Amikor kisgyermek voltam, gyakran csúfoltak az iskolában társaim, mert vézna voltam és sápadt vagy, mert nem voltam kiemelkedő a sportokban, jobban szerettem őket a kispadról nézni. A fiúk mindig bántottak, ha lányokkal is barátkoztam, a lányok meg azért, mert inkább az ő társaságukat kerestem az erőszakos hímek helyett. Sosem találtam a helyemet, mindig csak kullogtam a többiek után, én voltam a fura gyermek, akinek az a szép, kedves mosolyú ikertestvére van, akit mindenki annyira szeret.

Gyakran sírdogáltam reggelente, tanítás előtt anya mellkasához bújva, szipogva kérlelve őt, had maradhassak otthon vele, ígérve mindenfélét, hogy majd segítek takarítani, mosogatni, és jobb gyerek leszek, de ilyenkor mindig csak azzal a szelíd, szívet melengető mosolyával nézett rám, amivel mindig képes volt rávenni bármire, és egy apró csókot lehelt homlokomra.

Az éjszaka sem tart örökké, TaeTae. A Holdat is mindig felváltja a Nap az égen, nemigaz? – mindig ezt hajtogatta. Én pedig mit tehettem? Helyeslően bólogattam, és azóta is, ha bármi rossz dolog ért, ha nagyon fájt, ezt mondogattam magamnak, várva, mikor jelenik meg a Nap ismét az égen, mikor lesz végre a sötétségnek vége.

De az igazság az, hogy az én számból ez az aprócska, de annál nagyobb jelentéssel bíró mondat sosem hangzott olyan valódinak, olyan bíztatónak, mint anya ajkai közül.

*****

Lábaim maguktól indultak útjuknak, még azelőtt, hogy agyam túltette volna magát a látottakon – nem mintha, erre képes lett volna –, s talán még sosem voltak olyan határozottak lépéseim, mint azokban a pillanatokban, mikor talpaim már előttem is tudták, mire van szükségem. Kire van most szükségem.

Anyát hiányolta oly' keservesen szívem, és hosszú idő után először újra el akartam menni hozzá, meg akartam vele osztani gondolataimat, tudatni akartam vele, mi bánt, azt akartam, hogy fontos legyek neki, megbocsájtásra szomjaztam és gondoskodó karjaira, melyeket mindig hátamon font össze, s melyekkel hajamat cirógatta mindig elalvás előtt. Mosolyára vágytam, mely szebb volt, mint a csillagos ég, a mosolyra, amely apa haragjától is megvédett, arra a lágy ajakgörbületre, amitől nekem is mindig vigyorra görbült a szám. Hiányzott parfümének illata, de még annál is jobban bőrének természetes aromája, amit titkon mindig magamba szippantottam, s melyet kétségbe esetten kerestem Iseul karjai közt simulva az elvesztése után – de mindhiába, hiszen anya csak egy van. Anya csak egy volt.

Homályos íriszeimet az ég felé vezettem, melyen sötét felhők ontották magukból könnyeiket, eláztatva arcomat, keveredve lelkem cseppjeivel, úgy folyva a betonra. Én azonban nem hátráltam, egyre sebesebben szedtem lábaimat, futva a karokhoz. A karokhoz, melyek egyre közelebb voltak immáron hozzám, s mégis oly' távol.

Hiszen az is pont egy ilyen nap volt, nemigaz?

„- Anya! – apa és Iseul még ki sem szálltak az autóból, mikor én már hatalmas dübörgéssel robbantam be az előszobába, fürgén szedve lábaimat. Anya éppen a konyhában volt, az illatokból ítélve pedig a kedvencemet készítette, de azon pillanatokban az sem tudott igazán foglalkoztatni, lefelé görbülő ajkakkal rohantam be hozzá, néhány könnycseppet is elhullajtva közben, felém fordult alakjának csapódva.

