Minho

Ma majdnem az Útvesztőben hagytam a fogam. Hát, tényleg kis híján volt, hogy fűbe harapjak. Egyedül semmi gond sem lett volna, de egy sérült fiút magammal hurcolva már tényleg életveszélyes.

Izomlázasan ballagtam a Kóroncok épületéhez. A fejemre mintha ólomsúlyt pakoltak volna, annyira nehezemre esett fenntartani. Szóval, érted, pokoli fáradt voltam. Ágyban lenne a helyem nem válaszok után császkálni. Ráadásul, azt már említettem, hogy a csillagok fennt voltak és nyálasan ragyogtak az égen és hogy bökje meg miért nem alszok!? Mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Lefeküdtem az ágyba és egyik helyről fordultam a másikra. Valami égetően nyomott, az pedig: a kétség. Tudom, nehéz elhinni, de én is lehetek bizonytalan néha. Tulajdonképpen a saját két szememben nem vagyok biztos. Nem tudom mit láttam.

A fa padló nyikorgott a bakancsom alatt, ahogyan átszeltem az épületet, Newt beteg szobáját keresve. Választ keresve. Kopogtatás nélkül benyitottam. Minek fáradni még a kopogással is? Lefogadom ő sem bírja lehunyni a szemét. Ha pedig alszik, akkor bizony sajnálom, de fel kell kelnie.

Beléptem és nem csalódtam. A fiú szeme nyitva volt, habár nyakig be volt takarózva. Úgy látom a Kóroncok még a kezemre is játszanak, csodálom nem adtak neki valami altatót. A fiú szeme éberen csillogott, tehát ő sem tudott aludni.

-Úgy látszik te sem alszol, bökött. - mondtam magabiztos mosollyal

A szőke fiú rám nézett, de meg sem szólalt. Tehát nem akarunk dumálni, mi? Egy pillantra összehúztam a szemöldököm, majd fáradtan vettem fel egy új arcot. Én keresztbe tettem a karom és kérdezés nélkül az ágyára ültem. Gyorsan, hirtelen és spontán tettem, hátha hatok rá és beszélni fog. A Kóroncok órák óta próbálnak harapófogóval kihúzni belőle valamit, de nem jártak sikerrel. Newt nem akar senkinek sem beszélni. Na majd nekem csicseregni fog.

-Mi történt odabent? - kérdeztem kertelés nélkül

Newt csak maga elé bámulva pislogott. Utálom ha nem figyelnek rám. Összevontam a szemöldököm és dühösen fújtam.

-Hm? Mondj valamit!

Newt arca nem változott. Már éppen rá akartam kiáltani, amikor megszólalt:

-Minek? Úgy sem hinnél. Senki sem hisz nekem.

A hangja üres és megfáradt volt. Mintha nem is a szőke fiút hallgatnám.

Clara

A fiú, Newt megúszta.

Legalábbis ezt gondolom. Mikor a Labirintus kijárata felé vonszoltam, lépéseket hallottam. Volt annyi eszem, hogy letegyem a fiút és elmeneküljek. Ha nem tettem volna, akkor a kilétem már fel lett volna fedve, amit semmiképpen sem akarok. Habár, így sem biztos, hogy a szőke fiú nem mondja el mindenkinek, hogy mit látott. Mégis, van egy érzésem, hogy nem fog kotyogni. Mindig is jó emberismerőnek tartottam magam, Marie uralkodó természetére például gyorsan rájöttem. De mégis úgy érzem, Newt nem az ellenségem. Ne érts félre, én nem bizom benne, de nem tartom sem barátomnak, sem ellenségemnek.

A másik fiú biztosan elvitte a bejáratig. Ha nem, akkor este találkozunk és nekem még mindig megvan a mérgem.

