A következő percekben a szoba megtelt sóhajokkal, s aprócska nyögésekkel, a hőmérséklet perzselővé vált, én pedig nem tudtam mást tenni, csak élvezni, hogy az, amiről eddig álmodni sem mertem volna, most hirtelen az enyémmé vált. Az eddig olyan elérhetetlenként dédelgetett édes szerelem fogalma most hirtelen valóban a kezemben volt, s szétáradt egész belsőmben, eddig ismeretlen melegséget oszlatva szét mellkasomban, amitől az a bugyuta vigyor is felkúszott ajkaimra, s levakarhatatlannak bizonyult. Nem hittem el, hogy valóban megtörténik, hogy ez most ténylegesen a valóság, s nem csak egy hamis álomkép, melybe őrült elmém ringatott. Minden egyes alkalommal, mikor ujjaimmal felhevült bőrét simítottam, mikor ajkaink egymáshoz értek, úgy kapva a másikért sokadjára is, mintha csak össze akarnának forrni, hogy aztán többet el se válhassanak, míg világ a világ.

Nem mentünk túl messzire. A hirtelen jött őrjítő vágy, mely elborította elménket, s szépen lassan testünket is – sem adta még nagyobb meggondolatlanságra fejünket. Csak élveztük egymás testhőjét, hogy a mámor szemünk világát ragyogóvá tette, s hogy a felhőtlen mosoly ott csücsült csóktól duzzadt ajkainkon. Simogattuk egymást, ott, ahol értük, végtagjaink összefonódtak, szívünk dobbanásainak ritmusa egyszerre csendült fel a délután nyugalmában, s el sem tudtam képzelni, mi lehetne az, mi ki tudna valaha is zökkenteni ebből a gyönyörű állapotból, melybe Jungkook rántott.

Semmi. – gondoltam magamban, ahogyan összekulcsolt ujjainkat tanulmányoztam, miközben fejem mellkasán pihent, ő ujjai pedig rakoncátlan tincseimmel szórakoztak.

Semmi. – ismételtem el magamban ismét a szócskát, mi valójában mindent jelentett – legalábbis szerettem volna ezt hinni – de hűen önmagához, valójában tényleg nem jelentett semmit sem, az aggodalom mérges fullánkjai pedig ismét megkörnyékeztek, s hiába igyekeztem kiűzni magamból a baljós gondolatok tömkelegét, azok elborították ábrándjaimat, egy csekélységű nyugtot sem hagyva ezzel.

- Min gondolkodsz? – simított végig arcomon, félig lehunyt pillámat is érintve kezével, én pedig beleremegtem érintésébe, s ajkaiba, melyek aprócska, pihe puszikkal lepték el hajamat.

- Semmin, semmi különösen – első hazugság. Fogaskerekeim fájdalmasan jártak fejemben, de nem szerettem volna ezekről beszélni neki, ha már látszata is volt csak meg csupán annak, hogy én is a felhőtlenségben élvezkedem, akkor legalább azt szerettem volna fent tartani, és nem lerombolni az igaznak hitt idillt. Na meg, talán ő fejében is hasonló gondolatok cikáztak, s ő is csak az én kedvemért nyomta el magában ezeket, akkor tán nekem kellett volna olyan önzőnek lennem, hogy ráuszítom minden gondunkat?

Talán már akkor elveszett az el sem kezdődő, mikor hagytunk mindent a szőnyeg alá söpörődni, várva, hogy mikor nyeli el minden problémánkat a padló?

- És te? Mi jár most a fejedben? – lemásztam mellkasáról, s szembe fordultam vele, úgy figyelve éjfekete tincseit, melyeknek egy része homlokába omlott, s melyeket szeretetteljes simogatásokkal tűrtem végül füle mögé. Íriszeim megbabonázva siklottak kissé kipirult arcára, s egy halvány mosollyal állapítottam meg, nem csak én festek úgy, mint egy megérett paradicsom, ő sem volt másképp ezzel. Szemeimmel végig követtem hibátlan orrának vonalát, majd kívánatos, húsos alsóajkára siklott tekintetem, mely még halványan nyáltól csillogott, s melyen egy ellenállhatatlan, barna anyajegy pihent. Nem is gondolkodtam ezek után sokáig, egy reszketeg sóhaj kíséretében húzódtam hozzá közelebb, ismét összeérintve ajkainkat, ebben az órában már ki tudja hányadjára.

Éreztem, ahogy belemosolyog csókunkba, de nem mélyítette el, egyikünk se tette. Élveztük egymás párnácskáinak ízét, és azt az euforikus érzést, mely minden egyes alkalommal hatalmába kerített minket, mikor egymást kóstoltuk. Képtelen lettem volna betelni az ízzel, Jungkook ajkainak ízével, a függője lettem, éltetőmnek hittem, mentsváramnak, ahova menekülni tudok a gondolataimtól. Derekam köré fonódó karjait pedig egy védőpajzsnak, mely mögött óvva találhattam magam, ahol nem érhetett fájdalom és bánat, s nem létezett más rajtunk kívül. Elcsépelt gondolatok voltak ezek, de én valóban képes lettem volna szárnyra kelni, ha Jungkook is velem tart az utazáson, s sosem engedi el a kezem, fogva tart szerelme ketrecében.