- Mi a baj kicsim? Mi történt? Apádék? – ijedten guggolt le elém, hosszú ujjaival arcomra simítva, úgy törölve le róla a könnycseppeket, én azonban egyre csak szipogtam, miközben előttem görnyedő alakját figyeltem. Mézbarna tincsei, melyeket copfba kötött föl, fiatalos és nyugatias külsőt kölcsönöztek neki. Vékony felsőtestét egy babakék ing fedte, melynek ujját könyökéig tűrte fel, s melyen az a pöttyös kötény volt, melyet még a nagyitól kapott karácsonykor.

- A-a bő-bőrkarkötőm – itt ismét néhány elengedhetetlen szipogás következett, majd immáron egy kissé határozottabban folytattam – A délutános tanárnővel a játszótéren voltunk, de ott Doyoung megint belém kötött és mikor a földre... mikor a földre lökött, biztos leesett a karkötőm! – sírtam fel keservesen, mint egy kisóvodás, pedig már tizenkét éves voltam. De nem tehettem róla, az a bőrkarkötő akkor is többet jelentett mindennél.

- És? Nem találtad meg? – simított végig kedvesen arcomon, de szemeiben aggodalom csillant, s tudtam, borzasztóan bántja, hogy nem jövök ki a többiekkel. Azonban, hiába próbáltam titkolni előle, mikor néhanapján elkaptak és ellátták a bajomat – a tanárok valamelyike mindig azelőtt értesítette őt, mielőtt még hazaértem volna az iskolából. Ha azonban ők nem is, Iseul első dolga volt mindig, hogy beszámoljon arról, a nyomi öccse milyen béna volt aznap.

- Már a kocsiban voltunk, mikor feltűnt, hogy nincs meg, de apu nem volt hajlandó visszafordulni. Azt hajtogatta, az csak egy egyszerű karkötő, majd veszünk másikat – ajkaim ismét lefelé konyultak, de mielőtt könnyeim újra eleredhettek volna, anya felegyenesedett, megfosztotta magát kötényétől, s aprócska kezemet megragadva az előszoba felé kezdett el húzni.

- Hogy mondhatott ilyet Taekwon? Az nem csak egy bőrkarkötő, hiszen mi ketten készítettük, igaz? Na, gyere szépen, megkeressük azt a karkötőt, bárhol is legyen! – szemeimben a csodálat fénye ragyogott, ahogy eltökélt arcát figyeltem, azt a gyönyörű arcot, melyen már halvány ráncok rajzolódtak ki, s mely így is tökéletesebbnek bizonyult bárminél és bárkinél. Elmosolyodva bólintottam egyet helyeslően, majd visszakaptam magamra hanyagul lehúzott cipőimet és anya kezét megragadva vágtattam ki az zuhogó esőtől nedves utcára.

- Hát ti? – apa és Iseul értetlenül meredtek ránk az ajtó előtt – biztos akkor készültek bemenni –, de anyu csak egy aprócska puszit lehelt mindkettejük orcájára. Az utolsót.

- Megyünk, és megkeressük Taehyung karkötőjét! Az ebéd már készen van, de csináltam szendvicseket is, ha inkább azt kívánnátok. Nem kell megvárnotok, nyugodtan egyetek csak, mi is igyekszünk sietni! – bólintott egyet saját maga megerősítése képpen, majd közelebb vont magához, mintha csak az egyre nagyobb és kövérebb esőcseppektől próbált volna épp megóvni engem.

- Ne menjetek! Ilyen időben veszélyes autóba szállni, te is tudod, mennyi őrült van az utakon, Taehee! Én is csak a munka miatt mentem ma autóval – apám félően simított végig anyám egyre vizesedő ingjén, de ő csak mosolyogva ingatta meg fejét, majd egy intés utána autója felé húzott engem, gyorsan terelgetve befelé a járműbe. "

Felsőmön ezer meg ezer esőcsepp pihent, miközben ujjaimmal nedves tincseimbe túrtam, fogaimmal pedig immár vérző ajkaimat karistoltam. Az is egy ilyen nap volt. Azon a napon is pont ilyen letargikus volt az időjárás, csak akkor a felhők és azok könnyei anyát siratták, ma pedig engem siratnak, s én magam is velük sírok. Aznap is menedékért rohantam anyához, s ez ma sincsen másképp. Csak a körülmények változtak meg, és a fájdalom mértéke.

