C. Csoport

Kicseszettül meg fogok halni.
Ez volt a jól megfontolt véleményem a helyzetemről.

Meg fogok halni.

Csak a rend kedvéért, ártatlan vagyok. Nem ártalmatlan, de ártatlan. De ez már nem érdekes. Legalábbis a Nagyokat nem érdekli. A homlokom a rácsnak támasztottam és átkozódtam. Úgy meg fogok halni!

Na jó, ez kicsit zavaros még. Tisztázom, el vagyok ítélve. Még mindig nem tiszta?
Kezdem akkor a leges legelején: megérkeztem erre a fura és hátborzongató helyre, a Rétre. Egy zöld, négy fallal elkeritett terület, összesítve ennyi. Van néhány építmény, a Doboz és a Kút. Engem három hónappal ezelőtt hozott fel a Doboz, amit azóta àtkozom. A Rétről tudnod kell pár dolgot; például azt, hogy mivel foglalkozhatsz itt. Vannak a Bezöldultek, akik növényeket termesztenek; lehetsz Kötő, aki folyamatosan épít valamit; lehetsz Vágó, aki az állatokkal foglalkozik; Csonttörő, aki a többieket gyógyítja és Csúszka, aki a többiek után takarít és kisebb munkákat végez el. ( Megsúgom, senki sem akar Csúszka lenni. Miért? Elég megalázó.) A legfontosabb munkát viszont a végére hagytam: Futkának lenni. Ez viszont mindenki akar lenni, mert a legkirályabb ( és eltaláltad, a legveszélyesebb) meló a Réten. Futkának lenni annyit tesz, mint minden áldott nap a Labirintusba menni és a kiutat keresni, miközben nyálas, fél robot szörnyek kergetnek. Álom meló, mi? Minden esetre, sokan szeretnének Futkák lenni. Ahogyan én is. A Futkák a Rét elitjei, ők a legjobbak és szinte mindenki hallgat rájuk. Egyfajta kis Nagyok. ( Nagyoknak hívjuk azokat, akik vezetői valamelyik foglalkozásnak. Elég béna név, de ez van, nem én találtam ki )

De ne szaladjunk hirtelen előre. Én nem Futkaként kezdtem. Én is satnya és jelentéktelen Csúszka voltam. A többiek nem is jósoltak nekem nagyobb jövőt. De aztán történt valami. Az egyik Futka egyszer csak bikukott és valakit kényszermegoldás- szerűen be kellett állitanuk a létszám miatt. Ígyhát lettem Futka egy napra. Legalábbis a vezér, Marie, csak egyetlen napra osztott be. De a Futkák Nagyjának, Clove- nak, más ötlete támadt. Valamit piszokul jól csinalhattam, de az a helyzet még magam sem tudom. Ígyhát még egy napra Futka lettem. Aztán még egy napra. És ez így ment egészen addig, míg már így Clove mint én megfeledkeztünk arról, hogy csak teszt és helyettesítő vagyok. Teljesen véletlenül maradtam a Futkákkal. Habár, volt egy olyan érzésem, hogy ez nem csak egy szerencsés véletlen. Akárhányszor a szigorú és vasmarkú főnöknőre néztem, elfogott egy nyugtalanító érzés. Kötve hiszem, hogy ő elfelejtette volna.

No, de ez nem magyarázza meg mit keresek Dutyiban. Ez egy másik bekezdést igényel.

A Réten pár dolog miatt kaphatsz büntetést: lopás, erőszak (gyilkosság és indokolatlan bántalmazás), és lustaság. Na most találd ki melyikért fogok én meglakolni. Nem, nem öltem meg senkit. De ha semmit sem teszek, talán mindenki itt fog pusztulni.
Loptam,  ez volt a vád. Hogy igaz-e? Félig- meddig igaz is. Nem loptam, csak visszatartottam információt. Egy elég fontos információt.

Erőteljes léptek szakították félbe a gondolatmenetem. Értem jöttek. A gondolat lyukat vájt belém. Nem,  még nem lehet reggel, még nem nyilhatott ki a Labirintus! Csak, hogy te is értsd,  a tárgyalásokat hajnalban tartjuk, mielőtt a Labirintus kinyilna. Ez több okból is praktikus: itt helyben eldöntjük mi lesz az Elítélttel,  ha száműzzük, ott és akkor a Labirintusba küldhetjük.

Pánik roham futott végig a testemen,  az oly ismerős gyomor- és lábgörcs tért vissza. Nem, még ne vigyenek el tárgyalni! A légzésem felgyorsult és feszülten hallgattam a Dutyi padlóján koppanó lépteket.

- Clara… - suttogta egy hang

Egyből a rácsnál termettem, a kezem megmarkolta a ketrecem rácsát. Nem akartam elhinni akit látok: Eileen állt a rács másik oldalán, az egyetlen személy itt, akit barátomnak mondhatok. Megkönnyebbülés és megannyi más vegyes érzelem kavargott bennem.
A lány kék szemei fürkésztek, annyira őszintének és ártatlannak tűntek, mintha olyasmit akarna mondani nekem, amit még gondolnia sem lenne szabad. Való igaz, egy Elitélttel csevegni annyit tesz mint a Nagyok tyúkszemére lépni, olyan mintha megkérdőjeleznéd a döntésük. Láttam, hogy a lány nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukja és áthatóan rám néz. A csend mint üvegfal, helyet vág közénk. A lány csak tovább néz rám,  az arca a meglepettség és indulat keveréke, amelyben még maga sem tud kiigazodni. Nyugi, az én érzéseim sincsenek a helyükön. Minden habozás és szó nélkül megszakítottam a bámulást és a kezem átnyúlt a rács között és megfogtam a kezét. Elkerekedett a szeme és észre vettem,  hogy a sírás küszöbén van.

