Az ember azt híhetné, hogy boldogságos, örömteli érzés, mikor egy rég nem látott családtagodat pillanthatod meg ismét, hogy a Nagymama látogatása egyenlő a sok-sok süteménnyel és nevetéssel, csakhogy a mi családunk már egy jó ideje nem számít szokványosnak, s az olyan - másoknál természetesnek tűnő - dolgok, nálunk csak elérhetetlen luxus tényezők.

Így történhetett az is, hogy azon pillanatban, mikor hosszú hónapok után először, újra megpillantottam Nagymamámat, nem az a kellemes, nosztalgikus érzés járt körbe - mint aminek kellett volna -, hanem a rettegés és a feszengés, karöltve egymással.

Robotokat megszégyenítő mozdulattal lépdeltem befelé a Nappaliba, tisztes távolságban leülve tőle és a Nővéremtől - ki aggódó szemekkel vizslatott -, s nagyot nyelve pillantottam fel az idős asszonyra, ki egykoron szívemnek egyik legkedvesebb nője volt, ma már azonban csak egy idős hölgy, aki ott keserítette meg egyébként sem túl kellemes életemet, ahol csak tudta.

A félelem pillanatok alatt eluralkodott bennem, az elmúlt események hátborzongató történéseinek emléke hirtelenjében szorult háttérbe gondolataim között, s hangosan, eszeveszett tempóban dübörgő szívvel néztem Nagymamám felé, aki átható, szürkés színű íriszeivel vizslatott, akár a vadász, ki prédáját készül éppen lecsapni.

Voltaképpen, a helyzet egészen hasonlított is egy vadászathoz, talán a különbség csak annyi volt, hogy míg a vadász - általában - az életben maradása miatt sújtott le áldozataira, a Nagymamám szimplán csak az irántam érzett mély megvetés és gyűlölet miatt tette ezt meg velem.

- Minek köszönhetjük a látogatásodat? - próbáltam legselymesebb, legnyugodtabb hangomon szólni feléje, ő azonban csak gúnyosan horkantott fel próbálkozásomra, ajkaira egy szánakozó mosolyt futtatva fel - melyet egyenesen nekem intézett.

- Szerintem, te pontosan tudod, hogy miért vagyok most itt - hangja kimért volt, lágyságnak s nagymamai szelídségnek semmi nyomát nem véltem fel fedezni benne. Arca megkeményedett, halvány ráncai pedig még szigorúbbá tették amúgy sem túl kedves ábrázatát.

Nagyot nyeltem kijelentésére. Rögtön rosszabbnál rosszabb rémképek kezdtek el fel sorakozni elmémben, kezdve a Jungkookkal váltott csókommal, egészen a szüzességem elvesztéséig - Jacksonnal -, s el nem tudtam képzelni, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy ezek közül tudhatott meg valamit.

- N-nem tudom, hogy mire gondolsz - ijedt néztem rá, mire fölényes mosolyt villantott felém, s egy jelentőségteljes pillantással illette Nővéremet, aki rögtön fel is pattant - nagyot nyelve -, majd inkább a szobája felé vette az irányt.

Egyedül maradtam. Nem volt ki megvédhetett volna a ki törni készülő vihartól, egyedül kellett szembe néznem az ördöggel, a nővel, aki tán már születésem óta utált, de Édesanyám elvesztése óta bizonyosan.

Lassú, kimért mozdulatokkal emelte fel az aprócska, üveg dohányzóasztalról telefonját, majd feloldva azt, kezdett el keresgélni valamit, hogy aztán, pillanatokkal később orrom alá dugjon egy képet - amire valóban nem számítottam volna.

A képen én és Jackson voltunk, az első "randevúnkat" követően, mikor elkísért az utcánkig. Bár a fotó elég pixelesre sikeredett, egyértelműen ki lehetett rajta venni az alakomat, ahogyan azt is, hogy karjaimat egy másik fiú nyaka köré fonva, - csókolom.

Perceken át pislogtam a fényképre, talán még levegőt sem véve, s erősen csavargatva agytekervényeimet, mikor is beugrott.

Azon a napon senki sem tartózkodott rajtunk kívül az utcán, egy valakit leszámítva, aki nem volt más, mint az Esernyős srác.

Jungkook.

- Mivel fenyegetted meg? - a düh, a csalódottság s a keserűség fullasztó egyvelege pillanatokon belül eluralkodott felettem, s ingerülten pattantam fel az ülőalkalmatosságról, Nagymamám felé véve az irányt. Haragosan álltam meg előtte, számon kérően, mire ő is felállt - így már szemtől szembe nézhettünk egymással farkas szemet.

- Hm? Iseul aranyos fiújára gondolsz, igaz? Ugyan, nem kellett őt semmivel sem ösztökélni! Okos fiú, magától mutatta meg nekem a képet! - gunyoros kacajt hallatott, miközben undorodó pillantásokkal mért végig - szívembe több ezer, aprócska tőrt döfve ezzel.

- Nem hiszem el! Nem hiszek neked! Jungkook nem ilyen, ő sose tenne ilyet! Milyen előnye származhatna neki ebből? - görcsösen szorítottam össze ökleimet, magamat hitegetve, reménykedve, hogy nekem van igazam, hogy az előttem álló nő megint csak bántani akar, ismét szembe állítani velem egy olyan személyt, aki fontos nekem, akit szeretek.