„ – Ne aggódj Tae, meg fogjuk találni a karkötődet! Végtére is, mi magunk készítettük, emlékszel? Varázs ereje van, amit nem veszíthet el egy Doyoung-féle gyerek miatt, ugye? – ujjaival a kormányon dobolt, miközben szemeivel erősen az útra fókuszált, én azonban csak az ajkain csüngő mosolyt figyeltem, s most már nyugodtan engedtem hátamat az ülés támlájának, tudva, hogyha a karkötőmnek nincs is varázserője, anyukámnak bizony az van, így biztos meg fogjuk majd találni azt, amit a gonosz Doyoung miatt elvesztettem.

Ha tudtam volna, hogy nem a karkötő lesz aznap, amit a leginkább gyászolni fogok... "

Az eget villámcsapás vágta ketté, a szél egyre csak süvített, s minden felborulni látszott. A rend, a béke, s ezzel a látszata annak, hogy én magam is jól vagyok. Jobban vagyok. Elegem volt, ténylegesen, valóban és elmondhatatlanul. A természet velem gyászolt, velem tombolt, a bennem levő fájdalmat és dühöt most a fák is érezték, az esőcseppek pedig íriszeim és lelkem könnyeit szimbolizálták, vagy talán anya volt az, ki a felhők közül figyelt engem és velem sírt, velem dühöngött.

Pedig megfogadtam holta után, több fájdalmat már soha nem okozok neki.

„ A látási viszonyokat a zuhogó eső nagyban megnehezítette, a mennydörgések hangja és a villámcsapások fénye a félhomályban pedig rendkívül megrémisztett, karjaimmal öleltem át felsőtestemet, miközben egyre csak anyut lestem, aki minden porcikájával a vezetésre összpontosított.

- Még mennyi idő, míg odaérünk? – kérdésem türelmetlenül hangzott fel, de nem tehettem róla, féltem a vihartól, anya pedig elég gyorsan ment ahhoz, hogy fejemben apa, aggódó szavai ismét megjelenjenek. Én csak a bőrkarkötőmet szerettem volna viszont látni, amit anya-fia napunkon készítettünk közösen, s mihez oly' sok kedves emlék fűzött.

- Néhány perc és ott vagyunk, kicsim. Ne aggódj! ­– ismét elmosolyodott, miközben egy pillanatra felém lesett. Innentől azonban minden olyan gyorsan történt. Ajkaim az ártatlan, gyermeki szeretettől túlcsorduló 'szeretlek' szócskát formázták épp, mikor anya arca eltorzult, s hirtelen felém hajolt, karjait elemelve a kormányról. Kezeivel védelmezően karolt át, tagolatlanul kiabálva, de már nem értettem belőle semmit, ugyanis a következő pillanatban egy hatalmas csattanással minden megszűnt körülöttem és nem érzékeltem mást, csak édesanyám karjait, melyek szorítása ernyedt körülöttem, s testét, mely félig ölembe zuhant. "

Futottam. Kezeimet füleimnek tapasztottam, hátha akkor nem hallom a fejemben felcsendülő zokogó hangot, a tizenkétéves Taehyung hangját. Nem, nem, nem. Elhomályosodott tekintetem mögül figyeltem az ismerőssé vált utcát, amiben úgy éreztem, megváltásra lelhetek, de továbbra sem lassítottam lépteimen, minél előbb ott akartam lenni, átölelni, érezni, hogy velem van.

