szemérmes távolság maradt köztünk, de ismertem magam és az önuralmam, így nem aggódtam. Azt sem tagadom le, hogy kicsit izgatott lettem, mert Clara az első lány, akihez ennyire közel voltam (nincs emlékem hasonlóról az Útvesztő előtt), a szívem gyorsan kalapált, az érzékeim kiélezve.

- De én még itt vagyok. - tette keresztbe a karjait - Nem akarsz leszállni? 

Megmozdultam, mire remény gyúlt a szemében. Feladta, amikor csak a hasamra feküdtem, mert úgy kényelmesebb volt. A kettőnk makacssága egymásnak feszült, önfejűségből jelesek vagyunk. Kihasználhattam volna az Előljáró hatalmi pozícióm, vagy azt is, hogy jelenleg én vagyok az erősebb. Én több vagyok, mint egy ehhez hasonló féreg.

- Eltaláltad. - vágtam rá hajthatatlanul - Fáradt vagyok, úgyhogy ne beszélj.

Felállni készült, de aztán mégsem tette. Magában füstölgött, biztosan vacillált mit tegyen. A szemem be volt csukva, hegyeztem a fülem minden mozdulatára, a takaró és ruha susogására. Ez a lány felpörgetett, ugrásra készen álltan annak ellenére, hogy kimerült voltam.

- Jó éjt. -suttogta legyőzötten.

Egész gyorsan beletörődött, azt hittem szemérmesebb, félénkebb lesz. Talán ő is túl fáradt volt egy vitához. Nem is emlékszem arra, hogy mikor feküdtem valakihez ennyire közel legutóljára. Bizonyára akkor, amikor felkerültem a Tisztásra. Az elsők között voltam, még építményeink sem nagyon voltak, a földön, összebújva feküdtünk, hogy átvészeljük. Az volt az utolsó alkalom, hogy valakit ennyire közel engedtem magamhoz. Érthetetlen, hogy Clarát ennyire beengedtem a falaim mögé. Furcsán természetesnek véltem, hogy mellettem van. Nem élt bennem az ellenszev, vagy a kötekedés. Még jól is esett, hogy nem vagyok egyedül, de ezt nem ismertem volna el neki. Nyugodt voltam, túlságosan is.

- Neked is. - viszonoztam, morogva.

Ő is letette a fegyverét, most már tűzszünet volt közöttünk. Clara megmozdult az ágyon, áthajolt fölöttem. Félig nyitott szemmel láttam, hogy kioltja az olajlámpát és a szoba sötétbe borul. Ügyelt a köztünk lévő távolságra is. Annyit éreztem még, hogy fészkelődik, a takarót igazítja. Nem kellett sok, hogy elaludjak a lány szuszogását hallgatva. Kételkedtem volna, hogy működni fog. Nem gondoltam volna, hogy legbelül annyira tudunk bízni egymásban, hogy lecsukjuk a szemünk. Akármennyire is láttuk az ellenséget a másikban, legalább most nem voltunk egyedül.

Clara

Mikor reggel felébredtem, Minhónak hűlt helyet találtam. Csodálkoztam azon, hogy ennyire hangtalanul tudott felkelteni. Azért el kell ismerni, hogy a fiú nem az a halk típus.  Magam is megleptem azzal, hogy mennyire gond nélkül elaludtam. Igaz, hogy ez nem az első éjszakám már a Tisztáson. De az első alkalom, hogy egy idegennel alszok egy ágyban. Ráadásul még egy fiú is. Valójában, ez mégsem az első éjszakám Minhóval, hiszen az Útvesztőben is együtt töltöttük az éjszakát. Ám az kevésbé telt nyugodtan. Most szerencsére nem az életemmel játszottam, ahogyan akkor.

Pár nap alatt rájöttem már, hogy hiába a legmakacsabb emberrel a Tisztáson húztam ujjat mégsem egy rossz szándékuval. Barangoltam egyedül már ezen a helyen és elmondhatom, hogy nem mindenki nézett rám jó szemmel. Minho más volt. Nem volt erőszakos, sem tolakodó. Lefeküdt, magára terítette a takarót és mire észbe kaptam, már szinte horkolt. Nem zavartatta magát. Mégis, talán az, hogy nem verte nagy dobra az egészet megnyugtatott. Nem éreztem magam kényelmetlenül mellette, szinte már természetesnek éreztem. Pedig ez nagyon-nagyon nem kellett volna az legyen, egyéb sem hiányzik, minthogy érezzek iránta.

