Peter megállt a barakk előtt, bal kezével pedig balra lökte Edithet, hogy megnézze, biztonságos-e a barakk.

-KIFELÉ!-ordított, mire a tisztek kipattantak a priccsekből, vigyázba állva. -Hát hogy bízzak meg-, hogy bízzon meg a tábornok-, de mindenekelőtt hogy bízzon meg a Führer bennetek? -kiáltott, mire egyes katonák a tányérsapkát, más katonák pedig a Stahlhelmet húzták a fejükre, és már futottak is ki.-Ideje lenne, hogy valaki már rendet tegyen a táborban. Hadd ne csalódjak magukban! Los!-ordított, mire mind az összes kifutott a barakkból.
Peter megvárta, ameddig tiszta lett a levegő, majd balra fordult, elkapta a lány csuklóját és gyorsan behúzta magával a lányt.

Sikerült lenyugodnia, hiszen tudta, hogy három angyallal több lett; Pierre jó helyen van, szüleivel együtt fentről vigyáznak rá, akár az őrangyalok.
Azt se tudta, hogy mihez kezdjen, hiszen semmihez sem volt ereje, így hát csak annyit tett, hogy megállt egy helyben, míg Peter a priccséhez ment.  Elérte a felnőtt kort, mégis úgy érezte, hogy olyan sírhatnékja van, mint egy hat éves kisgyereknek, aki nem akart elválni édesanyjától. Csak, hogy Edith elvesztette egyetlen édesanyját, amiért egyszer még bosszút fog állni, hiszen a németek elvettek egy drezdai, német életet, ok nélkül. Természetesen, amikor eljöttek értük az otthonukba, anyjuk nem nézhette tehetetlenül, hogy férjét és gyerekeit csak úgy elviszik, hogy aztán a végén mindhármukat megöljék. Anya módjára elhitette a Gestapoval, hogy ő bizony velük megy, akárhova is viszik családját. A férfi először azt hitte, hogy viccel; később derült ki, hogy anyja egyáltalán nem viccel, tényleg velük fog menni. Ezért nézett fel Edith annyira az anyjára, hiszen nem csak tanult, szép és lenyűgöző nőt tudhatott az édesanyjának, hanem még családszerető is, hiszen nem egy példa volt rá, hogy a nők, mikor a Gestapo belépett a házba, deportálni akarták családjukat, mentették a bőrüket, nem tartottak velük.

Edithnek jelenleg egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a bosszú. Semmit sem akart jobban, mint fogni egy fegyvert, annak az álla alá szegezni, aki megölte a szüleit és testvérét, majd utoljára, meghúzni a ravaszt.

Még öt perc, ameddig teljesen össze nem szedte magát. A barakkban egy csomó priccs volt, megközelítve a száz helyet. Pont olyan volt, mint amilyenben Dieter is volt, csak itt talán pár priccsel több, meg több irat.

Peter a saját priccse szélére ült, görnyedten és könyökeit a combcsontjaiba mélyesztve, összefonva ujjait az álla alatt, várt. Tekintete a földre irányult, a padlót bámulta, mintha az olyan érdekes lenne.  Egyikük sem tudta, hogy mit mondjon.

-És most mi lesz...?-bukott ki a lány száján, karjait összefonva a mellkasa mentén, elérve azt, hog, hamarabb felmelegedjen.
Peter kezeit elvette az álla alól, majd felemelkedett úgy, hogy a karjaira támaszkodott. Rögtön felpattant, majd hatalmas lépteit a lány felé vezette. Megállt pont előtte, majd az ő belül kékes, kívül zöldes szemeivel az ő tekintetét fürkészte.
Egyikőjük sem szólt semmit újra, csak bámultak egymás szemeibe.

Peter arca egyre közelebb került az ő arcához, már érezte a férfi lehelletét, ahogy cirogatja arcát. Pupillái kitágultak, úgy pásztázta tovább a lányt. Edith kezdte érezni, hogy elpirul, de próbálta takarni úgy, hogy elnézett a barakl egyik sarkába. A lány nem bírta tovább, Peter tekintete teljesen égette a bőrét, muszáj volt visszanéznie a férfira. Ugyanúgy nézett rá, ahogy ezelőtt: pásztázta, akár egy idegent, aki valamit eltört a szeme előtt.

Edith már csak arra eszmélt fel, hogy Petert csókolja. Kezét akaratlanul is a vállára helyezte, majd a másikat felemelve, mindkettőt összefonta Peter nyaka körül. A férfi akjai puhák voltak, ugyanakkor durván falták az övéit. Az előtte álló, egy fejjel magasabb ember a jobb kezével közelebb húzta magához Edithet, ezzel elérve azt, hogy egy centi távolság se legyen testük között, másik kezét pedig a lány arcára helyezte. Semmi mást nem lehetett hallani a csendes barakkban, csak az elégedett cuppogásokat.

