Mert az „Ennek sosem szabadott volna megtörténnie" kezdetű, befejezetlen mondatok teszik emlékezetessé és felejthetetlenné az életet, az összes kis szépséghibájukkal és fájdalmas sebeikkel együtt véve is.

Az érintések, a sóhajok, az aprócska puszik, melyek szenvedélyes, forró csókká váltak, cirógató tenyere oldalam felhevült bőrén, engedetlen ujjaim, melyek ónix tincseit tépték és mérgezett ajkaink, melyek hevesen érintették egymást, túlfűtve, úgy tapadva, úgy ragaszkodva egymáshoz, mint a legkívánatosabb étek, mint az életet adó oxigén, mint az elérhetetlennek hitt, tiltott vágyálom.

Nem is tudom pontosan, mikor tértem ismét észhez, mikor tért vissza belém a józanság, felváltva a pillanatnyi részegségben úszó mámort, de minden túl gyorsan történt, akár a villámcsapás, melyet esetenként csak néhány mennydörgés jelez előre, amit – jó esetben – a heves intenzivitással dobogó szíve miatt, amúgy sem hall meg az ember, vagy szimplán csak, nem akar.

Talán, mikor oldalamról fenekemre tévedt le nagy és izmos karja, hogy aztán öntudatlanul is belemarkolhasson, úgy vonva közelebb, egészen magához szorítva ezzel, mintha csak némán esedezne azért; forrjunk egybe, váljunk eggyé, legyünk egy test és lélek, ameddig csak lehet.

Mert bár öntudatlanul lebegtünk a szenvedély gondoláján, a pillanatnyi felhőtlenség érzetének tengerében, mindketten tisztában voltunk azzal, nincs olyan, hogy örökre, nem adatott meg nekünk az olyan szavak értelmezése és átélése, mint a végtelenségig tartó öröklét - együtt. Így, azt hiszem, görcsösen igyekeztünk, minden olyan pillanatot felejthetetlenné és aprócska „örökkévé" tenni, amikor csak mi voltunk, semmi gond és feszéj, semmi fájdalom és sérelem nem kísértett minket.

Nem akartam elengedni. Képtelen lettem volna rá. – úgy éreztem, ha most elengedem, ha most végleg elválok duzzadt ajkaitól, ha leeresztem karjaimat, egy olyan dologtól fosztom meg magamat, ami az életben maradást, ami az életet biztosíthatta volna számomra. Féltem, ha elmúlik a pillanat, ha ismét kinyitja pilláit és tudatosul benne, hogy mit is művelünk épp, eltaszít majd magától és akkor sosem érinthetem majd többet, sosem nézhetem majd többet lehunyt pillás mivoltát, miközben ajkaival sajátjaimat kényezteti.

A kezdetleges szenvedélytől túlfűtött szerelmes érintések valami egészen másba mentek át, s egyre kétségbe esetten kapaszkodtunk egymásba. Én vállát markoltam – pontosabban, az azon feszülő anyagot –, ő pedig csípőmbe markolt bele erősen, átmeneti fájdalmat okozva ezzel nekem, de nem mertem szólni, féltem, hogy akkor elenged, szabadkozni kezd, esetleg elrohan, itt hagyva engem kavargó gondolataimmal és az engem vizslató démonokkal, kik ravaszul lesben álltak, gonoszan várakozva arra, mikor maradok ismét egyedül, hogy rám támadhassanak és összepréselhessék belső mivoltomat.

Kicsordult egy könnycsepp, majd még egy, s hiába igyekeztem megfékezni őket, végül egész arcomat eláztatták, eláztatva ezzel Jungkook kipirult arcát is, aki úgy préselte magát hozzám, hogy már egészen nem tudtam, hol kezdődik Ő, és hol pedig én – egyáltalán létezik olyan, hogy Ő és én? Szabad azt mondanom, hogy mi, vagy, mondhatok-e bármit is, amely kettőnkre vonatkozik, említhetem magunkat egy szóként, egy szókapcsolatként, egy mondatban?

Eltolt magától, egészen kicsit, pont csak annyira, hogy vöröses íriszeimbe pillanthasson, megbánással vizslatva, de a lelkem, a testem már üvöltött a fájdalomtól, amit az elszakítás végett éreztem. Mintha Jungkook függőjévé váltam volna, az elvonási tünetek pedig erősebben, intenzívebben jelentkeztek, mint ahogyan azt bármikor is képzeltem volna.

