A klubhelyiségben összegyűlt diákoknak halkan számoltunk be arról, hogy mi történt az igazgatói irodában. Rendkívül büszkék voltunk magunkra, hogy sikerült elszöknünk a "varangy ragadós nyelve" elől, de ez sajnos nem jelentette azt, hogy a DS edzéseket folytathattuk. Erre Hermione világított rá.

- Az a gond, hogy most már Umbridge tud a Szükség szobájáról - aggodalmaskodott. - Le merem fogadni, hogy őriztetni fogja...

- Valószínűleg ránk is oda fog figyelni sokkal jobban - tette hozzá Neville is. - De én folytatni szeretném ettől függetlenül! - A fiú hirtelen jött bátor mondatára többen helyeseltek.

- Nézzétek - gondterhelten sóhajtottam, és Harryre néztem. - Végső soron Harry a tanárunk, tehát nyilván ő dönt, de én Hermionével értek egyet. Igaz, hogy eddig is kijátszottuk a rendszert - morfondíroztam. Nekem például egyszer le kellett ráznom azt a tagbaszakadt Montague-t, hogy ne kövessen. - De sokkal inkább aggaszt az, hogy a lista Umbridge-nál van.

- De azt mondtad, működnek a bűbájaid! - vetette ellen George. - Akkor mi félnivalónk van?

- Igen, működnek! Szerencsére - fújtattam. Az idegesség, a lebukás veszélye okozta adrenalinsokk kezdett elmúlni. A fiúra néztem, ami nem kicsit volt még szokatlan számomra. Sokkal feszültebb voltam mikor tömegben jelentünk meg a fiúkkal, mert el kellett viselnem a vizslató szempárokat is, akik információéhesen figyelték minden mozdulatunkat.
- De ki tudja meddig? Senki nincs biztonságban, amíg a tanárnőnél van. Nem hinném, hogy egyhamar rájönne a titokra, és biztos vagyok benne, hogy a jelszót sem találja ki máról holnapra. Ettől függetlenül biztosan nem lesz nyugta míg rá nem jön. 

George bólintott megértése jeleképp, majd a szemkontaktust tartva komoly hangon szólalt meg, amitől kellemes bizsergés futott végig rajtam.

- Visszaszerezzük. - Nem kérdezte, hanem csak kijelentette. Ebből merítettem erőt, biztos lettem a sikerben tőle. - Ez nekünk való feladat...

- Csak ismét borsot akarsz törni Umbridge orra alá! 

- Sosem mondtam, hogy nem - jelent meg egy halvány mosoly a szája sarkában. 

- És én fogom visszaszerezni - tettem rá egy lapáttal, és George meg én simán kakaskodásba kezdtünk volna, Angelina azonban leállított minket egy frappáns közbeszólással.

- Visszaszerzitek együtt. De nem ma, és nem holnap. Tervet kell rá készíteni, hogyan fogjátok megtenni, de egy valamire még senki nem gondolt. Így, hogy nem kapták el Harryt, Margaretet vagy Diggoryt - eleinte furcsálltam, hogy a vezetéknevem is mondja -, sőt minket sem, szerencsések voltunk. De gondoljatok bele mekkora a veszély! Dumbledore serege a nevünk, nekem pedig az a gyanúm, hogy így az igazgatót is veszélybe sodortuk. 

Alicia bőszen bólogatott hozzá. 

- Képesek lettek volna kicsapni titeket! -mutatott ránk. - Nagyon óvatosan kell bármit lépni, de meg kell várni az újságokat is. Lehet, hogy csalódottak most a minisztériumban, de valamit lépni fognak, ebben biztosak vagyunk.

- Sajnos igaz. Úgyhogy most várunk - bólintottam. - Harry, te mit gondolsz? - fordultam a fiú felé, aki szemmel láthatóan kisebb beszélgetésbe bonyolódott Ronnal és Hermionével.

- Szívem szerint folytatnám a DS-t - mondatát követően sóhajtott. A lábával dobolt a padlón miközben beszélt. - De egyelőre nem lehet. Ha esetleg úgy látom, hogy tudunk gyakorolni, mindenképpen küldök üzenetet a galleonokon keresztül.

Végül ebben maradtunk, én pedig félrevonultam az ikrekkel és Lee-vel. 

- Ne is álmodozz! - szólt rám egyből volt párom, bennem pedig megrekedt a szó. - Bocsássatok meg... - pillantott a fiúkra, és már félre is húzott. - Mags - húzott magához közel. Ahogy megfogta a karom, rajtam mintha villám futott volna keresztül.

Hihetetlen. Az érzést, ami átfutott rajtam, száműznöm kellett az agyam leghátsó zugába, mert nem ott és akkor volt a helye megfogalmazni őket. Gratulálok Maggie, gondoltam magamban, így kell ezt csinálni. 

- George - néztem a szemébe közvetlen közelről. - Nekem kell azt a listát megszereznem. Én írtam a mondatokat, én védtem le. Egyedül nem megy - folytattam gyorsan. - Kell a segítségetek, és akkor biztos vagyok benne, hogy nem csíp nyakon a banya. Ha valaki biztosan meg tudja szervezni az egészet, azok mi vagyunk.