- Valóban nem indokolt a telefonban, de elég csalódottnak tűnt. Azt mondta, hogy mint a Nagymamád, én biztos meg tudom majd veled beszélni, ami körülötted zajlik. Aggódónak tűnt, de szegény! Ezzel csak még nagyobb csapdát állított neked, nem igaz? - annyira bíztam abban, hogy ez az egész csak egy rossz álom, amiből pillanatokon belül felébredek, hogy mikor már percek óta is csak álltam - várva a csodára -, nem bírtam tovább, s kétségbe esetten kezdtem el hátrálni a szobából, egyenesen a kijárat felé véve az irányt.

Világgá akartam menni.

- Na, mi van Taehyung? Elvitte a cica a nyelvedet, vagy inkább, leharapta a fiúd? - akkora undorral és gúnnyal volt tele a hangja, amit már én magam sem bírtam elviselni - noha, hozzá szoktam már a negatív hangvételű szavakhoz az évek során -, s dühtől remegő testtel hátráltam egyre inkább, míg el nem értem az ajtót, csakhogy, ő jött utánam, egyre idegesebb pillantásokkal illetve engem.

Hatalmas csattanás az arcomon, egy fájdalmas nyögés, majd egy puffanás.

Pofonja az ajtónak taszított, s erőteljesen vertem be fejem a mögöttem levő falapba - mitől szédülni kezdtem. Hallottam, hogy beszél hozzám, hangos, durva szavakkal illet, de a gondolataim és az arcomat, fejemet érő fájdalom - egy elmosódott katyvasszá tette szavait, s csak homályos tekintettel figyeltem dühtől eltorzult arcát.

**********

Az ezen eseményt elkövető percek, órák, kuszán maradtak meg elmémben, a bánat, a düh, a keserűség, s a szívem mélyén rejlő fájdalmas szerelem - teljesen megrészegítette elmém -, s mikor, a következő pillanatban feleszméltem, már Jungkookék háza előtt toporogtam, idegesen nyomva le a kellemes dallamú csengőt.

Pontosan tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem, hogy hogyan. Minden esetre, bíztam rögtönzési képességem erejében. Ám, ez azonban, abban a minutumban el is hagyott, mikor megpillantottam az ajtófélfának támaszkodó, kissé fáradt fejű Jungkookot, aki még egy egyszerű melegítő - póló kombinációban és kócos tincsekkel is lélegzet elállítóan nézett ki, olyannyira, hogy az eddig bennem tomboló negatív érzések, pillanatok alatt felejtődtek el, hogy helyüket a szerelem s azok a bizonyos, idegesítő rovarok vegyék át gyomrom és mellkasom környékén.

- Taehyung? - döbbenten, kissé talán ijedten pillantott le pipacs színbe burkolózott alakomra, miközben beljebb lökte magát az ajtóból, hogy beengedjen.

Szépen, csendben fosztottam meg magam cipőmtől és pulóveremtől, szándékosan kerülve értetlenkedő pillantásait, majd, amint sikerült rendbe szednem gondolataimat, egy határozott pillantással fordultam feléje, megköszörülve a torkomat.

- Azt hiszem, lenne miről beszélgetnünk.

Van, hogy az ember nem ért semmit abból, ami körülötte történik. Családi problémák, szerelmi bánatok, fájdalmas, kínkeserves momentumok, melyek felvetik benne a kérdést, hogy: "Miért? Miért pont velem történt meg mindez?". Aztán csak sodródik az árral. Meggondolatlan, hibás döntéseket hoz meg - melyekből vagy tanul valamit, vagy nem -, s feladja a harcot, nem küzd már tovább.

Van, hogy az élet, unalmas, s van, hogy hiába vágysz csak vajnyi kevés dologra a sorstól, ő mégsem adja ezt meg neked. Ez lenne tán a karma? Vagy nem minden ember születik ugyanolyan szerencsésnek?

Én úgy vélem, hogy mindenki életében van egy olyan személy, aki fényként ragyoghat a sötét időkben, akire támaszkodhat a rossz napon. Hívhatjuk őrangyalnak is, vagy barátnak, esetleg 'Szerelmem'-nek, a lényeg azonban annyi, hogy hiába jön el minden ember életében ez a bizonyos, fényt hozó személy, ha a másik ezt nem veszi észre, s akarva-akaratlanul is, úgy rakosgatja élete kártyáit, hogy az ne legyen velük kegyes.

**********

KÉRLEK, OLVASD EL!

Mindenek előtt, hihetetlenül sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok az új részre! A helyzet az, hogy egy ideje már megírtam, de annyira förtelmesnek tartottam - tartom még most is -, hogy nem mertem kirakni.

Úgy érzem, egyre nagyobb csalódásokat okozok nektek ezzel a történettel, egyre rosszabb a minősége, én pedig nem tudom már akkora lelkesedéssel kirakni a részeket, mint eddig, mert nagyon rosszaknak élem meg őket.

Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy nem folytatom tovább a történetet, mert ennek ellenére is, nagyon a szívemhez nőtt és nem is szeretnék kitolni veletek, csak annyi, hogy kell egy kis idő, míg összeszedem magamat írás terén, mert amiket mostanság "alkotok", egyenlőek egy nagy rakás szeméttel.

Sajnálom, elnézést kérek mindazoktól, akik csalódást okoztam, igyekszem össze szedni magam és a jövőben minél jobb részekkel jönni nektek!

A fejezet mesés borítóját, nagyon szépen köszönöm Pakksonnak!❤️

*bocsánat az állandó újra publikálásért, a wattpad bolond :') *