Úgy éreztem, hogyha valakit megtűrök magam mellett, akkor az ő. Nem azért, mert annyira sok mindent éreznék iránta, hanem azért, mert őt jobban ki tudom számítani. És ő is sokkal jobban engem. Jobban ismer, mint a többiek. A kötődésem hozzá valami rosszba is torkolhat.

Azt hangoztattam magamban, hogy ki tudom számítani ezt a fiút, mégis ki nem néztem volna belőle az ágy megosztást. Az egy lecke volt számomra. A kapcsolatom Minhóval nagyon érdekes, azt kell elmondjam. Azt mondtam magamnak, hogy soha többé nem fogom engedni azt, hogy Minho ennyire védtelenül találjon. Az ágyában voltam egész délután, majd éjszaka is. Veszélyes ennyire bízni valakiben.

De ő az egyetlen, akit ismerek a Tisztásról. Newt a másik, de fogalmam sincs, hogy ő hogyan viszonyul hozzám. Szövetségeseket kell találnom magamnak. Nem maradhatok egyedül, nem függhetek rá Minhóra.

Pihentem egész nap, majd lomhán kikeltem az ágyból, lassan lecseng a véres napjaim fájdalmas időszaka. Azt hiszem, hogy itt az ideje visszaköltözni az gyengélkedős szobámba. Magamhoz öleltem Minho takaróját, csak azért is megtartom emlékbe.

Beálltam a sorba a többi fiúhoz, amikor megpillantottam Newt-ot és a kék inges Futáromat. Az utóbbi megviseltnek tűnt, a homlokára tapadt pár apró hajszála, a hátán még a felszerelése volt. Köszöntem nekik, magamon éreztem Minho égető pillantását, ami nyomon követett. Elkaptam az erős pillantását, a mély barna szemei a bőrömbe fúródtak. Mintha telepátiával valamit megbeszéltünk volna egymás között. Azt ígérte senkinek sem beszél erről. Még akkor sem, ha semmi sem történt köztünk azon az éjszakán. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy ez máshogy lett volna. 

Newt felvont szemöldökkel figyelte, hogy farkasszemet nézünk. Megszakítottam a szemkontaktust Minhóval és a mellette álló fiúra figyeltem.

- Newt, kellene nekem egy saját szoba. - jelentettem ki -  Sokszor olyan hangos mindenki, nem tudok aludni.

Úgy gondoltam ez a probléma rá tartozik. Minho kevésbé törődik azzal, ami a falakon kívül, a Tisztáson, történik. Habár Newt nem Építő, talán útba tud igazítani, azt sem tudom ki az Előljárójuk. A gyengélkedő a legzajosabb hely az egész Tisztáson, esküszöm.

- Beszélhetek Gally-val. Építő vagyok. - szólalt meg egy fiú a hátunk mögött, felé fordultam és ő nyújtotta nekem a kezét - Öö a nevem Denver.

Viszonoztam a kézfogást, noha nem tetszett, hogy valaki kihallgatta a beszélgetésünk. Denver sötét barna hajú volt, álmos zöld szemekkel. Átlagos magasságú, ám ami egyből feltűnt nekem az a soványsága volt. A ruhák lógtak rajta, még jobban kiemelve ezt. Egy ujjatlan pólóban feszített, ami szemügyre tette a vékony karjait. Hm, kihívtam volna egy meccsre?  Nem értettem, hogy lehet Építő, mikor az izmai nem voltak túl kifejlettek. Nem akartam ítélkezni, elvégre lehet nem tehet róla.

- Clara vagyok. - mutatkoztam be én is.

Denver rám mosolygott és még akkor is engem nézett, amiközben léptünk előre, hogy sorra kerüljünk a vacsorára. Beismerem néha kényelmetlen már a figyelem. De ezért értékeltem a készségességét és a kedvességét.

- Megkérem Gally-t, holnap gyere el hozzánk. - ajánlotta fel - Meglátjuk mit tehetünk.