Ő csak nézett rám szótlanul, mosoly nélkül, és mikor megszólalt, akkor volt a hangjában valami. Talán féltett. Bíztam benne, hogy félt engem.

- Rendben - bólintott. A kétségkívül hihetetlen és félelmetes szónoki képességeim viszont cserben hagytak, mikor egy tincset a fülem mögé tűrt a jobb kezével, majd otthagyott. 

A következő napokban terveztünk, cseleket szőttünk, megfigyeltük Umbridge szokásait és vártunk az alkalmas pillanatra.
Fred és George a hátsó sorban robbantós snapszliztak, hogy csak rájuk figyeljenek, míg én kisurrantam a katedrához. Tartottam tőle, hogy csoporttársaim beárulnak, de úgy tűnt azok közül, akik RAVASZ kurzuson tanultak SVK-t, még a mardekárosoknak sem tetszett a rendszer. Sűrűn pislogtak felém ugyan, de szólni senki nem mert.

A pergament a pálcám segítségével sem találtam meg, tehát levontam a következtetést, miszerint nem hordja magával. Ez jó. Visszaindultam a helyemre, addigra viszont Lee már büntetőmunkát kapott és a tanárnő meglátott a katedrától egy lépésnyire.

- Miss Diggory! Mit csinál?! - vonta össze a szemöldökét, és engem kikerülve gyorsan az asztalhoz sietett.

- Tehát ezért célszerű a varázslók közötti konfliktusok békés természetű megoldása. Köszönöm - biccentettem a társaim felé, mire megtapsoltak. - Elnézést tanárnő, csak hát befejeztem a kiselőadásomat, amire kért. - rögtönöztem valamit. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem ő is meghallja, és lebukom.

- Én kértelek? Mégis mikor? Hogyan?

- Úgy öt perccel ezelőtt, Tanárnő. Azt kérte számoljak be szóban a mai olvasmányról.

Olyan magabiztosan állítottam ezt, hogy szinte saját magamat is meggyőztem róla. Cho mellém is állt, így már ketten bizonygattuk, hogy így történt. 

- Biztos elfelejtette  tanárnő, mert rendre akart minket inteni - Fred oda se fordulva szólalt meg, és eldobott egy újabb kártyalapot. Umbridge pulykavörössé vált, majd csak ennyit mondott, nekem címezve:

- Büntetőmunka. Ma, hat óra. 

Így hát Lee és én aznap estére hivatalosak voltunk egy kis írásgyakorlatra. Mikor beléptünk a terembe - engem újfent hányinger fogott el, és ledermedtem egy pink, cicás képkeretnél és egy benne terpeszkedő, vén és kövér, fekete színű macskát ábrázoló kép előtt. 

Umbridge kislányosan köhintett, mire megpróbáltam eltüntetni az undort az arcomról.

- Mondja csak tanárnő - kérdeztem barátságosan -, mindnek van neve?

- Igen, természetesen - bólintott. Összehúzott szemekkel vizsgálgatott minket: Lee várakozó-utálkozó arccal, én pedig derűs mosollyal álltam előtte. - Minden rendben, kedvesem? Ugye tudod, hogy büntetőmunkára jöttél? 

Kis híján el is hittem volna, hogy az épelméjűségem miatt aggódik.

- Persze! - szóltam. - Már így is épp ideje volt, aggódtam is, hogy elhalványult az írás a kezemen. 

Lee picit zavartan nézett rám, Umbridge pedig nem úgy tűnt, mint aki észrevette az iróniát a hangomban. Hamarosan azonban minden kitisztult, amikor megkaptuk a pennákat, és következhetett egy újabb órányi szenvedés.    

* * *

Épp az első emeleten sétáltam ki a női mosdóból, mikor láttam egy csapat mardekárost közeledni. Felismertem néhány arcot közülük, mert az évfolyamtársaim voltak: Graham Montague, Patricia Stinson, Felix Scott, és még néhány diák. Stinson súgott valamit az ismeretleneknek, Montague pedig vészjósló mosolyra húzta a száját. Ocsmányul nézett ki. Nem tudtam őket elkerülni, nem volt más út. 

A lány kezében pálca volt, mire egyáltalán a sajátomért nyúltam. Egy mosdószünet után az ember nem feltétlen számít rá, hogy megtámadják! Mit tesz ilyenkor egy jó griffendéles?

Hát nekem fogalmam sincs. Szóval imádkoztam Merlinhez és a mindenszentekhez is, és közben hátráltam.  Nekiütköztem a falnak, Stinson pedig jó egy-másfél méterre tőlem megállt. A ládából valami neszezést hallottam, és elé álltam. Jobb nem piszkálni, még a lány eltalálja valami átokkal és valamit ránk szabadít. Ez a Roxfort, itt mindenre gondolni kell. (Sajnos arra is, hogy mosdóból kifelé jövet megtámadhatnak. )

- Na mi van, nem mersz a közelembe jönni? - kekeckedtem a mardekáros lánnyal.

