Clara

Visitók kerülgetésével töltöttem az éjszaka hátralevő részét. Muris program, mi? Átérve azon a lyukon, mintha a Labirintus egy kegyesebb részébe csöppentem volna. Kevesebb Visitó volt itt, mint bárhol máshol. A sötét miatt nem tudtam kivenni a festést a falakon, szóval még mindig nem tudtam a Labirintus mely részén vagyok. Amíg nem törnek az életemre, addig nem is érdekel, állapítottam meg bölcsen és a hátam a falnak döntöttem. Gyorsan vettem a levegőt és a remegő lábaim is megnyuggodtak. A pólóm eláztatta az eső, a összefontam a karom ahogy a Labirintus szele megfújt. Elővettem a hátizsákom és jól meghúztam a vizes kulacsot. Tudom, spórolnom kellene a vízzel, de most nem érdekel, túl éltem több mint a fél éjszakát, igazán megérdemlem. Olyan fáradtság lett úrrá a testemen, hogy alig tudtam féken tartani a lecsukódó szemeimet. Felráztam magam és inkább felálltam. Nem szabad elaludnom, túl veszélyes. Amit eddig csináltam az túl nagyszerű, ahhoz hogy most rontsam el az egészet. Hosszas öngyözködés után újra elkezdtem futni. Ha mozgásban vagyok, a Visitóknak kevesebb esélyük van elkapni.

Egy rendszert kezdtem követni: húsz perc futás, tíz perc pihenés. Az egyik pihenő során, ránéztem a karórámra 4:15 volt. Az ég szürke kezdett lenni. Kihasználva a fényt, elindultam, hogy keressek egy falat amire rá van festve a száma. Döbbenten meredtem a falra. Nem, nem a számmal volt a baj, az csak egy ártatlan kettes volt. A festékkel volt problémám. Kék volt.
Ráncoltam a szemöldököm. Meg mertem volna esküdni, hogy a festék a falakon piros. A rikács rúgja meg! Hiszen minden nap a Labirintusban jártam, akármire megesküszöm, hogy az cseszett festék piros.
Megráztam a fejem, becsuktam a szemem. Biztosan nem halucinálok? Mikor kinyitottam ugyanaz fogadott. Kék festék a Labirintus falán. Ez nincs rendben. Az órára néztem: 4:30 volt, ami azt jelenti, hogy tíz percnél több ideig bámultam a falat. Nem vesztegethettem el több időt. Futás közben latolgattam mi történhetett. Ha jó emlékszem, utoljára egy hete jártam a kettes belső körben. És akkor száz százalék, hogy piros volt. Aztán más lett a ketteshez beosztva. Azóta talán Clove elrendelt volna egy újrafestést? Akárhogyan kutattam az emlékeimben, nem emlékeztem ilyesmire. Elhatároztam, hogy megnézek egy másik belső gyűrűt is. Miért olyan nagy szám?, gondolnád, hiszen ez csak festék. Engem viszont nagyon is nyugtalanított.

A hármas belső gyűrű is kék.

Az órám 5:01-et mutatott. Magam elé bámultam, de az agyam szüntelenül pörgött. Az ötös belső gyűrűnél vagyok. A szín pedig... Igen, eltaláltad, kék. Kicibzároztam a hátizsákom és egy kis szárított gyümölcsöt majszoltam, abban reménykedve, hogy a cukorszintem emelkedésével rájövök a turpisságra. Hát ez nem jött be. Még mindig nem találtam magyarázatot arra ami történt. Vagyis, van egy magyarázatom, de nem tudom mennyire megvalósítható. Íme: minden akkor kezdett fura lenni, amikor átértem azon a hasadáson, a terep nem tűnt másnak, de ez biztosan azért, mert korom sötét volt. Szóval, a teóriám az, hogy a Labirintus egy másik részébe csöppentem. Csak azt nem értem miért nem vettük észre eddig ezt a részt? A Futkák bejárják minden áldott nap a Labirintus minden pontját és eddig soha nem találtak semmi rejtett kaput.