Bólintottam. Szóval Gally az Előljáró, kész meglepetés lett volna, ha ez a srác lett volna.Nem árt azért az ismeretség, valahogyan ki kell építenem a körömet a Tisztáson. A szemem sarkából még az ismeretlen fiút néztem, csak Minho megjegyzése szakított meg ebben:

- Csak én vagyok így, vagy tényleg nem láttam ezt a srácot még életemben.

A hangja gúnyos volt, becsmérlő. Ismertem ezt az attitüdöt. A Réten is a Futkák voltak az elit. Chloe sem az alázat és tisztelet védőszentje volt. Elmosolyodtam magamban, mennyire hiányzik nekem ez a lány. A csökönyös és félelmet nem ismerő döntései, a kitartó keresése válaszokért. Chloe volt a példaképem. Nem csak a hatalmat láttam benne, ahogyan mások.

- Én ismerem, Gallyvel szokott lógni. - sietett a segítségére a fiú.

Newt egyből csitítani kezdte.Jól gondoltam, hogy ő kedvesebb, együttérzőbb a duó közül. Ismerem Minho hozzáállását, magam is egy pillanatig osztoztam a pökhendiségén. Talán jobb ilyenkor megmakacsolni magad, felhúzni a falaid, mint túlságosan rászorulni valaki segítségére. Noha, lehet Denvert jó szándék vezette.

- Talán hasznot tudok belőle húzni. - vontam meg a vállam.

A vacsora a tányérra került és én már alig bírtam magammal, csuda éhes voltam. Leültünk egy asztalhoz hárman, láttam, hogy Denver teljesen máshova ül. Egy pillanatra találkozott újra a pillantásunk, de aztán inkább az evésre koncentráltam újra.

- Azta, jó étvágyad van.- bökött oldalba Minho.

A szeme alatt szarkaláb volt, ahogyan nevetett. Sosem válogattam, a szükség megtanított erre. Newt és Minho egy félmosollyal figyelték a mohóságom. Nem értettem miért tűnt fel nekik annyira, egy lány talán nem lehet éhes?

- A labirintusban nem kaptam négy fogásos lakomát.

Az a pár alma és víz nem volt valami kielégítő. A kalóriabevitelem napról napra csökkent, így a szervezetem mostanra erőszakkal is elvenné már amire szüksége van.

- Zárt a legjobb szakács. - dícsérte Newt.

Ehető volt, az tény. Zártnak bizonyára nem volt nagy kompetíciója, így könnyen zsebre vágta ezt a nemes címet. Nem mondom azt, hogy könnyű dolga lehet, nem kis dolog majdnem ötven emberre főzni.  

- Az én Rétem jobban kitett magáért. - tettem hozzá büszkén.

Zárt főztje nem hozta vissza az otthon ízeit, túl sós volt. Newt érdeklődve figyelt, sosem meséltem még neki a származásomról. A többi fiúban is valószínűleg feltevődött a kérdés, hogyan kerültem a gyilkos Útvesztő falai közé.

- El kell jutnunk arra a helyre, Newt. - tette a vállára a kezét túlzott lelkesedéssel Minho - Tele van csajokkal, akik főznek.

Fintorogtam. A gondolat, hogy ezek a fiúk a Rétemre kerüljenek valamiért felkavart. A lányok előítéletes, zsigeri reakciójától félteném őket. Mert ők azt hiszik, hogy kedves, dolgos, szende lányok élnek ott. A hős fiúkra várnak.

Nem, ez nem igaz. Az állatot valakinek ott is le kellett gyilkolni, a halottat el kellett temetni, a beteg tisztárst el kellett küldeni meghalni. Semmivel sem mentesültünk a nehézségek alól. Minden téglát mi raktunk a helyére, minden gerendát mi fúrtúnk, mi tettünk tetőt a fejünk fölé.

''Mi.'' A Réten nincs olyan, hogy én. Büntették az önzőséget, a lazsálást. Érthető is, hogy miért nevelték belénk ezt a Nagyok. Mert egyedül gyengébbek voltunk, széthúzók, nem úgy, mint együtt.

A fiúk ezt nem érthetik. Arra nem is gondolnak, hogy mi is a nulláról kezdtük, akárcsak ők. Míg nekik ott volt többnyire a nyers fizikai erő előnynek. Nekünk ez hiányzott, máshogy kellett felépítsünk egy megélhetést. Nálunk ott volt az összetartás ereje. A csapatszellemmel csak az a gond, hogy könnyen átcsap szektaszerű manipulációba. Egy erős vezető teljesen az ujja köré csavarja a többit, vakon követik az utasításait. Ölnek érte, meghalnak érte.