„ - Anya! Anya, anya! É-ébredj! Ébredj, kérlek! Anya! "

Remegő ujjakkal nyomtam le a kovácsolt vaskapu kilincsét, majd egy berögzült mozdulattal intettem az aprócska kőházban üldögélő öregúr felé, rá sem nézve, hátha már nem az ő látványa fogadott volna, hanem valaki másé, és talán akkor úgy éreztem volna, megint elveszítettem valakit, aki bár nem volt több egy bácsinál, aki a temető gondozója és gondnoka volt, mégis egy személy, akit ismertem, talán még kedveltem is, s mégis elveszítettem.

Azt akartam, hogyha a Földnek egy újabb halott lelket kell elengednie végleg, akkor az legyen az enyém, és senki másé.

Nem törődve a lassan térdemig érő sárral és azzal, hogy immáron nem csak az érzelmektől remegek ilyen hevesen, hanem a dermesztő hidegtől is, sétáltam örök mentsváram felé, kit lassan hat éve már csak itt volt lehetőségem meglátogatni.

- Anya – halk, rekedtes hangom elveszett a vihar morajlásában, én mégis hittem, hogy ő meghallotta, s ha én nem is láthattam már, ugyanazzal a mosollyal üdvözölt ajkain, amellyel bármikor képes volt megnyugtatni, s szemeiben most is az aggodalom fénye ragyogott, mint mindig, mikor fájdalom járta át testemet.

Átfagyott kezeimmel a márványlapot simítottam s a belevésett, aranyozott betűket. Ujjaimmal végig jártam neve minden egyes tagját, úgy simítva, mintha csak arcát fognám, olyan szeretettel, mintha csak őt tartanám karjaim között.

...Eun Taehee...

- Szia – mellkasomat az évek alatt ismeretlenné, idegenné vált nyugodtság lepte el, miközben mellé telepedtem, a sáros és hideg földre fektetve fáradttá vált végtagjaimat, azt képzelve, nem a föld alatt fekszik épp, hanem a földön, mellettem, velem. Szemeimet a fekete felhőkkel tarkított ég felé emeltem, úgy álmodva, mintha csak barátságos bárányfelhők lennének, s ez nem egy temető, hanem egy rét, ahol együtt fekszünk, mint régen, mikor kirándulni mentünk, akkor, amikor még élt.

- Rég voltam már itt, nemigaz? – reszketeg sóhaj szökött ki ajkaim között, miközben karjaimat fejem alá helyeztem, úgy figyelve az én saját bárány felhőimet, hagyva, hogy képzeteim madárcsicsergés hangját utánozva szökjenek be hallójárataimba és, hogy orrom frissen sült hús illatát szagolja, amit apa sütött testvéremmel.

- Tudom, hogy nem haragszol, de én akkor is sajnálom. Már jó rég nem voltak olyan sűrűek a heteim, mint mostanság, és talán minden rossz ellenére is némi izgalommal töltött el, hogy történik velem valami. De tudod, tudod... minden rosszra fordult, én pedig – én pedig ismét hozzád menekültem – akartam volna befejezni a mondatot, de torokomban gombóc keletkezett, mely meg akart fojtani, s mely nem engedte, hogy folytassam mondandóm. Bár, ő úgy is tudta, mit akarok mondani, anélkül, hogy azt ajkaim is megformálták volna.

- Mindent láttál, igaz? Nincs is jogom magyarázkodni, borzasztóan szégyellem magam. Nem is tudom, mi miatt a leginkább. Minden bizonnyal az én hibámból ment tönkre egy még el sem kezdődött kapcsolat, apának és nagyinak is csak újabb csalódásokat okoztam, Iseulnak állandó fájdalmat okozok már a puszta létezésemmel is, aztán... - aztán pedig emlékképek. A mai szélsőséges napról, a maga szélsőséges érzéseivel és a bizsergő ajkaimmal, melyeken bűnös csókok nyoma ég szüntelen.