Sóhajtottam, és a kezemmel megtartottam a fejem, ami a fáradtságtól majdnem előre bukott. Pihennem kell, ehhez kétség sem fér. De előbb végig kell gondolnom mit fogok tenni. A szemem egyszerűen nem tudtam nyitva tartani. Oké, elég a virrasztásból! Az egész éjszakát végig futottam, ennyi pihenés jár, a gondolkodás most hasztalan önkínzás. Letéptem egy csomó indát és borostyánt a közeli falakról, hogy magam alá rakjam. Miután a földet beborítottam vele, eszembe jutott, hogy rejtekként is használható. Köztudott tény, hogy a Visitók a mozgásra érzékenyek, ha beburkolózok és nem mozdulok, hátha észre sem vesznek. Különben is, nappal van, amikor is, alig járnak. Betemettem magam a növényekbe és teljesen átadtam magam az álomnak.

17:12- volt, amikor felkeltem téli álmomból. Ejha, simán lehúztam kilenc óra alvást. Felkelve, viszont nagyot mordult a gyomrom. Nem is csoda, alig ettem valamit. Belenézve a hátizsákba meg kellett hoznom életem legnehezebb döntését: fonnyadt almát vagy aszalt gyümölcsöt egyek? Ma egész nap kivételeztem az aszalt gyümölccsel, szóval az almát vettem ki. Ez a naplopó alvás kifejezetten jót tett. Mondjuk, még nem született új teóriám a falakkal kapcsolatban, de most már frissebben tudok átgondolni a dolgokat, a helyzetemet.

Legyünk őszinték, halálra vagyok ítélve.

Az élelemmel amim van maximum két napig húzom, aztán intenzíven éhezni kezdek. A vízzel még rosszabbul állok, ma a vízkészletem több mint negyedét ittam meg. Gyűjthettem volna vizet tegnap este, hiszen esett, de kicsit lefoglaltak a rám vadászó Visitók. Tehát, a vizem két napig fog kitartani. A testalkatom és fizikai kondícióm figyelembe véve kaja nélkül öt napig, víz nélkül két napig bírom. Persze ez a kedvező eset, ha addig nem nyirnak ki a Visitók. Ha szomjazni vagy éhezni kezdek, könnyű préda leszek a Visitóknak.

Tehát eléggé úgy tűnik meg fogok halni. Bárkinek lehet balszerencséje, igaz?

A Labirintusban nincs semmi ehető vagy iható, a falakat csak a borostyán és a vastag inda szövi be, amik lefogadom mérgezőek. A Rétre biztosan nem mehetek vissza ( száműztek, emlékszel? ) Az egyetlen esély ha valakitől szereznék kaját és vizet. Na, de ez sem valami kivitelezhető terv, mert ha össze is futnék valamelyik Futkával, nem adna élelmet. Nem azért mert nem sajnálna, hanem mert ha Marie megtudja, a jószívűsége miatt fog csatlakozni hozzám. Marie biztosan megtudná, hiszen itt a falnak is füle van. De ott van a másik lehetőség is, erőszakkal elvenni, hiszen van egy tőröm. Eszembe jutott a két fegyverem, a kis üveg méreg és a tőr. Te döntöd el melyiknek adsz dolgot, mondta a fejembe költözött Clove.

Egyelőre nem akarok ilyesmire gondolni.

Visszafeküdtem az inda ágyamba és vártam. Talán bölcsebb lenne tovább kutakodni a Labirintus ezen részén, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy minél több erőt kell gyűjtenem a ma estére.

A Visitók mocskos kis lények, de szerencsére én még mocskosabb vagyok. A mai éjszakán kevesebbszer sodortam magam élet és halál közé. Teljesítmény, mi? Rájöttem egy apró dologra: a Visitók végtelenül buták. Mindig is sejtettem, hogy nem az eszük miatt veszélyesek, de sosem volt kedvem élesben kipróbálni, hogy tényleg összezavarodnak-e ha egy követ dobsz a másik irányba. Nem szalad a kő irányába, de egy pillanatra összezavarodik, amiből én előnyt tudok kovácsolni. Az éjszakát néhány horzsolással megúsztam. Büszkén feküdtem a növény ágyamba, de megjegyeztem magamban, hogy ma kevesebbet alszom és többet agyalok a túlélésem módján. Az alvásom után szegényesen elfogyasztottam az ebédem és útnak indultam. Semmi tervem sem volt a túlélésre, pedig az idő vészesen sürget.

