Több mint hét milliárd ember él a Földön és feltehetőleg, legalább öt milliárd szenved most is épp a fájdalomtól - talán jobban, mint én valaha is -, így nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Annak még nem jött el az ideje.

Ha az ember kilátástalan helyzetbe kerül, úgy érzi, hogy kihúzták lábai alól a biztos talajt, hajlamos olyan hirtelen cselekedetekre sarkallni önmagát, amiket jó esetben nem tenne meg. Talán, ez volt a tökéletes magyarázata annak is, hogy miért ültem éppen Jungkook nappalijában, ujjaimat tördelgetve a kanapén.

Alsó ajkamba harapva vezettem körbe tekintetemet a tágas, fénnyel megtelt szobában, miközben egyre csak ropogtattam ujjperceimet. Zavarban voltam? – talán, egy kicsit. Dühös voltam? – nagyon.

Jungkook éppen a konyhában tevékenykedett, minden bizonnyal, ő is kellemetlenül érezte magát és szerette volna még egy kicsit húzni az időt, mielőtt beszélgetésbe elegyed velem. Azt hiszem – annak ellenére is, hogy éppen haragudtam rá és csalódott is voltam -, meg tudtam érteni, hogy nem lát szívesen a házában. Bár, visszatekintve az elmúlt időszak eseményeire, nem éreztem, hogy esetleg ártottam volna neki valamivel, rokonszenves képet akkor sem festhettem le magamról a szemében.

- Remélem, szereted a narancslevet! Csak ezt találtam itthon, ami iható is lenne. – megköszörülte a torkát, miközben mellém lépkedett, ezzel engem is visszazökkentve elmélkedéseimből. Egy biccentés mellett vettem el tőle a sárgás színű üdítőt, de bármennyire is volt éppen torkom kiszáradva, gyomorgörcsöm miatt képtelen voltam akár egy kortyot is leküldeni a nyelőcsövemen a frissítő nedűből.

- Köszi. – a feszült hangulat ellenére sem engedtem meg magamnak a mogorva hangnemet, nem éreztem volna helyén valónak. Eltökéltem, hogy értelmes és komoly beszélgetést szeretnék lefolytatni Jungkookkal – ha már, eddig ebben nem volt részünk egymással -, ehhez viszont az is kellett, hogy tartsam magam és ne pattanjak fel az első pillanatban ingerülten, mikor meglátom.

- Beszélni szerettél volna. Hallgatlak! – kimért volt és rideg, az imént még rendes vendéglátó módjára itallal kínált, most mégis feszült pillantásokkal illetetett. Mondjuk, nem is vendégségbe érkeztem.

- Ma látogatást tett nálunk a Nagymamám. Valóban nem tudom, mi okod lehetett arra, hogy a családi ügyeimbe keverd magad, de az a kép, amit a telefonján mutatott nekem, nem kicsit hökkentett meg! Mondd csak, mi ösztönzött arra, hogy lefotózz minket Jacksonnal? Tudtommal, semmi jogod nem volt hozzá! – eddig tartott a nyugodt, megfontolt Taehyung. Ahogy szemeibe pillantottam, azokba az ébenfekete íriszekbe, amikbe sikerült oly' hamar és oly' reménytelenül beleszeretnem, elöntött a harag és a csalódottság kesernyés egyvelege, és nehezen tudtam kontrollálni magam.

- Csak a te érdekedben tettem. Nem jó, hogy senki sem ellenőriz téged Taehyung, egy szigorú felnőttre van szükséged és mivel, úgy láttam, apukáddal nem a legremekebb a kapcsolatod, úgy gondoltam, a Nagymamád segíthet. A nővéreddel járok és kötelességemnek éreztem, hogy segítsek az öccsének! – diplomatikus hangneme és az érzések nélküli aura, amit árasztott magából, még inkább felbosszantott, s fogaimat összeszorítva szegeztem le fejemet – nem bírtam továbbra is azokba a kegyetlen szemekbe bámulni.

- Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek és leginkább; fogalmad sincs arról, hogy min megyek és mentem keresztül! Nem értem, mit ártottam neked, amivel ezt érdemeltem? Az, hogy a Nagymamámhoz fordultál, a legrosszabb dolog, amit csak elkövethettél! Én tudom, hogy a kapcsolatunk nem épp zökkenőmentes, voltak pillanatok, amikor egészen jól kijöttünk egymással és olyanok is, amikor átkoztuk egymást, de tényleg, nem értem Jungkook! Mit akarsz te tőlem, ha? – elmorzsoltam egy láthatatlan könnycseppet, miközben ujjaimmal görcsösen szorongattam nadrágom kissé érdes anyagát. Elvesztettem testem felett a hatalmat. Remegtem a dühtől, a fájdalomtól - ami belülről szaggatott atomjaimra - és kérdések tömkelege fogalmazódott meg elmémben: Miért utál ennyire az Univerzum? Miért nem tud nekem senki megbocsátani? Miért nem tudok magamnak megbocsátani? Miért nem tud Jungkook szeretni?

