**Bang Chan**

Egy pillanatig, azt hittem lepereg előttem az élet.
Mikor a tűzben megláttam Yoonah élettelen testét, lelkem megremegett.
Megijedtem, hogy nem lesz, aki minden reggel mellettem keljen. Nem lesz, aki minden este haza várjon vágyakozva utána. Nem lesz, aki megnyugtassa lelkem és nem lesz, akit védelmezhetek. Mit ér így az élet, ha nincs kiért lenni? Boldog akarok lenni, de ezt a boldogságot csak mellette tapasztaltam. Mellette jöttem rá, az élet nem csak egy időtlen kerékvágás monoton hajcihő, hanem mellette minden perc nyugodt, szeretettel teli és lélekmelengető.

Ezért eszemet is elvesztve minden porcikámmal azon voltam, hogy kihozzam őt a forró marcangoló lángok közül. Az sem érdekelt volna, ha bent égek, csak az ő biztonsága számít.

Csak ő élje túl. Mert ha csak én éltem volna túl, belebolondultam volna a gyászba és nem gondolkodtam volna józanúl. Követtem volna a sírba.

Így mikor újra kinyitottam a szemem és közölték, hogy nem súlyosak a sebei megkönnyebbültem.

Sikerült.

A szerelmünk mindent túl él.

Eddig is tudtam, sokat jelent nekem. De ezután pedig százszázalékosan biztos vagyok, őt akarom az asszonyomnak. Őt akarom egy életen át boldoggá tenni. Mert megváltoztatta kemény szívem. Meglágyította lelkem.

Nem veszíthetem el soha többé!

Miatta erősnek kell lennem! Miatta igazán férfinek kell lennem!

Szívem pedig ökölméretűre szorult. Egyszerűen a tudat, összeroppantott. Még a műtöbe van. Nagyon aggódtam...

Egy ápoló jött be a korterembe, majd áttoltak egy másik, tágasabb kicsit modernebbe.
- Köszönöm. - fordultam felé, miközben elhelyezett mindent körülöttem. - A kisasszonyt, akit velem hoztak be, Park Yoonah-t is kérhetem, hogy ide hozzák be?
- Természetesen. - mosolygott rám.

Türelmetlenül ültem az ablakon kinézve, csodálva az épületeket, a kint elhaladó apró embereket, járműveket, mikor halk kopogás hallatszott.
- Tessék! - néztem az ajtó felé, amin Seungmin lépett be mire felmosolyodtam.
- Teeee.... - húzta el az "e" betűt felém mutogatva - ha még egyszer ilyen hülyeséget mersz tenni! Esküszöm én nyírlak ki Christopher!
- Neked is szia. - kuncogtam fel megjegyzésére- tehát aggódtál.
- Persze, hogy aggódtam. Ha nem lennél gépre kötve itt rugdosnálak meg, annyira!
- Értem én! - majd rámosolyogtam és a karjaimat kitártam.
- Mi lett veled? - nézett rám nagy szemekkel. - A fejedre estél?
- Gyere már te nagy gyerek! - majd megöleltem.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha is kapok a rideg Bang Chantól egy ölelést.
- Pff. Na akkor ennek is eljött az ideje.
- Jó látni, hogy életben vagy.
- Rossz pénz nem vész el! - nevettem fel.
- Beszéltem az orvossal. - sóhajtott fel - Yoonah egy darabig oxigént fog kapni, és lett egy súlyosabb égési sérülése. Azon felül csak kisebb karcolásai vannak, és lehet poszttraumatikus stressz is fel fog nála állni.
- Erről is én tehetek... Ha az nap nem megyek el mellőle nem megy...
- Nem, Chan. Ne ostorozd magad! Egyáltalán nem te tehetsz róla. Sőt. Amint felgyógyulsz, indulunk Minhohoz. Valami furcsát talált.
- Mit?
- Azt mondja, nem hiszi, hogy puszta véletlen lett volna.

Ekkor beszélgetésünket ajtó nyitás és zörgés szakította meg. Yoonáht tolták be a szembe lévő falhoz, a lélegeztető gépre rakták és az infúziót felakasztották.
Szemeimbe kis könny gyűlt.

Erősnek kell lennem!

Majd kikelve az ágyamból, Seungmin segítségével az ő ágya mellé ültem.
Ujjából lógott a katéter, bőre ki volt fehéredve, szeme beesett. Testén pedig különböző kötések voltak.
Ahogy ujjait megfogtam, egyszerűen elöntött valami. Meleg volt keze, élettel teli. A karjaimba volt. Lélegzett. Majd ott eltört minden.
Szemem egyre homályosabb lett a könnyek miatt majd elöntötte arcomat a sós nedű.
- Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak. - mondtam halkan miközben ujjaira enyhén ráfogtam - Ne haragudj rám Yoonah.

Még sosem látott Seungmin sírni, de most előtte is megtörtem. A délután abból telt, hogy Yoonah ágya mellett ülve ujjaival babrálva vártam, hogy felébredjen. Közbe sokszor jöttek megvizsgálni engem és őt is. Azt mondták stabilak az életjelei, tisztulni kell a tüdejének és csak azután fog felébredni.

