Feszülten várakoztam az ajtó előtt, miután már másodszor is megnyomtam csengőt - de nem kaptam semmiféle reakciót.

Ujjaimmal pulóverem alját gyűrögettem, miközben elmémben - akaratlanul is - a néhány órával ezelőtt történtek jutottak eszembe. Az Apámmal való éles szóváltás, Jungkook nyugtató közelsége - majd későbbi üvöltözés, szintén Jungkookkal. Igyekeztem kiélvezni mindene egyes vele töltött pillanatot, de mikor Jackson már jó párszor hívogatott - sikertelenül, nem tudtam nem felvenni a telefont, és ide igyekezni hozzá.

Jungkook szájából a csúnyábbnál csúnyább jelzők - melyeket mind rám aggatott - úgy csöpögtek a gúnytól, mint maga, a Niagara-vízesés, és ezt bírtam is egy ideig fapofával, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen, miatta kerültem ebbe a szánalmas helyzetbe - s a kettőnk között kialakult feszült, ideges helyzet, csak egy még magasabb szintre emelkedett.

- Na végre, hogy itt vagy Tae baby! - vigyorodott el Jackson, miután kitárta előttem a széles bejárati ajtót - ezzel végleg kizökkentve engem gondolataim tengeréből.

Elkeseredett arccal tekintettem fel vidám pilláiba, miközben derekamnál fogva húzott közelebb magához, behátrálva velem az ajtóból, egyenesen neki lökve az - immáron már zárt - nyílászárónak.

- Tudod, igazán aggódtam ám, amikor harmadjára sem vetted fel a telefont. - ajkait lefelé görbítette, úgy ejtve ki ajkain a szavakat, miközben ujjaival végig simított derekamon, ezzel egy apróbb borzongást kiváltva belőlem.

A tény, hogy néhány órával ezelőtt, még Jungkook simított engem ilyen módon, az elkeseredés tengerébe taszított, s hiába kapálóztam, a víz egyre lejjebb szívott magában.

- Mi a baj édes? Olyan szótlan vagy! Történt valami? - aggódóan fürkészte íriszeimet a kínai, s én értetlenül pislogtam szemeibe.

- Mióta érdekel téged, hogy történt-e velem valami? - horkantam fel gúnyosan - ezzel nem csak őt, hanem magamat is meglepve, ugyanis aligha lehetett ilyen bátornak nevezhető megnyilvánulásom feléje, úgy akár, valaha is.

- Remélem tudod, hogy ebben a percben akár, egy öreg, vén fószer alatt is nyöszöröghetnél, a bárban. - tekintete pillanatok alatt sötétedett el, miközben ujjait durván fonta nyakam köré - ezzel elzárva előlem az oxigén bevitelt.

Kétségbe esetten próbáltam levegőhöz jutni, könnyeim is kicsordultak, s mintha Jacksonon áramütés ment volna keresztül, olyan gyorsan engedte el ujjaival nyakam, mint amilyen hirtelen hangulatváltozások jellemzik az életét.

- Sajnálom Tae, nem akartam. - nézett bűnbánóan szemeimbe, miközben én még mindig próbáltam rendesen levegőhöz jutni. - Izé, ülj le a nappaliba, addig én elmegyek vízért. - már épp szólni akartam, hogy fölösleges, de már el is tűnt látószögemből, így kissé félve és legyengülve ugyan, de lépéseimet a - feltehetőleg nappaliként funkcionáló - szoba felé kezdtem el venni.

A kis folyosón - amin elhaladtam rövidke utam során - főként csak komor festmények voltak megtalálhatóak, s bár mindegyik modern művésztől származott - én pedig rendkívül kedveltem ezt az irányzatot -, egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Mindegyik ontotta magából a keserűséget, a bánatot - s én teljesen úgy éreztem, mintha csak a gondolataimat látnám képekbe öltve. Viszont azt nem értettem, Jacksonéknak miért vannak ilyen festményeik.

Néhány fotót is látni véltem, amiken Jackson és Mark virított, egymásba karolva, vidáman vigyorogva. Erre akaratlanul is eszembe ötlöttek a nem túl kedves emlékek, melyeket Mark okozott nekem, s bőrömre a rettegés libabőre - akaratom ellenére is felkapaszkodott.

Végül - beérvén a hatalmas nappaliba -, feszengve foglaltam helyet a nagy, fekete bőrkanapé szélén, idegesen várakozva - a pillanatokon belül egyébként meg is érkező - Jacksonra.

- Idd meg. - nyújtotta felém a poharat - a szemkontaktust erősen kerülve - majd, miután utasítása szerint cselekedtem, a üvegdarabot kivette a kezemből, s mellettem foglalt helyet.