- Ne nézz így rám, kérlek! – zavartan sütöttem le pilláimat, nem bírtam tovább átható íriszeinek kereszttüzében lenni. Tekintete égetett és perzselt, mint ahogy azt, néhány pillanattal ezelőtt, ajkai is tették, de most a kellemes borzongás gerincem vonalán – elmaradt, helyüket egy kellemetlen nyomás vette át, melynek pontos eredetét még nem ismertem, nem sejtettem.

- Megbántad, igaz? – továbbra sem mertem visszatekinteni rá, de öléből sem másztam ki, ahogy, ő karjai is csípőmet karolták át, a légkör azonban határozottan megváltozott és az idill, pillanatok alatt foszlott köddé a szobában, – immáron fullasztónak ható – melegséget hagyva maga után.

Ha kinyitnánk az ablakot, vajon elszállhatnék a széllel? Elvinne engem a pokolba, vagy legalább, levetne egy sziklaszirtről?

- Te megbántad? – kérdésre kérdéssel felelt. Utáltam. Őt is, a helyzetet is, egyhangúan, már-már berögződéssel cirógató karjait a csípőm körül, de leginkább magamat utáltam, gyűlöltem, s legszívesebben elevenen nyúztam volna le bőrömet, mindenütt, ahol pillanatokkal ezelőtt még őt éritettem, vagy ahol ő érintett engem.

Nem szabadott volna...

- Ha visszaforgathatnám az időt – mutatóujját ajkaimra tette, s kissé megfeszült arcizmokkal meredt rám. A cirógatást is abba hagyta, de kezeit nem emelte el, így még bennem élt a halvány remény, hogy nincs minden vesztve.

Pedig, már az első találkozásunkkor minden vesztve volt.

- Taehyung, te is tudod, hogy az időt visszaforgatni képtelenség. Még gondolkodni sem érdemes rajta. – néhány pillanat erejéig a távolba meredt, aztán újra felém fordult s megengedett magának egy halvány mosolyt, miközben egyik karját felsimította arcomra. A várt megborzongás és bizsergés azonban elmaradt. Ő is gyorsan elhúzta tenyerét, s én sem simultam hozzá odaadóan, a köztünk levő intimitás s annak a fogalma pedig, pillanatok alatt foszlott köddé, mintha nem is létezett volna sosem, csak a saját maga illúzióját akarta volna eddig fenntartani, életben.

- Nem értem. Miért tetted? – néhány, hosszú, elmélkedéssel és zavart hallgatással eltöltött perc után megszólaltam, s némi éllel a hangomban szegeztem neki kérdésemet, mire látszólag megremegett, s most ő volt az, aki zavartan kapta oldalra pillantásait, kellő figyelmet fordítva arra, hogy még csak véletlenül se tudjam leolvasni arcáról érzéseit.

- Miért tetted, miért csókoltál meg? – nem tágítottam. Bosszantott a sok ki nem mondott szó és érzelem, a kételyek közti őrlődés, a sok gond, ami percek alatt szakadt vállunkra, s amely, szépen, lassan taszított minket a padlóra.

- Azt hittem, egyértelmű. – gondosan reszelt körmeit erőteljesen vájta tarkója bőrébe, olyan erősen vakarva a bőrfelületet, hogy már szinte én is hallottam bőrének kétségbe esett kiáltásait.

Vállat rántottam. – fogalmam sem volt arról, mit kéne mondanom erre. Egyrészt; szégyelltem magam, amiért az imént történtek ellenére sem tudtam az okokat, másrészről pedig; reményt keltett bennem, emiatt pedig rendkívül butának éreztem magamat.

Mi van, ha ez az egész csak egy illúzió, s ha még egyszer megérintem, atomjaira hullik majd, s eltűnik, mint aki valójában, sosem létezett?

-Azt hiszem, szerelem volt első látásra. – kínosan nevetett fel, erőltetett kacaja pedig betöltötte a szobát, kellemetlen libabőrt okozva ezzel felkaromon. Egyre forróbbnak éreztem a körülöttünk lévő levegőt és egyre fojtogatóbbnak az érzést, amit érintése váltott ki belőlem, bőrömön.