Kék festék, kék festék mindenhol. Szuper. Még vissza sem tudok jutni a Labirintus általam ismert részéhez. A folyosók ugyanolyan hosszúnak tűntek, de ami most igazán megragadta a figyelmem az az, hogy mennyire visszhangos. Egyetlen lépés elég egy kövér visszhanghoz. Éppen ezért kerget majdnem őrületbe ez a visszhangzás. Amikor a folyosókat jártam, csomószor tűnt úgy, követnek. Ilyenkor hátrafordultam, és megbizonyosodtam, teljesen egyedül vagyok. Ez a gondolat egyszerre nyugtatott meg és esett rosszul. Egyedül vagyok, igaz, de legalább tudom, hogy a Visitók az egyetlen szörnyek amit rám vadászhatnak.

A nyolcas szektorban bandukolhattam, amikor a Labirintus már megént a bolondját járatta velem. Mérgemben felkaptam egy követ és egy kereszteződésnél a másik irányba hajítottam. Álltam és vártam, a kő határozott és mély puffanással földet ért, amit visszhang kísért. Ám ezután olyasmit hallottam, ami megfagyasztotta bennem a vért.

Halk, gyors beszédet, majd sietős léptek kopogását a másik irányból.
Az ösztöneimnek engedelmeskedve a falhoz lapultam, néhány perc múlva viszont nyilvánvalóvá vált, hogy semmi értelme. Újra néma lett körülöttem minden, csak a saját szaggatott légzésemet hallottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ember hangot hallottam, vagyis határozottan nem vagyok egyedül. Az agyam nem tudta eldönteni, hogy örül vagy pánikol az infótól. Ha itt nap mint nap járnak emberek, akkor szerezhetek tőlük élelmet. De ha nem jó szandékúak akkor semmivel sem jártam jobban. A kezem ökölbe szorítottam és erőt gyűjtve befordultam a kereszteződésen éppen arra, amerről a hang jött. Senki sem volt. Talán csak halucinálok. Semmit sem ettem ma. Az éhség gondolatától újra hihetetlenül gyengének éreztem magam, a kezem a falnak támasztottam. Talán tényleg senki sem volt itt, csak én képzeltem azt hogy igen, mert már kezdek bekattanni a magánytól.

Aztán mentségemre megpillantottam. Egy kulacs és egy félig megrágott szendvics.

Minden szégyenérzetet félretéve lehuppantam a földre és lecsaptam rájuk. Ne ítélj el, éhes voltam. Éhes ember nem válogat. A szendvics a legfinomabb dolog volt amit az elmúlt három napban ettem. Az egészet befaltam, noha tényleg nem volt sok. Aztán csekkoltam a kulacsot. Félig tele volt. Ahelyett, hogy az egészet felhúztam volna, spóroltam és csak a felét ittam meg. A víz azért mégis csak értékesebb. Elégedetten sóhajtottam és a hátam a Labirintus falának támasztottam. Ezzel a zsákmánnyal egy nappal tovább húzom.

Szóval vannak itt emberek?

A kaja és a víz helyét figyelembe véve a srác/ lány nagyjából ott ültetett ahol most én. Annyira meglepődhetett az elhajitott kövemtől, hogy inkább menekülőre fogta, itt hagyva nekem dolgokat. Ha nem szándékosan is, de segített rajtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy ez egy csapda is lehet, hogy megmérgezhettek. A gondolat lyukat vájt belém. Aztán csak legyintettem, hiszen most v már úgy is mindegy, megenni megettem, ha még mérgezett volt, így jártam.

Mivel fél óra múlva sem lett semmi bajom, a témát lezártam magamban annyival, hogy nem volt mérgezett és senki sem tud rólam. Még. Akármennyire is bejön nekem ez a magány, sajnos nem sokára úgyis tudni fognak rólam.

- Nem tudom ki vagy, de én megtalállak és még több ilyet szerzek tőled.