- Főznek, aztán a seggedet szétverik. - vágtam rá hevesen.

Tudtam, hogy Minho csak provokálni akart, így nem utasítottam vissza a kihívást. Felkavart, hogy itt vert tábort a beszélgetésünk. Chloe kedves emléke ellenére, keserű torokkal gondolok vissza arra helyre. Igen, célom oda visszajutni. Ám azt nem felejthetem el, hogyan kerültem én az Útvesztőbe. Hogyan bocsáthatom meg nekik, hogy meg akartak ölni?

- Ennél jobban meg sem tudnak nézni.- tereltem a témát.

A többi fiúra értettem. Tuti észrevették ők is, hogy semmit sem tehetek anélkül, hogy ne bámulnának meg. Hol rideg nézéssel találkoztam, hol őszinte érdeklődéssel. Az volt az érzésem, hogy félnek tőlem. Nagyon helyes. Elvégre az ember félni szokott az idegentől.

- Te vagy az első lány, akit itt láttunk. - ismerte el Newt - Meg aztán a híred is teszi. Nem mindenki bírt volna annyit ki az Útvesztőben.

Legalább úgy érkeztem ide, mint aki letett valamit az asztalra. Így talán ki tudom vívni a tiszteletüket, ha félnek először. Imádtam a hatalmi játékokat, a csillanás Minho szemében pedig arra engedett következtetni, hogy ő sem veti meg.

- Én a helyetekben félnék ilyen módon megszabadulni tőlem. - csipkelődtem velük - Mert visszajövök és nektek annyi.

A két fiú már akkor nagyot nézett, amikor megjegyeztem a lányok a Réten szétvernék őket, most már meg sem lepte őket a merész kijelentésem. A gondolat, hogy innen is elűznek engem rosszul esett. Nem, most már nem fogom hagyni magam. Foggal, körömmel fogok ragaszkodni az életemhez.

- Eszünk ágában sincs. - nyugtatott meg Newt, aztán habozva szólalt meg újra - De mondd csak, mit kerestél ott?

Hezitált rákérdezni, milyen figyelmes, előzékeny fiú. Minho gyanusan hallgatott, rendületlenül rám nézett. Most az ajkába harapott, kíváncsi lehetett szeretnék füllenteni vagy sem. Mégis mit hazudnék? Hogy kihívásra volt szükségem? Igaz, lehetnék egy kém is, ám senki sem vállalna olyan kockázatot, mint én.

- Elküldtek meghalni, Newt. - sóhajtottam, sejtettem, hogy sokáig ezt magamban már nem tarthatom, nem titkolhatom előle - De valami hiba csúszhatott az Alkotók számításaiban, mert valahogyan átkerültem a ti Útvesztőtökbe. A többit már ismered.

Szinte elment az étvágyam ettől a témától. Magamba préseltem a maradék csirkehúst, hogy ne hagyjam a tányéron. Ódzkodok a múlttól, attól a közsségtől, aki hátat fordított nekem. Képtelen vagyok elfelejteni a Rétet. Számukra én halott vagyok.

- Nincsenek véletlenek. - jelentette ki komoly hangon a szőke srác -Talán.. itt volt a helyed, velünk. 

Minho és én összenéztünk az utolsó mondatra. Newt felvonta a szemöldökét, de én csak bölcsen hallgattam. Jobb, ha megkíméljük a részletektől. Nem, nem hiszem, hogy Minho ágyában lenne a helyem. A gyengélkedő felé vettem az irányt, ma éjszaka mellőzzük az összebújást. Nem értettem miért esett annyira jól vele együtt aludni.

Ez az ágy sokkal kényelmetlenebb volt, mint az Előljáróé. Szinte sajnáltam, hogy a makacsságom erre kényszerített. Magamra húztam Minho takaróját és kicsit jobban éreztem magam. Legalább emiatt rám fog gondolni éjszaka, amikor fázik. Elmosolyodtam.

Author's note: Köszönöm mindenkinek, aki visszajelzett és bíztatott a folytatásra! Értetek érdemes írni.