Nem akartam hinni a fülemnek. Nem mertem hinni neki.

- Úgy érted, hogy? – képtelen voltam befejezni a mondatot, lezáratlan kérdésnek hagytam meg csupán, ugyanis hangom elcsuklott, s csak tátogtam, mint egy hal. Többre már nem futotta.

- Úgy értem, igen. Szeretlek. – halkan suttogta a szavakat ajkaimra, jól tagolva őket, hogy biztosan megértsem. Határozottan nézett íriszeimbe, de szája félmosolyra húzódott, látszólag, mintha több ezer kiló súlytól szabadult volna meg épp, mit sem sejtve arról, hogy azok a terhek most már mind az én vállaimat nyomták.

Még utoljára szemembe pillantott, majd ismét lehunyta szemhéjait, s ajkait sajátjaimra nyomta, de abban a pillanatban, mintha csak konnektorba nyúltam volna, olyan gyorsasággal és hévvel ugrottam ki karjai közül, szemben állva meg vele, hangosan zihálva.

Homlokomon verejtékcseppek gyöngyöződtek, mellkasom vadul emelkedett föl s le. A szó, ami után titkon már jó ideje epekedtem, most kimondásra került, a várt eufórikus érzés azonban elmaradt, a helyét pedig egy sokkal kegyetlenebb, nyomasztó érzés vette át, mely teljesen átvette felettem az uralmat.

Szeret. Valóban szeret. Sírjak vagy nevessek?

- Felfogod te egyáltalán, hogy mit mondasz? Vagy azt, hogy mit tettünk mi az elmúlt percekben? – és kifakadtam. A bennem tomboló tornádó és én magam; eggyé váltunk, együtt készültünk mindent porrá zúzni, mindent, mely gondosan lett felépítgetve, mindent, amiről eddig még a legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni.

- Felfogod egyáltalán, hogy ki vagyok? Mi lesz Iseullal ezek után? A szerelme megcsalta őt a saját ikertestvérével, aki ráadásul szintén fiú! Eljutott ez a tudatodig egyáltalán? Hát nem érted, hogy én nem okozhatok sem neki, sem pedig a családomnak több fájdalmat? Te pedig itt dobálózol ezzel a szóval! Hogy mondhatsz nekem ilyet? Ez nem lehet szerelem, te heteró vagy és a nővéremet szereted! Ez csak egy elmeborulás! Mi nem szerethetjük egymást, érted? Ne-nekünk ezt nem szabad! – egyszerre néztem rá kétségbe esetten és dühösen, majdhogynem köpve a szavakat, íriszeimmel azonban bűnbánóan nézve feléje.

Nem is igazán tudom, miben bíztam leginkább. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor talán abban, hogy magához húz majd, megölel, és mindaddig suttogja fülembe, hogy „Minden rendben lesz.", míg magam is elhiszem, vagy forró csókban részesít, és azt suttogja majd két heves nyálcsere között, hogy „Én akkor sem tudok mást szeretni, csak téged." A szavaim ellenére hatalmas ellentétek tomboltak bennem és nem vágytam másra, mint egy jelre a karma felől, a Világegyetem felől, Jungkook felől, ami utat ad, ami majd megadja a löketet, ahhoz hogy tudjam, mit kellene most tennem.

Jungkook végül megadta azt a jelet, amire vártam, noha, nem éppen olyat és olyan formában, mint ahogyan, arra vágytam volna, mint ahogyan, arra számítottam volna tőle.

- Igazad van. Képtelen lennék elhagyni Iseult.

Az elérhetetlen végtelen felé vágyódás ketrecében ragadva...

**********
Sziasztook^^
Magamhoz képest, egészen hamar sikerült meghoznom a folytatást és bár kétes érzéseim vannak vele kapcsolatban, nagyon bízom abban, hogy a ti tetszéteseket elnyerte!❤️

Véleményeknek most is igazán örülnék, semmit se tartsatok magatokban, érdekel, hogy mi a véleményetek erről a fejezetről! :-)

[Egyébként, nagyon rá vagyok kattanva a "Szólíts a neveden" című könyvre, szóval nem meglepő, hogy a fejezethez szerkesztett képmontázs és az ajánlott dal is a könyvhöz készült filmben szerepel. :D]