Lucy szemszöge:
Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Natsu eltűnt az életemből. Talán örökre. Eleinte csak nem tudtam felfogni. Később pedig fokozatosan, egyre jobban fájt. Egyre rosszabb volt a tény, hogy mostantól egyik vasárnap este sem láthatom. Eszembe jutottak a közös emlékeink. Amikor együtt tanultunk, amikor kitaláltuk hogyan találkozzunk. Amikor nevetett azon hogy megint legyőzött, én meg csak megforgattam a szemem és elmosolyodtam azon, hogy mekkora örömet szereztem neki ezzel. És nehéz volt elképzelni hogy ez az egész egyetlen nap alatt tűnt el az életemből. Miért hagyott itt? Megbántottam valamivel? Mit kéne most tennem?
Mit kéne tennem hogy visszakapjalak?
A könnyeim ismét elkezdtek potyogni szememből. Legszívesebben kiálltam volna az ablakhoz és addig ordítottam volna hogy gyere vissza míg hangom maradt volna ahhoz. Talán nem is tudja hogy mit jelentett nekem. Lehet hogy már soha nem is lesz alkalmam elmondani neki. A kezemet a szám elé tapasztottam, nehogy hangosan zokogjak fel. Bár már úgy is mindegy. Már minden mindegy. Erősnek kell maradnom. Ő kérte. Az én hősöm, a megmentőm. Aki itt hagyott. Lesz még bárki egyáltalán aki képes ilyen fényt hozni az életemben? Nem hiszem. Ő különleges volt az életemben. De csak volt. Talán már soha nem lesz. Natsu.
- Natsu, Natsu, Natsu! - suttogtam. - Natsu, Natsu, Natsu, Natsu!
Ezt már hangosabban mondtam.
- Natsu!
Felkiáltottam. Hangos volt. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Lehet hogy soha többet nem fogok mosolyogni. Soha többet.
- Natsu! - zokogtam. - Natsu!
Szerencsémre senki nem hallotta meg. Ahogyan azt sem hogy törik a szívem millió és millió darabra. Igen. Ennyit jelentett nekem ő. Ennyit jelent nekem . Újabb emlék jutott az eszembe.
-Én nyertem! - kiáltottam vigyorogva. Versenyeztünk hogy ki rajzolja le hamarabb tízszer az iratzét. - Én nyertem, én nyertem!
-  Tök mindegy!
- Micsoda? - néztem rá nagy szemekkel.
- Teljesen mindegy hogy milyen gyorsan rajzolsz fel egy rúnát. Amúgy is harc előtt csinálod. Akkor nem mindegy? - kérdezte duzzogva.
- Gonosz vagy. - jegyeztem meg. - Te vagy a fogó!
- Micsoda?! Most totál felpörögtem! Elkaplak, Luce!

10 éves lehettem. Ismét elsírtam magam. Úgy éreztem hogy a könnyeim már soha nem fognak elapadni. Végül csak sikerült álomba sírni magam. Másnap vörös szemekkel keltem. Mikor valamennyire sikerült rendbeszednem magam lesétáltam az ebédlőbe hogy eltöltsem a reggelit apámmal és újból folytathassák egy érzelemmentes beszélgetés. Ám mikor lértem megpillantottam egy velem egy idős lányt.
- Szia, Lucy! - mosolygott rám Jude. Biztosan a kék hajú lány miatt színészkedik. Általában nem is üdvözöl. De a látszat fontos, és nekünk muszály úgy tennünk a híres-neves idegenek előtt mintha szerető család lennénk. Erre a gondolatra ismét eszembe jutott Natsu. Minden akaraterőmre szükségem volt hogy vissza tudjam folytatni könnyeimet.
- A lány neve Levy McGarden. Ő is egy híres család sarja. Mostantól együtt gyakoroltok! Most pedig fogyasszuk el a reggelit! - nézett mosolyogva a kék hajúra apám.

                             °°°°°°°°°°°°
Külső szemszőg
4 évvel később járunk. Egy kék és egy szőke hajú lány villámgyors sebességgel kerülik ki egymás támadásait. Az egyik lány Lucy a másik neve pedig Levy. Talán első ránézésre senki nem tudná megmondani mennyire is hasonlítanak. Nagyon fontosak egymás számára. Elhatározták hogy egymás parabatiai lesznek. Ugyan a végső teszt még hátra van, de már mindketten biztosak abban hogy amint betöltik a 18. életévüket elvégzik az utolsó teendőt és hivatalosan is egymás parabatiává vállnak. Mint a szélvész támadtak és védekeztek. Még harc közben is teljes összhangban csináltak mindent. Egyszerre támadtak és ismerték a másik minden mozdulatát. Mikor aztán végezték mindketten a kulacsukhoz rohantak és nagyokat kortyoltak a hűs vízből. A homlokuk verejtékes volt, arcukra viszont mosoly ült ki.  A szőke este ismét nem fog sokat aludni. Vasárnap volt. Natsu emlékére Lucy minden vasárnap este kiül az ablakpárkányra és úgy figyel. Nem érezte veszélyeztetve magát. Sokat fejlődött, az egyensúly érzéke is sokkal jobbá vált. Szüksége is volt rá. Immáron démonokat ölt. Általában Levy is vele tartott. Lucy mindent megtett hogy a lehető legjobbá válljon. Nem mintha az hajtotta volna hogy dicsőséget szerezzen magának. Nem, teljesen másról van szó. Biztosra vette hogy ha elég ügyes lesz és magasabb szintű versenyeken is indulhat, eggyen biztosan összefut a rózsaszín hajú fiúval. Azt szokták mondani hogy a fájdalmat gyógyítja az idő. Lucy kivétel volt. 4 év telt el, de a lány még mindig szenvedett a fiú hiányától.
- Szép volt, Lu-chan! - mondta Lucy-nak Levy.
- Köszönöm, Levy-chan de te sem voltál semmi! - válaszolt a lány és arcára szomorkás mosoly ült ki.
- Natsu jutott eszedbe, igaz? - kérdezte a kék hajú. Lucy mindent elmesélt a lánynak az említettről. Többször sírta el magát Levy előtt, főleg 12 éves korában. Mostanra el tudja folytatni az érzelmeit. Legalábbis egy darabig.
- Igen. - bólintott a szőke.
- Sajnálom Lucy, nem segíthetek! Megígértem egy nagyon fontos személynek hogy nem mondok Natsuról semmit neked! - szólalt meg Levy, és hangján érződött hogy mindjárt elbőgi magát. Mardosta a bűntudat hogy nem segíthet a parabati-jelöltjének de megígérte neki hogy nem szól semmit Natsuról a lánynak.
Lucy sejtette hogy ez a rejtélyes ő valójában maga Natsu.
- Nem haragszom, Levy! Ugyan nem tudom hogy miért fontosabb Natsu szava mint az enyém, de tudom hogy megvan rá az okod! Mondd meg neki hogy megértem hogy nem akar látni, de nem értek egyet vele. Mondd meg neki hogy akármit is tesz, meg fogom találni.
- T-te tudod? - kérdezte megszeppenten Levy.
- Tudom. De nem haragszom rád. Igazából rá vagyok dühös. Valószínűleg tudja mennyit szenvedek miatta, de nem tesz semmit. Kérlek Levy, mondd meg Natsunak hogy kerüljön bármibe is, én meg fogom találni!
Előlem nem menekülhetsz örökké, Natsu.

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész. Kérlek, írjátok meg a véleményeteket! Ha minden jól megy, pénteken újabb folytatás következik!
Annie-chan