Apám dühös, már-már dobhártya hasogató ordítása - mely az ajtóm előttről hangzott fel -, a maradék álmot is kiverte a szememből, s rémülten kaptam fejemet hangja irányába.

- Ez egyáltalán nem mentség! Mindjárt felnőtt lesz, ne most kezdjen el kamaszodni, az Istenért már! - határozott volt, mint mindig, tekintélyt parancsoló, Iseul mégis csak a csitítgatásával próbálkozott - fölöslegesen.

- Apa, kérlek! Ez csak egy alkalom volt, most fordult elő először, biztos csak lemerült a telefonja. - hangja elcsuklott mondandója közben, mellkasom pedig akaratlanul is összeszorult ikernővérem szomorúsága okán. Nem neki kellett volna el vinnie a balhét helyettem, ő most mégis azzal próbálkozott, és mivel, némi önbecsülésem még volt, összeszedtem magamat, s nagy nehezen, de kivánszorogva az ajtóhoz, ráfogtam a kilincsre, s lenyomtam azt.

Az első dolog, amit megpillantottam - miután kiléptem a folyosóra - , az Apám volt, aki vörös fejjel meredt felém, majd tovább vezetve a tekintetem, az egereket itató Iseul és a vállát simogató Jungkook tárultak szemem elé. Ide költözött és a családunk tagjává vált, vagy mi a fene?

- Iseul, indulj az iskolába, most! -ez volt Apám első szava, miután meglátott engem, s bár nem nekem intézte, nyomatéka és jelentése a következő néhány - velem kapcsolatos - jelenetre utalt.

- De - szülőm szigorú tekintete belé fojtotta a szavakat, s könnyeit törölgetve kapta fel falhoz támasztott táskáját, majd Jungkookkal az oldalán sétált el mellettem - szigorúan kerülve bármiféle szemkontaktust.

- Miért mindig te? - az ajtócsapódás után, apám kifújta az eddig bent tartott levegőt s fenyegetően lépett felém néhány lépést. - Miért nem vagy olyan, mint Iseul, hm? Miért nem tudsz csak egyszer az életben helyesen viselkedni? Elegem van! Nézd, mit tettél a családdal! Az Istenért Taehyung, szerinted ki miatt tartunk ott, ahol most? Elegem van! Engem ugyan nem érdekelne az sem, ha sosem jönnél többet haza, de nem látod, hogy Iseul miattad szenved? Mindenki miattad szenved! Anyád is miattad szenvedett és most miattad van a sírjában is!- szavai kegyetlen késekként marták mellkasom, s könnyeim égették íriszeimet. Erősnek akartam mutatni magam, de egyszerűen képtelen voltam rá, s az aprócska cseppek, mint az árva leányok, hullottak le szemeimből, a szőnyeget választva új lakóhelyüknek. Még ők is menekülni akartak előlem.

- Sa-sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom, kérlek, kérlek, bocsásd meg! - szavaimat a szipogásom elnyomta, s sokszor el is csuklottam mondandóm közben. - Apa, kérlek! - könnyeim egyre csak folytak, miközben Apa kezéért nyúltam, de ő csak elrántotta azt, s hátrált pár lépést tőlem.

- Ne érj hozzám Taehyung, ne! Én erre nem vagyok képes! - hangja neki is elcsuklott, de nem tudtam, hogy a méregtől vagy talán neki is a visszatartott könnyeitől. Kérlelően pillantottam fel rá, de tekintete a folyosó több pontja között cikázott - nem nézett rám.

- Nem tudom, mikor jövök haza legközelebb, talán három hónap múlva. Jobb lenne, ha akkor nem találkoznánk majd, ennyire sem. Viszlát. - szavai fájtak, sőt, egyesen égettek, s amint távolodó alakját véltem felfedezni magam előtt, térdre rogytam, s magzatpózban folytattam tovább a sírást. Tudom, nem túl férfias, de eddigi életembe kevés igazán férfias megmozdulásom volt, s ennek sorát nem is most szándékoztam el kezdeni.

Félfüllel hallottam, hogy beszél valakivel, majd az ajtó csapódása hallatszott, s talán fél perc is eltelhetett, mikor egy nagy tenyeret éreztem meg hátamra simulni.

- Taehyung, hé! Nézz rám, kérlek! - ujjaival lágyan cirógatta hátam, s a sírás erősebb hullámokban tört rám, mint eddig valaha is bármikor.

Miért jött vissza? Miért ilyen kedves? - kérdések milliói cikáztak elmémben, melyek közül az zökkentett vissza a valóságba, mikor megéreztem karjait testem köré fonódni, mellkasát pedig hátamnak nyomódni.

Perceken át feküdtünk a földön, én az ő ölelő karjai közt, ő pedig engem ölelve, s végül, nehezen ugyan, de alább hagytak könnyeim, s már csak egy-egy folydogált le arcomon, elszórtan.

- Jungkook. - suttogtam alig hallhatóan, miközben nehézkesen megfordultam az ölelésében. Szomorkás tekintetével találtam szembe magamat, de arca még így is tökéletesen festett, szinte már ember felettinek hatott, ahogy fekete tincsei ráhullottak homlokára, sötét íriszei kerekded formáját hosszú szempillái körbeölelték, kissé cserepes ajkai pedig cseresznyepiros színben pompáztak.