- Te mindig azt ecsetelted nekem, hogy a szerelem csodálatos, a szerelem mindent elsöprő, de sosem említetted, hogy mennyire fájdalmas is tud lenni. Én beleszerettem Iseul barátjába, hogy tehettem ilyet? Ő egy f-fiú, és tudom, mindig azt mondogattad, nem fontos, ki oldalán lelem majd meg a boldogságot, de mondd! Mit szólsz ahhoz, hogy ilyen undorító alak lettem? A nővérem, az ikertestvérem, az egyetlen megmaradt kincsem szerelmét szeretem. Annyira szeretem! – a fejem alatt pihenő karjaim immáron a hajamban, őrült módjára tépkedték tincseimet, s én mégis élveztem, hogy fájdalmat okozok magamnak, hogy kicsit talán nekem is fáj most annyira, mint anyának fájt akkor, mikor engem védve vont karjaiba abban az átkozott autóban.

- Annyira reménytelenül vágyom a csókjaira, az érintésére, a szemeire, hogy engem, és csak engem lásson velük! Azt kívánom, hogy engem szeressen! Olyan önző vagyok! Gyűlölöm magam, anya! Gyűlölöm magam! Kérlek, segíts megszabadulnom ettől az érzéstől! – körmeim karom húsába vájtam, le akartam nyúzni bőrömet, széttépni testem és hagyni, hogy mielőtt véglek kihuny belőlem lelkem fénye, szenvedjek, szenvedjek jobban, mint anya a halála előtt, miattam, jobban, mint apa, mikor elvesztette élete első és egyetlen szerelmét, miattam. Jobban, mint nagymama, akinek meghalt egyetlen szem gyermeke azon a végzetes napon, miattam. Jobban, mint Iseul, akit általános iskolában állandóan csúfoltak a nyomorék öccse miatt, miattam. Jobban, mint Jungkook, aki talán gyengéd érzelmeket táplált irántam, de közben veszettül szerette a nővéremet, s most, miattam ugyanolyan bűnössé és mocskossá vált ő is.

Egyszerre akartam átélni az összes szenvedést, melyet én okoztam valaha szeretteimnek, hogy végül az temessen maga alá, a föld alá, egyenesen a pokolba, ahol már születésem pillanatában méltó helyet szánt nekem a Mindenható.

Éreztem, hogy anya velem van. Éreztem, hogy mosolya helyett ajkai neki is lefelé görbülnek, hogy aggódó szempárjában könnyek ülnek, hogy számomra láthatatlanná vált karjaival görcsösen markolja karjaimat, szorosan ölelve engem, igyekezve megszabadítani az összes fájdalomtól, mely testem és lelkem csapdosta, de életemben először...

... már anya sem volt képes megvédeni engem.

- Azt hiszem, azzal, hogy Ő beleszeretett a Nővérembe, én beleszerettem a halál gondolatába.

*****
Rég volt már, igaz?
Hajjaj, de hiányoznak azok az idők, amikor hetente ontottam magamból a fejezeteket. :'D
De a lényeg, amiért most itt vagyok és virtuális számat járatom, az az, hogy bár az utóbbi időben nem igen figyeltem a megtekintés számlálót, tegnap rápillantottam, és az ajkaim azóta is csak egymástól elnyílva léteznek.
Nagyon-Nagyon Szépen Köszönöm, hogy kitartotok a történetem mellett és ilyen sokan rákattintotok, várjátok a folytatást!❤️
Nagyon jól esik, mégha nem is hangoztatom túl gyakran, valóban hálás vagyok nektek a kedves szavakért, amelyeket nekem szántok, és a puszta tény, hogy ilyen sok megtekintés van a könyvön, egyszerre fog el döbbenettel és hálával!

Így hát, tegnap összekapartam magam a földről és megírtam az új fejezetet, kicsit talán a saját lelkemet is beleírva és eltemetve, de nagyon bízom abban, hogy elnyeri a tetszéseteket!❤️

Véleményeiteket igazán nagy érdeklődéssel olvasnám most is!^^

(Túl sokat pofázok, de még annyit el akartam mondani, hogy a Bangtan ismét megborított. IDOL, jövök!~)