Türelmesnek kell lennem.

Seungmin egy ideje magamra hagyott Yoonáhval, amit hálásan megköszöntem neki, és azt is, hogy itt van velem. Rá bármikor számíthatok.

Már majdnem bealudtam kezét fogva mikor mocorogni kezdett.
Egyből felkaptam a fejem és az arcára néztem. És újra kijött rajtam az aggódás az, hogy majdnem elveszítettem.
Lassan nyitogatta szemeit és próbált hozzászokni a fényhez.

- Yoonah? - nézek rá és a kezét kezdem el simogatni.
Nehezen felém emeli fejét és látom rajta a megkönnyebbülést majd halványan rám mosolygott.
- Chan. - szólalt meg rekedtes hangon, mire én felállok a székről és átölelem.

Nem bírom ... Erősnek kellene lennem. Nem megy.

- Azt hittem elveszíthetlek! Annyira sajnálom! - bújtam bele hajába, megnyugvást keresve, közben pedig elöntötték szemeim a könnyek. - Ne haragudj Yoo! Ha nem megyek...
- Ne... Chan. Ne mondj semmit. - átölelt és a hátam kezdte el óvatosan simítani. - Ne bántsd magad. Itt vagyok. - eltolt magától, hogy a szemembe nézzen - Élek.
- Mikor megláttalak az égő házban... Azt hittem végleg elvesztelek.
Arcomról a könnyeket lágyan letörölte majd óvatosan az ajkaimra tapadt.
Csókunk lomha volt benne minden érzelemmel, féltő, óvó, megnyugvást keresőn pecsételtük egymás iránt érzett szerelmünk.
- Hiányoztál. - hajolt el ajkaimról.
- Te is nekem. Ne haragudj, hogy nem voltam veled. Ha nem megyek el... Ez nem történik...
- Lehet... De Chan. Kár aggódnod ezen. Köszönöm, hogy itt vagy velem.
- Egy életen át itt leszek neked!

Az estét végig beszélgettük, de látszott rajta, hogy a fájdalomcsillapítók mennek ki belőle, egyre fájdalmasabban tudott meglenni mire hívtam egy nővért hozzá. Lecserélték a kötéseit majd az infúzióba fájdalomcsillapítót adtak.
Mellette ülve, néztem ahogy hatni kezd rajta a gyógyszer. Szemei lassan letapadtak, de próbált ellenkezni szervezetével és végig engem nézett.
- Chan... - kicsit arrébb csúszott az ágyon - Velem alszol?
- Biztos? - egyszerre éreztem ezt hülyeségnek és édesnek, hogy mellette aludhatok azon a kis ágyon.
- Nélküled előjöhetnek a rémálmaim... Nem akarok újból nélküled lenni. Nem akarok nélküled ébredni... Kérlek - nézett rám boci szemeivel.
- Áh... - sóhajtottam fel - Rendben. Nem hagyom, hogy bármi is bántson. Ez tartozik a rémálmaidra is. - majd hajára simítottam és felálltam a székről majd óvatosan mellé bújtam.
- Szeretlek. - rám is terített a takaróból és óvatosan bújt a mellkasomba.
- Én is szeretlek hercegnőm. - pusziltam hajába és simogatni kezdtem- Most már pihenj.
- Hmm. - hümmögött igenlően majd nem is kellett sok idő egyenletes szuszogását hallottam. Így én is nyugodtan csuktam be szemeimet és összebújva vészeltük át együtt az éjszakát.

Reggel egy apró kuncogásra ébredtünk. Laposokat pislogva próbáltam felfogni, honnan is jöhet ez a kuncogás.
- Látom a VIP szobába nem telik két ágyra, így kénytelen voltál Yoonah mellett aludni. - mosolygott ránk Changbin, mire párja Felix meglökte az oldalát.
- Binnie drágám, most miért ébresztetted fel őket? Nem látod milyen aranyosan aaludtak? -kezébe pedig egy csokor virágot tartott. - de ha már felkeltetek, hoztam nektek virágot. Ugye milyen gyönyörű? - majd Yoonah melletti vázába rakta.
- Fel nem ér az én Yoonáhm szépségével, de köszönöm Felix.
- Nem neked hoztam! Ez a Yoonáhé!
- Köszönöm Felix! - mosolyodott el a mellettem lévő.
- Christopher, ne értsd félre, de Yoo kissé többet szenvedett és téged ma kiengednek már.
- Ennek örülök is, meg nem is.
- Ne aggódj Chan. Jó kezekben lesz az egyetlened.
- Ha rajram múlik, akkor meg pláne. - mosolyodtam el majd az arcára pusziltam és kimásztam mellőle az ágyból.
- Te meg Chan! Veled beszédem van! Seungmin említett valamit szóval, ha végzel a mai vizsgálatokkal és úgy döntenek hazaengednek akkor jössz velünk. Seung már úton van ruhákkal.
- Rendben. Hova megyünk?
- Minhohoz és Jeonginhoz az őrsre. Találtak valami aggasztót...