- Nem akartalak fojtogatni. - hangja bűnbánóan csengett, miközben ujjaival végig simított arcomon, ezzel egy akaratlan pirulást is kiváltva belőlem. - Meg tudsz nekem bocsájtani? - mézédesen beszélt, miközben fenekem alá nyúlva húzott bele az ölébe, kíváncsian várva válaszomat.

Féltem tőle, rettegtem, s nem tudtam hova tenni hangulatingadozásait. Szemeibe nézve vágyat láttam, s irtóztam a tudattól, hogy miket akarhat, és miket is fog velem tenni, de nem mertem ellenkezni.

Nem arról van szó, hogy a saját bőrömet féltettem, az önvédelem már rég elszállt belőlem - vagy talán bennem sem volt sosem -, de nem akartam, hogy Iseulnak, vagy akár Jungkooknak bármiféle baja essen.

Bár az Esernyőssel a kapcsolatunk tele volt hullámvölgyekkel, s legtöbbször lefelé tartottunk, mintsem felfelé, kár lett volna tagadnom az iránta táplált gyengéd érzéseimet. Gyűlöltem, hogy ilyen helyzetbe taszított, gyűlöltem őt Iseul miatt, gyűlöltem, amiért, pont ő váltott ki belőlem ilyen heves érzéseket, de a szerelmem még ennél a gyűlöletnél is erősebbnek bizonyult - és nem is akart gyengülni a napok elteltével.

- M-megbocsájtok. - nyögtem ki végül Jacksonnak, aki meleg ujjaival időközben már pólóm alatt járt, s mikor kinyögtem válaszomat - mintha csak valamiféle varázsszót mormoltam volna el -, a pillanat törtrésze alatt hajolt ajkaimra, szenvedélyes csókra hívva azokat, aminek nem mertem nemet mondani.

- Érints meg, kérlek! Érezni akarlak! - vált el ajkaimtól, mikor már nagy levegőhiányban küszködtünk, s vágyakozóan pillantott esetlen arcomra.

Miután látta, hogy nem nagyon mozdulok, kezeimet megfogta, s nyaka köré fonta őket, majd derekamnál fogva még közelebb húzott magához, úgy hajolva duzzadt ajkaimra, újabb csókot követelve.

Ujjaival újabb felfedező útra indult - csókunkat meg nem szakítva -, majd végig döntött a kanapén, teljes alakjával felém magasodva.

Ijedten toltam el magamtól, erősen zilálva, miközben ő már a nadrágom gombjával szórakozott.

- Mi-mit csinálsz? - kérdeztem rémülten, hangom meg is remegett beszédem közben, mire csak elkuncogta magát, s incselkedően pillantott fel íriszeimbe.

- Levetkőztetlek, aztán magamévá teszlek itt - mutatott az alattunk elterülő kanapéra -, majd ott - biccentett a konyha irányába -, és ha nagyon jó kisfiú leszel, még a szobámban is. - vigyora a perverz és az eszelős között váltakozott, én pedig kezdtem egyre inkább bepánikolni, ugyanis nem tudtam, hogy lesz-e olyan nagy szerencsém, mint a múltkor, mikor ránk nyitott az az őr.

- Khérlek nhe! - szemeim bepárásodtak, s úgy próbáltam eltaszítani magamtól bokszeremnél matató ujjait - ismét sikertelenül.

- Mi az cicus? Esküszöm, élvezni fogod. - simított végig tagomon, mindvégig íriszeimbe nézve, mire én zavartan kaptam el róla tekintetem, zihálva esve vissza a párnára.

- N-nhem akarom. - könnyeim utat törtek maguknak, s szorosan összezárt szemekkel tűrtem, amint lehúzta rólam az utolsó - testemet fedő - anyagot is. Ajkaival lecsókolta az arcomon csordogáló könnyeket, ami igazán törődő megnyilvánulás volt tőle, én azonban még mindig remegtem a félelemtől és a zokogástól.

- Tudod, mivel ennyire felizgattál, biztos lehetsz benne, hogy most már nincs megállás. Jobb lenne, ha inkább hagynád és élveznéd az egészet.

Nincs értelme a szerelemnek, mert az élet úgy is keresztbe tesz.
Inkább elfelejtelek téged, s mindent, ami veled jár,
mert nincs elég erőm küzdeni már.
Sajnálom.
Csak hagyom és élvezem. - új szlogenem.

***********

Sziasztook^^
Nagyon Sajnálom, hogy csak most jelentkezek nektek az új résszel, a helyzet az, hogy az a piciny önbizalmam - ami eddig volt - a napokban úgy elszállt, hogy azóta sem tért vissza. :')
Még az is átfutott az agyamon, hogy befejezem ezt a sztorit, de szerencsére hamar el is vetettem, ugyanis bármennyire voltam/vagyok a padlón, nagyon a szívemhez nőtt ez a történet!❤️
Bár kissé eseménytelen rész lett, remélem van, akinek elnyerte a tetszését!❤️
További Szép Estét!