Nem akarok senkit szemében nagyképűnek tűnni, de pöpec volt, amit csináltam. Legalább én pöpecnek tartom. Ne nézz így rám, nem sokszor segítek valakinek, de akkor aztán mindent beleadok. Szó szerint leizzadtam, míg leszedtem Newt-ot a falról. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a fiút sem volt könnyű magam után húzni a Labirintusban. Ha írnék naplót, ezt írnám: "Kedves napló, ma nagyon unatkoztam ezért megmentettem egy fiút. Szerintem hős vagyok. "

Na nem. Ennyire mégsem vagyok eltelve magamtól. Nem javitottam ki ezzel a cselekedetemmel minden bűnöm, csak ledobtam a láncaim egy részét. Mondjuk arra is gondoltam, hogy lehet mégsem kellett volna megmentenem, lehet úgy jobb lett volna neki. De most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az indák között ültem és visszapakoltam a táskám tartalmát. A mai napom eltelt anélkül, hogy bármire is szert tettem volna a fiúktól. Az baj, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy lazsáljak. A semmittevés megöl, mondta volna Clove. Hát igen, bizony hallgatnom kellene a belső Clove-omra. Egy hétre elegendő kajám van, de a víz szintjén megént vacakul állok. Mindenből minimálisat használok, mégis úgy érzem sosem lesz elegendő készletem. Talán már nem is lesz rá szükség, ha a szőke jómadaram csicseregni fog. Mi van ha hiába fáradozok, mert holnap már ezerrel fognak keresni. Nem, nem szabad feladnom. Inkább megfogalmazom a holnapi motivációs szövegem:" Lopj, és ne sajnáld." Oké, az önbuzdítással meg is lennénk.

Visszaraktam az összes cuccom és az órára néztem, már nyolc óra volt. Néhány Visitó a másik szektorban felordított. Azt hiszem kezdődik a buli.

Minho

Azt hittem Newt megbolondult. Aztán rájöttem, nem ő az egyetlen. Nem, nagyon remélem nekem nem ment el a józan eszem. Habár ami mostanában a fejemben jár, nem ezt mutatja.

Newt nem akar senkinek sem beszélni arról ami történt vele. Én pedig ma megértettem miért. Fél, hogy bolondnak tartanák. Velem is ma az Útvesztőben olyasmi történt, amiről én is szívesebben hallgatnék.

Először figyelmetlenségnek tartottam, de aztán már nem tudtam többet magamnak hazudni: valaki meglopott. Bizony. Eddig azt gondoltam ez maga a lehetetlen, de a mai nap jócskán rácáfolt. Nem vagyok paranoiás, de egész nap így éreztem, mintha valaki a sarkamban lett volna. Többször is megfordultam, de semmi sem volt. Először csak a fáradtság számlájára írtam, aztán már nem tudtam lenyelni a tényt, hogy bolondot csináljon belőlem egy arctalan árnyék.

Délben leheveredtem pihenni. Azután jött a hibám. Általában nem kíváncsiság vezet, de most mégis rá hallgattam és a táskám a földön hagyva a fantom árnyék után szaglásztam. Egy fél percre, talán még annyi sem volt, hagytam magára a táskát, míg körülnéztem a kereszteződésnél. Mire visszajöttem, a táskának hűlt helye volt. Arcátlanul megloptak és már semmit sem tehettem. A vizem, kajám, felszerelésem, térképem, minden odaveszett. Az eget is leszidtam mérgemben. Nem volt más választásom, mint visszafordulni az Útvesztő bejáratához. Nem láttam értelmét ott maradni, sem élelemem, sem térképem.

Bosszúsan és leverten kullogtam a Tisztásra és leszóltam mindenkit aki meg merte kérdezni miért jöttem hamarabb vissza. Valaki bolondot csinált belőlem és majdnem felrobbantam a dühtől. Ez volt az első pofon, amit az árnytól kaptam.