- Taehyung. – az ónix hajú fiú hangja közelebbről hallatszódott, közvetlen mellőlem, de nem emeltem fel fejemet, úgy éreztem, akkor a könnyeim valóban utat törnének maguknak, ennél több gyengeséget pedig nem engedhettem meg magamnak. Végtére is, férfi vagyok, ugyanolyan, mint Jungkook, csak egy kissé megtépázott és keserű -, az élet tett ilyenné.

- Ez igazán nem fair velem szemben, tudod? Nekem is vannak ám érzéseim! Mi a legnagyobb hibám, amit elkövettem ellened? Talán, azért vagy ilyen velem szemben, mert a megismerkedésünk napján visszautasítottam a barátságodat? Ez a bajod? – ajkaimat véresre harapdálva vezettem vészesen közeli lényére a tekintetemet, miközben – eddig nadrágszáramat szorongató – ujjaimat, immáron tincseim közé futtatva pihentettem. Kívülről egészen úgy festhettem, mint egy őrült, de a valóság az, hogy nem is álltam ettől annyira messze.

- Én nem, amiatt nem akartam a barátod lenni, mert esetleg ne lennél szimpatikus, vagy hasonlók. Ha őszinte akarok lenni, már az első pillanattól fogva kedveltelek. Eddig mindenkinek – akit szerettem –, fájdalmat okoztam, nem éltem volna túl, ha még egy embert tönkre teszek! Én csak, ezért nem akartam a barátod lenni, ez az oka, hogy eltaszítottalak magamtól! – meglepően könnyen jöttek belőlem a szavak, csak úgy ömlöttek, mintha mindig is arra vágytak volna, hogy végre valaki ki mondja őket.

Csönd állt be közöttünk. Én ismét a földre szegeztem tekintetemet, szemeimmel a selymesnek tűnő, sötétzöld szőnyeget pásztázva, míg Jungkook mellettem gondterhelt sóhajokat hallatott. Sosem vágytam semmilyen különleges, világot megváltó képességre, abban a pillanatban, mégis, olyan szívesen lettem volna gondolatolvasó, akár néhány pillanat erejéig is, csak had tudjam meg, mi motoszkál elméjében, mire gondol épp.

- Va-valóban tudni akarod, hogy mi bajom van veled? Tényleg érdekel, hogy miért viselkedek így veled? – akadozó, szaggatott hangjára felkaptam a fejem és kíváncsi, nagy szemekkel fordultam az irányába. Messziről lerótt róla, mennyire ideges, én azonban már alig bírtam türtőztetni magam, annyira izgatott lettem a ténytől, hogy végre megtudhatom, miért nem kedvel, hogy hirtelenjében még az iránta és a világ iránt táplált haragomról is megfeledkeztem.

Megragadta csuklómat és közelebb húzott magához, egészen közel; ajkaimon már érezhettem forró leheletét. – Úgy is tudni akarod, hogy ezek után, már nem tudok felelősséget vállalni majd a tetteimért? – hangja elmélyült, rekedtesen csengett, a szavakat pedig majdhogynem ajkaimra suttogta, én mégsem tudtam mást tenni a heves bólogatáson kívül. Fogalmam sem volt, mire készülhet, de azt hiszem, azokban a pillanatokban, nem is gondolkodtam igazán, csak sodródtam az árral, Jungkookkal.

Elmosolyodott, miközben remegő kezekkel simított arcomra, ujjaival lágyan cirógatva bőrfelületemet. Kikerekedett szemekkel figyeltem minden tettét, mozdulni sem bírtam, teljesen letaglózott érintésével – a megszállottjává tett.

- Jungkook, mit csi – derekamat megragadva húzott ölébe, ezzel torkomra égetve a szavakat. Eltátott ajkakkal nyomtam kezem mellkasának - ellenkezés céljából -, de annyira elgyengültnek éreztem magam, hogy erőteljes taszításból, végül csak apró simítás lett, és már valóban nem tudtam, mit miért csinálok.

- Shh, megmondtam, hogy ezek után képtelen leszek felelősséget vállalni a tetteimért! – egyik karjával szorosan tartott, míg másik kezével oldalamat simogatta, fel-le körözgetve ujjaival, az őrületbe kergetve vele engem.

Nem értettem, hogyan és mikor kerültünk ilyen helyzetbe, mikor változott át a kettőnk között levő harag valami egészen mássá, valami sokkal kellemesebbé, de nem is merengtem ezen sokáig. Jungkook különös csillogású íriszeinek bámulása, engem cirógató karjai és a puszta tény, hogy az ölében foglaltam helyet – minden gondolatomat kitöltötte.

- Taehyung, meg akarlak csókolni! – néhány percnyi kellemesnek ható csönd után végül megtörte azt, s eltökélten figyelte döbbent lényemet. Köpni-nyelni nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, mit kéne felelnem, szavai és tettei megbénítottak, csak annyit tudtam; valóban mennyire is vágyom már az Ő csókjára.