Képes lettem volna lemondani mindennemű szabadságról, ha ő fosztott volna meg tőle, ha ő kötötte volna le kezeimet, s lábaimat, hogy többet mozogni se tudjak majd. Valóban bármire kész lettem volna, ha az az örök szerelmével járt volna. Elvakulva nyitottam fel pilláimat, úgy figyelve csukott szemű mivoltát, magamba vésve a képet, mely tökéletesebbnek hatott bárminél, melyet valamilyen istenség alkothatott volna. Szebb volt ő bárminél és bárkinél, én pedig nem győztem betelni a látvánnyal, amit nyújtott. Mellkasom üregében szívem ismét gyorsabb ütemben kezdett el verdesni, s többé már cseppet sem szerettem volna véka alá rejteni érzéseimet, melyeket csak ő volt képes kiváltani belőlem.

Nem szerettem volna világgá kürtölni, miért csapkodnak szárnyas rovarok gyomromban, nem követeltem, hogy más is osztozzon az örömömben, hogy másé is legyen az, kit csak magamnak akartam. Önző voltam, a szerelem nem csak vakká és bolonddá tett, hanem borzasztó önzővé is, de éltemben először valóban az akartam lenni, s nem foglalkozni mással, csak magammal, s a fiúval, ki most is épp engem csókolt, oly' lágyan és oly' édesen, hogy attól szemeimbe is könnyek szöktek, s ismét le kellett hunynom szemeimet, megfosztva őket ezzel a gyönyörködéstől. Nem akartam több könnyet ontani, mert azok automatikusan hozták magukkal a rosszat is, én pedig nem akartam több fájdalmat elviselni, úgy gondoltam, most már igazán elég volt belőle, most már nekem is kijár az a nagy betűs boldogság, amelyről a könyvekben írnak, amelyet a filmekben mutatnak.

De mi van akkor, ha az író csak meg akar kímélni minket a valóságtól?

- A szemeiden – végül, lassacskán ugyan, de elváltunk egymástól, s ő rögtön magához vette a beszéd lehetőségét, halkan, kissé remegő hangon szólalt meg, miközben ismét visszaeresztette a fejét a párnára, kezeit feljebb csúsztatva derekamról gerincem vonalára.

- Hm? – értetlenül meredtem mosolygó mivoltára, miközben saját ajkaimon is egy ehhez hasonló ajakgörbület pihent, talán még nagyobb is, mint ami az ő száján húzódott. Nevetve gyömöszölte meg homlokomat, elsimítva összeráncolt szemöldökömet – s ez által, gyűrött homlokomat is.

- Az előbb azt kérdezted, hogy min gondolkodom. Csak nem hagytad, hogy válaszoljak – édes kuncogása betöltötte a szobát, a félig lehúzott redőny aprócska lyukaiban bevetülő fény glóriaként vetült feje köré, én pedig elmerengve figyeltem boldog arcát, folytatásra várva – Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy milyen gyönyörűen csillognak a szemeid.

Eltátott ajkakkal figyeltem mondandója után, ő pedig, mint egy elégedett óvodás, bugyuta mosolyra húzta ajkait, arcát pedig nyakhajlatomba temetve húzott magához még közelebb, nem tudom, hogy azért, mert talán elpirult, s nem akarta, hogy lássam, vagy mert, én voltam már olyan piros, hogy inkább eltakarta az arcát, nehogy nevetnie kelljen. Minden esetre, ahogy leheletét éreztem nyakamban, előbbi szavai pedig ott csengtek fülemben, ismét rám tört a teljes nyugalom érzete, s a semmi sem jelentett többet a mindennél, ahogy a semminél sem, egyszerűen csak volt, ahogy mi is csak úgy voltunk, egymás mellett, egymáson, egymásba fonódva, s mégis, ez most sokkal igazibbnak, sokkal valósabbnak hatott, mint az a bizonyos semmi.

- Én pedig, – egy pillanatra elcsuklott hangom, de aztán folytattam, miközben hosszúkás ujjaimmal Jungkook felkarján írtam le kisebb-nagyobb köröket – én pedig arra gondolok, hogy ha ez a pillanat csak egy másodpercig tart, szeretnék örökre ebben a pillanatban élni – kínosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, s rögtön kezdtem is volna sűrű magyarázkodásokba bocsátkozni arról, hogy nem gondoltam komolyan, és tudom, ennek bizonyosan semmi értelme, csak úgy kicsúszott a számon is, és különben is, ki mondd ilyen bolondságokat – nyilván senki –, szóval inkább felejtse el, amit mondtam. Abban a pillanatban azonban, ahogy ajkaimat újra szólásra nyitottam volna, Jungkook telefonja idegesítő zenélésbe kezdett, s mindketten úgy pattantunk fel az ágyról, kibontakozva ezzel egymás karajiból is – mintha csak rajta kaptak volna minket valamin.

