Az emberek élete az állandó áldozatok meghozataláról szól. Áldozatokat hozunk a szeretteinkért, a családunkért, a barátainkért, a társadalomért, egy jobb jövő reményének érdekében, és a szerelmünkért is.

Gyakran magunkat kell beáldoznunk, feláldoznunk, azért, hogy mások, számunkra fontos emberek számára, a legjobbat biztosíthassuk. Mártírok, hősök, vértanúk - vagy puszta életképtelen senkik, akik nem tudnak jobbat kitalálni, akiknek nincs erejük jobbat kitalálni, mint hogy magukat áldozzák be valamiért, valakiért, valakikért.

Sosem szerettem másokhoz fordulni a problémáimmal, mindig magamban emésztgettem, ami bántott. Tipikusan az a csendes, önmarcangoló típus vagyok. Sosem meséltem senkinek az átsírt éjszakáimról, a többször is darabokra hullott szívemről, és ha tehettem volna, a gyakori verésnyomokat is eltüntettem volna magamról, csakhogy Nővérem ne pillanthassa meg azokat.

Mindig is úgy voltam vele, hogy attól még, hogy én szenvedek, bajban vagyok - arról másnak nem kell tudnia, hiszen attól egyikünknek sem lesz jobb. Nem akartam, hogy lássák, mennyire gyenge vagyok, szégyelltem, hogy létezik olyan fiú a Világon, mint amilyen én vagyok. Nem gondolkodtam mielőtt cselekedtem, egyedül akartam magamra vállalni a Világ összes problémáját, úgy éreztem, hogy minden teher az én vállaimra nehezedik mázsás súlyként -, s minden rosszért, minden katasztrófáért, balszerencsés esetért magamat okoltam. "Én tehetek erről is." - ez a rövid, ám annál komolyabb jelentésű mondatocska, naponta többször is elhagyta ajkaimat, nagyjából úgy kilencszer, az azt jelenti, hogy hetente hatvanháromszor, évente pedig körülbelül háromezer kettőszáz-hetvenhatszor.

Ez annyit tesz, hogy évente minimum háromezer kettőszáz-hetvenhat dologért okoltam magamat - talán jogosan, talán nem -, s mégsem tettem semmi mást az önsanyargatáson, melankólián kívül - amivel egyébként még további fájdalmakat okoztam másoknak.

Még a halálra sem voltam képes, mert nem voltam elég bátor. Úgy gondolom, hogy valahol, mélyen, mindig abban reménykedtem, hogy lehet jobb, hogy van kiút a sivárságból, a bánat fojtogató tengeréből -, én tényleg bizakodtam benne, hittem benne, fohászkodtam minden létező Istenhez, kérleltem Édesanyámat, hátha figyel rám, hátha hall engem még a másvilágról is.

Aztán jött Ő. Az esernyős srác. Jeon JeongGuk. A semmiből érkezett, hirtelen csak ott termett, az egyik legborzasztóbb napomon lépett be az életembe, mint egy Angyal, egy Védőszent. Nem mondtam el sose senkinek, de azon a napon azért vertek meg, mert miután csúnya szavakkal illették az Édesanyámat, életemben először, kikeltem magamból, s rájuk kiabáltam. Nem mondtam rájuk semmi csúnyát, semmi sértőt, csak megvédtem a számomra legfontosabb embert a Világon, akit jelenleg, a saját balszerencsés, és átkozott lényem miatt nem tudhatok magam mellett.

Azon a napon, az esőben üldögélve - eltökéltem, hogy véget vetek az életemnek. Úgy éreztem, hogy megkaptam az utolsó jelet, a végszót, ami arra utal, hogy nekem semmi keresni valóm sincsen ebben a Világban. Meg akartam várni az Eső befejeztét, míg kisüt a Nap, s előjön a Szivárvány. A színek gyönyörű kavalkádja alatt akartam véget vetni az életemnek, mikor Jungkook mellém lépett, s esernyőt tartott felém.

Ő azt gondolta, hogy akkor csak a további ázástól, és egy esetleges tüdőgyulladástól ment meg cselekedetével, a helyzet azonban az, hogy az életemet mentette meg abban a pillanatban.

Amikor karjaiba zárt, egy biztató mosolyt küldött felém, szorosan tartott, de mégis óvatosan, mint egy törékeny babát, úgy éreztem, hogy Isten nekem szánta azt a fiút. Valamiért tévesen, ebben hittem.

Nem csoda, hogy ezek után - bár nagyon tiltakoztam ellene -, végül, mégis csak beleszerettem. Egy megváltó üstökösként érkezett az életembe, csak végül nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan azoknak kellett volna.

Vagy pont ez volt a cél? Lehet, hogy Isten azért küldte el hozzánk Jungkookot, azért adta őt Iseul mellé, hogy megmutassa nekem, mi az, ami sohasem lehet az enyém?