- Hm? - simított ki egy kósza tincset szememből, torkom pedig ismét összeszorult. Nem értettem, hogy miért ilyen kedves velem, én pedig még csak nemrégiben kezdtem el kapiskálni, hogy miféle emóciókat is táplálok iránta, így az egész helyzet, közelsége, illata, pillantásai - abszolút bódulatot okoztak nálam.

- Én, szóval - ujjaival végig simított ajkaimon, s ezzel minden további szót belém fojtott, de talán jobb is volt ez így. Őszintén nem tudtam, hogy mit is akarok kihozni mondandómból, hiszen a velem történtek nagy részét nem szabad elmondanom - ha megakarom őt és Iseult védeni -, az apámmal való kapcsolatomról meg úgy sejtem, úgy is tud már Nővéremtől mindent.

- Nem kell, nem tartozol nekem magyarázattal Taehyung. - hangja kellemesen s lágyan csengett, szavai mégis bántottak. Dehogynem! Igen is, magyarázattal tartozom neki! - legalábbis én így vélekedtem, de az igazság az, lehet, hogy őt őszintén nem érdeklem már semennyire sem, s az itt léte oka is csak a puszta szánalom, vagy esetleg Iseul műve. - Csak tekintsünk el egy kicsit mindentől, és maradjunk még így, rendben? - ajkaira halvány görbület kúszott fel, miközben továbbra is arcomat simogatta.

- Nem lenne kényelmesebb az ágyon? Nem akarom, hogy megnyomd a csontjaidat. - hangom idegenen csengett s elég rekedtes is volt, csoda, hogy Jungkook nem hitte azt rögtön, hogy valamiféle démon foglalta el hangszálaimat.

- Attól tartok, ha innen elmozdulunk, ez már csak egy múló pillanat lesz, s újra minden a régi lesz. - ekkor tűnt csak fel, hogy bár mosolyog,ez inkább szomorkás és lehangolt, mint sem vidámságtól dagadó.

- Akkor kérlek, töltsük ezt a kis időt gondoktól távol. Ne gondoljunk arra, hogy mi lesz ezután a pillanat után, oké? - ajkaim szélén egy aprócska mosoly virított, amit ő is észre vett, s egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében húzott magához még közelebb, ujjaival áttérve rakoncátlan tincseimhez, azokon is végig simítva néhányszor.

Ezek után idilli csend uralkodott köztünk, nem szólaltunk meg többször, s ez így volt tökéletes. Bármiféle mondat vagy szócska csak visszarántott volna minket a valóságba, s a szép pillanatnak is rögvest véget vetett volna. Boldogan bújtam mellkasába - kiélvezve kedves érintéseit -, miközben ő szorosan ölelte derekamat, másik kezével tincseimmel szórakozva. Néha-néha egy-egy puszit hintett hajamba, esetleg homlokomra, s én minden egyes ilyen cselekedetekor elkuncogtam magam, ezzel belőle is kiváltva egy aprócska kacajt.

Tudtam, hogy ki kell élveznem minden egyes percet, mert hát, nem hiába tartja a mondás; Minden vihar előtt szélcsend van. Éreztem, hogy ezek után is minden visszatér majd az elcseszett valóságba, s hogy ez az együtt eltöltött idő már csak egy lesz, a többé meg nem ismétlődő pillanatok közül. Tudtam, hogy Jungkook még most is nagyon haragszik rám, hogy sértett és megbántva érzi magát, és amit irántam érez, az már csak egy furcsa, érthetetlen kötődés, de nem hibáztattam ezek miatt. Amit belőlem le tudott venni, nem éppen lehetett túl szimpatikus számára, s igazság szerint, nem is bántam vele túl kedvesen rövid ismeretségünk során. S tudtam, ennek még közel sincsen vége, hiszen néhány perc múlva úgy is ki kell majd bújnom biztonságot nyújtó karjai közül, hogy Jackson felé vehessem az irányt, s balhés napok folytatódnak is majd tovább.

De azokban a percekben, ez akkor sem érdekelt. Csak élveztem bódító, kellemes illatát, közelségét, simogató ujjainak érzetét s puha ajkainak lágy cirógatását bőröm felszínén.

- Köszönöm. -hangom halk volt, s kissé esetlen, de ő meghallotta, s állam megemelve fordította fejem arca irányába, egy aprócska csókot lehelve ajkaim sarkába.

Szívem őrült tempóban verdesett, lélegzetem felgyorsult, szavaim nem jöttek ajkaimra, arcom a paradicsomok színét öltötte fel. - Ezt mind te váltottad ki belőlem minden egyes találkozásunkkor.
De mondd csak! Ha majd holnaptól újra minden mássá válik, lesz-e egyáltalán alkalmam, ilyeneket érezni melletted? Látlak még valaha következő tettem után?

Sziasztook^^
Na igen, ilyen az, amikor Zsófi megörül annak, hogy van 30 perc szabadideje és azt gondolja, hogy ez alatt simán összehoz egy elfogadható részt. - és természetesen, rosszul gondolja. :')
Minden esetre, nagyon remélem, hogy van azért, akinek elnyerte a tetszését!!❤️❤️
További Szép Estét^^

*hibák holnap javítva, újra publikálás előfordulhat*