Tán azon, hogy szeretni akartuk egymást?

Szinte fénysebességgel kaptuk magunkra pólóinkat, majd Jungkook, egy kelletlen sóhajtás kíséretében elhúzta az aprócska, zöld ikont, s halkan beleköszönt a telefonba, pont annyira halkan, hogy én még halljam, de a telefon másik végén levő ember már csak alig-alig.

Néhány rövid igen és oké elhangzása után egy gondterhelt nyögés kíséretében rakta le végül a készüléket, melyet egy jól irányzott mozdulattal hajított vissza ágyára, hogy aztán feszélyezve fogja jobb kezét bal markába, úgy tördelgetve ujjait, metszőfogait alsóajkába meresztve.

- Iseul három perc múlva itt van – nézett végül vissza szemeimbe, arcomat fürkészve, s azt, hogy vajon mit gondolhatok, de nekem a pillanatok törtrésze alatt ürült ki teljesen a fejem, amint meghallottam nővérem nevét, s ökölbe szorult léptekkel hátráltam néhány lépést, hátamat a falnak döntve. Az eddigi perzselő meleg, ami a szobában uralkodott, most mintha dermesztő hidegbe csapott volna át, s nem tudtam eldönteni, hogy amiatt volt mindez, mert hirtelen hunyt ki a szenvedély tüze kettőnk között, vagy, mert szembe találtam magam Jungkook tekintetével, ami azt sugallta – mennem kellene.

Tényleg mennem kéne, el kéne mennem.

- A-azt hiszem, most mennem kéne, igaz? – fájdalmas mosolyra húzódtak ajkaim, miközben gyors léptekben kerültem ki az előttem állót, majd nagy robajjal vettem irányomat lefelé a lépcsőn, hogy minél előbb kijuthassak ebből a házból, ami már nem hagyott többet maradást a számomra.

- Hé, Taehyung! – már a cipőmet ügyeskedtem magamra, mikor megjelent mellettem, az ajtófélfának dőlve, szomorúan vizslatva. – Sajnálom, tényleg. De ha elment, akkor felhívlak, rendben? Iseul megadta a számodat, majd beszélünk, oké? – közelebb húzott magához, lágyan simítva arcomra, én pedig még egyszer, utoljára, hagytam, hogy ajkait sajátjaimra illessze, majd a búcsúcsókot követően ölelésbe vonjon, s végül elengedjen, s hagyja, hogy kisétáljak a házból, s talán, valami egészen másból is, ezzel együtt.

Undorítónak éreztem magam. – ott lépdeltem az utcán, mint egy kidobott szerető, kit meguntak, ki nem kellett másra, csak néhány órára, hogy aztán egy utolsó csókot követően méltóságát vesztve sétálhasson hazafele, hisz már, nincs rá többé szükség.

Nem bírtam ki. Megálltam az utca sarkán, ahol ők már pont nem látnak engem, én viszont még egészen jól láthatom őket, s hagytam, hogy szemeim beigyák a látványt, ahogy Jungkook ugyanolyan ölelésre vonja a nővéremet, ahogy két perccel korábban engem vont karjai közé, majd olyan szerelmesen csókoljon ajkaira, ahogy talán az enyémekre sosem tette.

Majd miután besétáltak a házba, talán majd ugyanúgy összebújnak az ágyban, ahogy egy negyedórája még én feküdtem Jungkookkal, hogy aztán ugyanúgy bókolhasson Iseulnak, ahogy nekem tette, hogy arcát az ő nyakhajlatában is megpihentethesse, s talán, csókjuk közben Iseul is arra gondol majd, amire én is gondoltam; hogy milyen jó lenne Jungkookkal elrepülni, megszökni, és örökre együtt lenni, s hogy milyen tökéletes is lehunyt pillás mivolta. S akkor, már semmit nem számítanak majd azok a szavak, amelyekkel, néhány órával ezelőtt magához édesgetett az éjfekete hajú, ahogy bűnbe mártott csókjaink sem számítanak majd, hiszen...

„Képtelen lennék elhagyni Iseult..."

*****

Halihó!

Szégyenkezve tolom most elétek képemet, amiért ismét ilyen sok időbe tellett a folytatást hozni. Ennek ellenére is remélem, hogy volt, aki várta, s nem feledett el engem és a történetemet. Véleményeitekre továbbra is igazán kíváncsi vagyok, és bízom abban, hogy volt, akinek elnyerte a tetszését az új rész!