A másik pofont akkor kaptam, amikor az egyik bökött az esti tűzkor megkérdezte, hogy én hiszek-e az Útvesztő szellemében? A nagy francokat. Én csak magamban hiszek. És abban, hogy valaki nagyon megunta már az életét ha ilyen baromságot tud kitalálni.
A bököttet leráztam, de valami mégsem hagyott nyugodni. Korán aludni mentem, de nem jött álom a szememre, csak a lepedőt gyűrtem az ágyon. Füstölögtem, elmélkedtem, nyugtalankodtam. Aztán elszántam magam és kiléptem kétségeim ágyából. Egyenesen a Kóroncok épületéhez vettem az irányt és meg sem álltam Newt betegszobájáig. Durván és indulatosan kitártam az ajtót. A fiú talán elbóbiskolhatott, mert hirtelen kapta fel a fejét. A tekintete nem lett nyugodt, mikor megpillantott.

-Mi történt az Útvesztőben igazából?

A fiú bágyadtan sóhajtott és fészkelődni kezdett az ágyon. Nem, Newt, nem játszuk el megént a te kérdezz- felelekekedet, most az én szabályaim szerint játszunk.

-Nézd bökött, nem hiába keltem fel. - mondtam ingerülten - Nem úgy lesz, mint múltkor. Most én kérdezek és te felelsz. Értve vagyunk?

Newt rám emelte a tekintetét és láttam, hogy nagyon is sejti, most addig fogom nyúzni, míg válaszokat kapok. Vonakodva bólintott és feljebb kúszott az ágyon, a tekintetünk egy pillanatra sem vettük le a másikról. Most nem fogom válasz nélkül hagyni magam. Nekem tudnom kell, amit másnak senkinek nem szabad tudni.

-Mi van az Útvesztőben?

Ahogyan gondterhelten méregetett, forgatta sápadt márvány arcát, észrevettem, hogy a szemei alatt a fáradtság jeleit.

-Ennyire akarod tudni a választ? Mennyire aggaszt? - kérdezte kissé túl provokáló hangnemen, nekem pedig önuralmat kellett tanúsítanom

-Válaszolj. - morogtam, a kezem idegesen keresztbe fonva

A szőke fiú forgatta a szemét.

-Inkább ki.

A szemöldököm ráncolva léptem az ágyhoz közelebb.

-Ezt hogy érted? Hogy ő az a valaki, aki vette volna el a csomagom, ugyanaz aki a lábaddal is ezt tette?

-Szóval már megismerkedtetek. - mondta fásultan a szőke fiú

-Nem. - vágtam rá gyorsan - Ki vagy mi van az Útvesztőben, Newt?

A fiú nem válaszolt. A keze enyhén remegett a teste mellett. Egy fél lépést sem kellet tennem, hogy lássam, Newt homloka csillog az idegesség okozta izzadtságtól. A fiú szeme nyitva volt, de csak maga elé bámulva pislogott.

-Newt?

- Nem hinnél nekem. - suttogta rekedten Newt- Bolondnak tartanál te is.

-És mi van ha nem? - szóltam a legmeggyőzőbb hangomon - Nekem tudnom kell, Newt.

Egy fojtott sóhajt engedett ki.

-Egy lány.

A szám válaszra nyitottam, de a fiú rávágta:

-Ő volt az Útvesztőben.

-Azt akarod mondani, hogy egy lány tette ezt veled?

A fiú légzése egyenlőtlen lett, feltételeztem az emlék miatt. Idegesen szorította össze az öklét.

-Nem hagyott leugrani. - suttogta kifulladva - Én annyira meg akartam halni, de a lány nem hagyott. Le akartam ugrani, de a lány azt mondta mérget ad nekem és az majd gyorsabban megöl. Elkezdtem lemászni, de megcsúsztam és leestem. De a lány becsapott, nem adott mérget és ezzel megmentette az életemet.

Szótlanul álltam, a szavak a torkomon akadtak. Newt remegő keze megtörölte az arcát és szemét.