Edith nem tudta, hogy mit tesz, csak ment a feje után. Kezeit szétválasztotta, majd lenyúlt Peter övéhez és lassan kicsatolta, majd eldobta a barakk egyik sarkába, észak fele. Amilyen gyorsan csak tudta, kigombolta Peter zubbonyát, majd lehámozta róla és könnyen elengedte, ami a gravitációnak eleget téve, a földre esett. Csak arra tudott gondolni, hogy Dieter csókolja őt, hiszen mióta úgymond "megismerte", beleszeretett és akármennyire is önzőnek tartotta magát, csak arra tudott gondolni, hogy mit teszt majd a háború után,  feltéve, ha egyáltalán túléli. Edith azt sem tudta, hogy hol van, azt tette, amire vágyott, nem azt, amit tennie kellett volna: visszamenni Dieterhez-persze feltűnés nélkül-. Vele volt együtt, nem lett volna szabad ezt megtennie a férfivel, hiszen ez  megcsalásnak számít. Mindenki azt mondaná, hogy amit tesz, azt okkal teszi és ha más nem tudja meg, az nem is fog fájni neki. Igen, akkor, ha nincs következménye, és nem tudódik ki.

Együtt lenni egy német tiszttel, zsidóként? Bizony, merész dolog.  A Második világháború idején, amikor a Führer elrendelte, hogy a zsidókat bizony gyűlölni és alázni kell, ráadásul írtsák is ki őket egész Európából? Még merészebb dolog. Mint Dietertől, mint Edithtől. Mindketten már csak reménykedni tudtak abban, hogy egy idegen sem-Peteren kívül-nem szerez tudomást a kettejük titkos kapcsolatáról.

A nap már rég lement, teljesen eltűnt a horizontról, semmi sem látszódott belőle, sőt, a csillagokat eltakarták a szürke felhők, melyekből apránként szállingóztak a hópelyhek. Edith azon kapta magát, hogy már meztelenül fekszik Peter mellett az ágyban, a vékony takaró alatt.
Még mindig vizes volt haja, gyorsabban szedte a levegőt a kelleténél. Peter is ugyanígy volt, mellkasától lefele mindent a takaró takart, mellkasától felfele pedig meztelen. Szőkés-barnás haja kuszán állt, de még mindig elég jól mutatott. 

Edith lassan kikelt az ágyból és felvette a tizenöt perccel ezelőtt ledobott ruháját a földről, majd egy másodperc alatt magára kapta. Peter még mindig a priccsen maradt, pihent tovább. Egy utolsót pillantott rá, majd amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót és kilépett. Csontsoványan, amennyire csak tudott, gyorsan lelépcsőzött az első emeletről, majd kilépett a hűvös, hideg-mostmár-éjszakába. Sikerült feltűnésmentesen elhagyni a katonáknak elkülönített részleget, olykor-olykor lehajolva az őrtoronyból áradó fény elől.

A foglyok szállingózni kezdtek vissza a barakkokba, a krematórium kéményéből ugyanúgy sűrű füst tört elő, az őrtornyokból pedig ugyanúgy a katonák világítottak mindenhova a hatalmas lámpájukkal, melynek fénye ide-oda cikázott a sötétben. Remegni kezdett a hidegben, haja még mindig vizes volt, testét pedig alig védte egy vékony anyag, mely amúgy sem védi meg a hidegtől. Körülnézett;sehol senki. Megindult az ötvenegyes barakk felé, ahova ő volt beosztva.

A barakk hatalmas ajtaja nyitva volt, ott léptek be a foglyok. Mindegyikük elfoglalta priccsét, ahogy Edith is. Odasétált a barakk végéhez, ahol semmi fűtés nem volt, ugyanis a barakk elejénél egy kőből épül kis kályha volt beépítve, melyben tűz lángolt. A barakk tetején pedig egy kis kémény volt kivezetve, azon keresztül távozott a füst.

Ez sajnos még nem minden. A barakk építésekor természetesen nem figyeltek arra, hogy a barakk szigetelt legyen, több centi átmérőjű lyukak is megtalálhatóak voltak a falakon. Befeküdt a priccsre, és a takaró után nyúlt, de meglepődve és egyben ijedten tapasztalta azt, hogy a takarójának nyoma veszett. Ahelyett, hogy hisztit csapjon, helyette a feje alá helyezte a kezét, magzatpózba összekuporodva pedig próbált valahogy pihenni egy kicsit. A lyukakon erős szél fújt be, amelyeknek hatására Edith egyre jobban próbált összekuporodni, de a remegés nem múlt el. Másik kezét a lehelletével próbálta felemelegíteni, mely kicsit már kék színre váltott át a hideg hatására. Mindenki már aludni tért, olyan tizenkét óra lehetett. Egyes férfiak horkolásán kívül csak az elégedett sóhajokat lehetett hallani, melyeknek gazdái békésen aludtak helyükön. A legjobban azok jártak, akik közel voltak a kályhához, hiszen azok meg tudtak melegedni. A barakk hátsó része viszont fagyott meg a hidegtől, oda már nem jutott el a meleg. Már nem emlekezett semmire a háború előtti időszakról, csak annyira, hogy családja meghalt. Memórája teljesen kiürült, gondolkozni nem tudott, de nem is akart tovább.

Percek, órák teltek el, de semmi. Nem tudott elaludni a hideg hatására; remegett mindene, akár a nyárfalevél. Mindenki aludt, csak ő nem. Még három óra, mire tüsszenteni kezdett. Kezével próbálta eltakarni a száját, de már úgyis mindegy volt.