Lassan emelte oldalamnál pihenő karját arcomhoz, úgy húzva közelebb magához, olyannyira, hogyha egy kicsit csücsörítek, ajkaink már egymást súrolhatták volna. Tekintetem akaratlanul is rózsaszínes, kívánatos ajkaira tévedt, s bármennyire is igyekeztem szemeimet visszavezetni arcára, íriszeimet úgy vonzották párnácskái, mint a negatív pólust a pozitív.

Apró kuncogása hozott vissza a valóságba, mire összerezzenve ugrottam meg karjai között, halványrózsaszín pírral az arculatomon. Kínomban, jobb tenyeremet szemeim elé tettem, nem mertem rá nézni, annyira zavarba ejtőnek éltem meg az egész – köztünk kialakult – szituációt, azt pedig még inkább, hogy rajta kapott bámulásomon.

- Ne takard el magad, kérlek! Látni szeretném az arcodat! – nemlegesen ráztam meg a fejemet, elég hevesen ahhoz, hogy érezzem, hosszúkásabb tincseim ide-oda himbálódznak épp.

- Na, Taehyung, kérlek! – hangját elváltoztatva, sokkal magasabb hangszínen szólalt meg, ezzel egy féloldalas mosolyt kicsalva belőlem, azonban, továbbra sem voltam hajlandó eleget tenni kérésének. Valamiért szórakoztatónak tartottam húzni az agyát, és ha már a józan eszem nyaralásra ment, cserbenhagyva engem, úgy éreztem, ki kell élveznem a kialakult helyzetet, nem gondolva másra, csak az alattam elhelyezkedő Jungkookra és a saját, önző vágyálmaimra.

Az ónix hajú, Esernyős srác, hirtelen ragadta meg csuklóimat, ujjait szorosan fonva köréjük, azonban, mire kérdőre vonhattam volna hirtelen jött hevességért, elrántotta kezeimet arcom elől, a következő pillanatban pedig ajkait tapasztotta enyéimre, úgy cirógatva, kóstolgatva azokat, mintha csak a kedvenc édességét falta volna épp.

Ledöbbentem. – íriszeim kétszeresükre dülledtek, kezeim megremegtek, a szívem pedig - eddig nem ismert tempót - kezdett el diktálni, s heves dobbanásaival majd' kiszakadt mellkasom fogságából. Jungkook - minden bizonnyal -, észrevette döbbenetemet, mert halványan belemosolyodott a csókba, s lágyabban, szeretetteljesebben kezdte el mozgatni ajkait, melynek már én sem bírtam sokáig ellenállni. Odaadóan simultam ölelésébe, miközben ujjaimmal vállát karoltam át, úgy vonva még közelebb magamhoz, ha ez, lehetséges volt egyáltalán.

Óvatosan mozgattuk ajkainkat, mintha a másikunk csak egy illúzió lenne, amely bármelyik pillanatban szerte foszlhat. Szívem őrülten dobogott, arcom kipirult, szemhéjaim meg-megremegtek, s ha nem éppen ültünk volna, minden bizonnyal a lábaim is felmondták volna a szolgálatot. Úgy éreztem, hogy édes csókjától és kívánatos ajkaitól kocsonyássá válok, vagy egy elfolyt Taehyunggá – nem is tudom, melyik lett volna kínosabb.

Egyik keze visszatért oldalam cirógatásához, csak hogy, most pólómat feltűrve, közvetlen érintette hideg ujjaival felhevült bőrömet, ezzel egy jól eső, halk sóhajt kiváltva belőlem. Ajkait finoman nyitotta szét, nyelvével végig simítva alsó ajkamon, én pedig készségesen nyitottam szét neki párnácskáimat, nyelvemmel rögtön az övé felé indulva, úgy kapva ismét ajkai után, mintha csak az életető levegőt jelentenék számomra.

Talán, mert így is volt.

Azonban, egy dologra nem gondoltam. A Földünk hét milliárd lakosa közül egy, már magáénak tudhatta Jungkookot. Ez a személy pedig nem volt más, mint a saját, tulajdon Nővérem; Iseul.

**********
Sziasztook^^
Jelentem, sikerült összeszednem magam, ha nem is maximálisan, de annyira igen, hogy miután alaposabban is átgondoltam a dolgokat a történettel kapcsolatban, sikerült megírnom a folytatást! :-)
Nem mondom, hogy megvagyok vele elégedve, de annyi biztos, hogy hatalmas kő esett le a szívemről azzal, hogy végre újra örömmel tudtam folytatni ezt a könyvet!
Igyekszem a jövőben még jobb részeket írni és remélem, a továbbiakban is velem tartotok majd! :-)❤️

Véleményeknek, kritikáknak igazán örülnék, szóval nyugodtan osszátok meg velem gondolataitokat!❤️~