Minden bizonnyal egyfajta büntetés azért, amiért ilyen vagyok, amiért selejtesen születtem meg eme Földre, s amiért úgy is fogok távozni innét. Selejtesen és romlottan.

És az a csók, amit Jungkooktól kaptam?

Biztos, csak egy pillanatnyi szánalom az irányomba, a Mindenható felől, mielőtt megkapom az utolsó döfést.

Jackson Wangot.

Tulajdonképpen, rá sincsen miért haragudnom. Nem okolhatom a viselkedésért, a tetteiért, s azoknak a maradandó nyomaiért - testemen, illetve egyre csak halványuló lelkemben.

Nem tudhatom, hogy milyen gyermekkora volt, nem tudhatom, miért rendelkezik kettős személyiséggel, vagy, hogy miért pont engem választott ki áldozatául a sok, többi, nyomorult és szürke társam közül.

Azt mondta, hogy a régi énjére emlékeztetem, amit mindig is próbált elnyomni magában, ki irtani a lelkéből és a gondolatai közül.

Lágy csókot lehelt ajkaimra, majd azt mondta, ha ezt most megteszi, akkor végre biztosan kijelentheti, hogy; A régi Jackson meghalt, s sosem létezik többé.

Láttam a szemében a sajnálatot, s a törődni akarást, azt, hogy tényleg próbált kíméletes lenni - legalábbis egy bizonyos pontig -, ebből adódóan pedig, nem is tudok rá haragudni.

Úgy fogom fel, hogy sokkal keményebb is lehetett volna, meg is verhetett volna még egyszer -, de nem tette meg.

Elvett tőlem valamit, ami már sosem lesz az enyém, elvett valamit, amit nem neki akartam adni, de igazából, ez fáj a legkevésbé, ez az, ami legkevésbé zavar. Ezen a szomorú gondolaton, azt hiszem, már a legelején sikerült túl lendülnöm.

Az egyetlen, ami bánt, ami nem hagy nyugodni, ami azóta is marja mellkasomat, az az a tekintet, amit Jungkooktól kaptam, miután kimásztam óvó karjai közül, hogy ott hagyjam őt - Jackson miatt.

Nem ezt érdemelte volna. Nem egy ilyen barátot, nem egy ilyen majdnem sógort, nem egy ilyen fiút.

Sok csúnya szót vágtunk egymáshoz, sokszor bántottuk már egymást - de nekem mégis sikerült menthetetlenül beleszeretnem. Beleszeretnem a Nővérem Szerelmébe.

Elég.

Elegem van! Mindent és mindenkit tönkre tettem magam körül. A családom egy része darabokban, a másik pedig a föld alatt. Jungkookot is megbántottam, a lelkébe tapostam, Iseult is megaláztam, és szégyenbe hoztam anélkül, hogy Ő erről egyáltalán, bármit is sejtene, ráadásul, még arra sem vagyok képes, hogy megöljem magam - annak ellenére sem, hogy tudom, mindenkinek ezzel tenném a legjobbat.

Igazuk van.

Egy undorító, mihaszna féreg vagyok, aki csak a pusztításra képes.

**********

- Tae, még fürdesz? Be kell jönnöm, baj van! - Jackson kétségbe esett hangja hozott vissza a valóságba, s csak ekkor tűnt fel, hogy az eddig még forrón csordogáló víz, immáron már jéghideg cseppekben folyt végig testem porcikáin.

- Egy pillanat. - kissé még köd fátyolos szemekkel léptem ki a zuhanyzóból, nehézkesen, miközben egy törülközőt tekertem derekam köré, úgy nyitva ajtót a rémült képű Jackson előtt.

- Tae, el kell bújnod! Most azonnal! - idegesen ragadta meg kezemet, egy eddig - számomra - ismeretlen szoba felé húzva engem.

- M-miért, mi történt? - hangom kissé remegett a hűvös szellőtől, s a testemen gyöngyöződő hideg cseppektől, ami Jacksonnak is feltűnt, ezért - az eddig hátán feszülő - köntöst, rám terítette, még mielőtt a gardróbszobába lökött volna.

- Figyelj! Most nincs időm magyarázkodni, de a lényeg, hogy Mark itt van, és semmiképpen sem láthat meg, szóval meg sem nyikkanhatsz, rendben? A levegővételekkel is csak óvatosan! - hadarta el gyorsan, majd rám is zárta az ajtót, ezzel nagyobb pánikot keltve bennem, mint ami a zuhanyzófülkében tört rám nemrégiben.

Mikor fogok én kijutni valaha is ebből a házból?
Látlak még valaha Iseul, Jungkook?

**********
Nagyon melankólikus hangulatú, nagyon kusza és nagyon eseménydústalan, de mindenképpen szerettem volna egy ilyen jellegű részt is, ebbe a történetbe.
Kérlek, ha lehet, ne túl nagy kövekkel dobáljatok meg!:c❤️