-Hogy vagy? - kérdeztem csendesen

- Még te kérdezed, hogy vagyok amikor téged fognak… - suttogta hevesen, majd a szájához kapota a kezét

Eileen elvörösödött, és máris olyasmiket kezdett suttogni: hogy ő nem így akarta és hogy csak hirtelen jött ki a száján. Én csak ráztam a fejem, egyáltalán nem haragudtam rá. Igaz, barátságunk során megannyi összezörrenésünk volt, de soha sem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni. Ahogyan most sem. Itt vagyok a halál küszöbén, a legutolsó dolog lenne ha most haragudnék rá.

- Semmi baj, tudom mi vár rám.

Eileen mereven nézett rám, aztán gyorsan körül nézett, mintha arról bizonyosodna meg, hogy senki sem hallgatózik.

-Clara,  igaz ez? 

- Igen, információkat titkoltam el a Nagyok elől. De ezek olyan infók voltak amiket saját magamnak szereztem és egész eddig soha senki nem tartott rá igényt. Most valamiért viszont árulónak tartanak, mert többet tudok mint ők.
A barátnőm, Eileen, elképedve nézett rám. Egy csúnya hang a fejemben azt súgta: ő sem hisz neked.

Még mielőtt bármit is szólhatott volna, egy hangos csörömpöléssel felcsapódott a Dutyi fő ajtaja.

Marie, a főnöknő lépett be. Eileen rémülten lépett hátra a rácstól, de én meg sem moccantam. A barátnőm szemében félelem csillant meg, ahogy Marie tekintete végigfutott rajtunk. Nem csodálom, hogy fél,  neki még van veszteni valója,  ellenben velem.

-Eileen, nem is gondoltam volna, hogy itt talállak. - mondta hidegen, a hangja kicsit sem tűnt meglepettnek

- Hagyj most magunkra az Elítélttel.

Eileen rémülten bólintott és egy sajnálkozó pillantást vetett rám,  az ajka le volt biggyesztve és remegett. A léptei egyre elhalkultak, mígnem el is tűntek, magamra hagyva a főnöknővel és a sűrű sötét csenddel.

-Szóval így állunk? - húzta fel erőteljes és sötét szemöldökét - Ő lesz a következő? 

A kezem remegni kezdett a dühtől és a gyűlölettől. Ha nem lennék rács mögött, már felpofoztam volna.

-Hagyd őt ki ebből!  Ő semmit sem tud.

-Valóban? Ki az aki még tud valamit?

-Senki, nem beszéltem senkinek a számításaimról.

-Nem hiszem.

-És ha azt mondom mindenkinek elmondtam?  Akkor mit fogsz tenni? Kivégezni mindenkit? Ilyet te nem tehetsz. - válaszoltam, Marie arckifejezését figyelve, jól esett megízlelni egy kicsit a hatalmat

-Semmi gond,  egyszer majd csak megoldódik a nyelved. - sziszegte Marie, és diadalmasan nézett rám,  imádta a hatalmat

Nem kinozhat, gondoltam,  szabályellenes. Habár, mikor volt Marie-nek valaha is akadály egy szabály?...

-Nincs kiút.

Marie szemöldöke felszökött. Nem értette miről beszélek, egy önelégült gúnymosolyra húzódott a szám.

-Ez a számításaim végeredménye.

Marie elsápadt. Életemben először láttam ilyennek, ilyen emberinek. Talán soha többé nem fogok félelmét látni a szemébe.

-Hazudsz. - suttogta ingerülten

-Nem, nem ha…

-Hazudsz!  - ordított rám, még soha nem láttam így kikelni magából - Hazudsz!  Ezért még meg fogsz lakolni! Eileen! Clove!

X.

Eileen jelent meg újra előttem.

-Azért küldtek mert. .. - a többször is hangja elhalt, könnyek folytogatták - Kérlek ne harcolj..
Engem csak küldött… Clara, nekem ez nem megy.

Felemeltem a kezem, a lány pedig elhallgatott. Egy szót sem kellett volna szólnia. A düh és fájdalom fűtött és vörösséget fújt az arcomba. Nem Eileen- re voltam dühös, ugyan. Marie meg most sem hagy békén. Eileen- t küldte értem, pontosan tudta ezzel milyen pokoli fájdalmat okoz nekem, és a legjobb barátomnak is.
Felemeltem a kezem és hagytam, hogy Eileen körül tekerje a kötelet a csuklómon. Az ujjaimra egy kósza könnycsepp hullott.

X.

Még mindig ugyanazon a véleményen voltam: kicseszettül meg fogok halni. Ráadásul a hatalmas és zord tömeg arcába nézve ez még jobban és erősebben tudatosult bennem.
A saját tárgyalásom úgy zajlott mint számítottam: én elmondtam az én részem, Marie és a Nagyok is ugyanezt tették, aztán jött a nagy finálé: az ítélet.

Clove, a Futkák Nagyja és Eileen, a Csonttörők Nagyja teljes mértékben engem védett. Anne, a Kötők Nagyja is mellém állt,  de a Csúszka, Ásó,  Vágó és Bezöldült Nagyok viszont csuklóból kiszavazott.

Egyáltalán nem lepődtem meg,  amikor Marie diadalmasan kijelentette : Száműzött vagyok.

Szokás úgy tartja,  ha a Száműzött ellenkezik a kitoloncolás közben,  el kell lökdösni a Labirintusig. Felemeltem a fejem és jeleztem, hogy nincs szükség ilyesmire.

Egy utolsó pillantást vetettem a többiekre, majd megfordultam és felemelt fővel vártam míg kinyilik a halál csapdám, ami egykor a barátom volt: a Labirintus.