- De bátrak vagyunk... - susogta nekem, élvezettel a hangjában. - Mit rejtegetsz abban a ládában? Csak nem valami titkot rejtettél bele? Állj félre! Mindjárt kiderül..

- Stinson! Legyen már egy kis eszed... - szálltam vele vitába.

- Azt mondtam, állj félre - vetett véget idegesen a szóváltásunknak. Jobbnak láttam tényleg ellépni a szikrázó pálcája elől. Ő közelebb ment a ládához, én pedig inkább tisztes távolságba húzódtam, felkészülve bármire, ami kijön onnan. 

Stinsonra szegeztem a tekintetem, aki varázslattal felnyitotta a ládát, és ....

A következő pillanatban még a pálcáját is eldobta, és sikítozva, a fejét fogva szaladt el. Úgy tűnt, mintha egy harapós, bundás kalap támadta volna meg.

Zseniális! Hahotázni kezdtem a megkönnyebbüléstől, hogy nem Pandora szelencéje nyílt fel. Ahhoz képest ez a láda túlságosan.... büdös.

Nem nagyobb, vagy egyszerűbb, hanem csak simán egy harapós kalapnak adott otthon, miközben áradt belőle az állott macskaszag. Macska... Te jó ég! Mrs. Norris... A meccs óta az a macska abban a dobozban volt? Én azt hittem, Angelinával megöltük őt, de úgy tűnik ez valósággal lehetetlen. Nagy kő esett le a szívemről, hiába erről az állatról van csak szó. Felfedeztem jó néhány patkánycsontot, és macskaürüléket is, tehát simán lehet, hogy a dobozon tértágító bűbáj volt. Ki tudja miket rejthettek bele korábban? Nem is biztos, hogy tudni akartam.

Pukkadozva a nevetéstől, megkönnyebbülten fordultam körbe. Patricia Stinsont Mrs. Norris támadta meg! Ha ezt Angie-nek elmondom... Frics boldog lesz, hogy visszakapja a macskát. 

- Elégedett vagy? 

A hang irányába kapva a fejem megláttam a Weasley-ikreket elégedetten egy szekrényhez támaszkodva.

- A többi mardekáros elfutott Stinsonnal? - érdeklődtem. Fred vigyorogva közölte, hogy a többiek megfutamodtak mikor megérkeztek, de Montague valami pontokról magyarázott nekik, ők pedig segítettek neki egy jobb helyre kerülni.

- Mit csináltatok? Megöltétek? - hűltem el.

- Mi?! Dehogy! - horkantott George, és rácsapott a szekrényre. - Csak segítettünk neki bebújni ebbe az öreg volt-nincs szekrénybe.

- Nem is tudtam, hogy van itt ilyen! Mutassátok csak! - nyitottam is az ajtaját. A mardekáros végzősnek valóban nem volt hűlt helye sem, engem pedig George a derekamnál kapott el, hogy bele ne hajoljak. - Csak meg akartam nézni - sóhajtottam.

- Veszélyes - mondta Fred is, majd kézen ragadott. - Ennyi izgalomtól aztán rendesen megéheztem. 

Nem volt kérdés, hová megyünk, de aztán a fiúk berántottak egy falikárpit mögötti szűk lépcsősorra. Az ikrek összenéztek, Fred biccentett, George pedig pár lépést ment lefelé, hogy Fred is hallótávolságban maradjon.

- Nem ebédelni megyünk? 

- Az még ráér - szólt Fred, George pedig halk magyarázatba kezdett. 

- Minden készen áll. A szünetben hajtjuk végre az akciót, neked pedig lesz körülbelül negyed órád megtalálni a névsort. Rendben? 

Megbeszéltük a részleteket, én pedig bólintottam. Umbridge irodájához mentem egyből. Nem csoda, hogy imádom a Roxfortot, ugyanis a harmadik emeleten van egy hatalmas fali tükör, ami mögött rejtőzik egy titkos zug. Fred és George elmondták, hogy pontosan melyik ("Az, amelyiknek a széle töröttnek tűnik!"), mit kell vele csinálni ("Csak tedd rá a pálcád, és mondd: Reparo!"), aztán annyit kellett tennem, hogy megvárom míg Umbridge kiszalad a szobájából. Látni fogom, ugyanis a tükör miatt rálátok a folyosóra.

El sem tudtam képzelni, hogy az ikrek hogyan találtak rá, mert nem képzeltem volna róluk, hogy éjszakai kóborlás során törött tárgyakat javítanának meg a Roxfortban.

Az iroda ajtajában azonban összefutottam Harryvel - a fiú épp kifelé igyekezett, mint akit űztek.

- Potter! - szóltam utána. - Segítesz? 

Szó nélkül visszafordult hozzám. Magunkhoz hívni nem is próbáltuk, megakadályozta volna az a bűbáj, amit direkt a lebukás ellen találtam ki. Sietve átnéztünk mindent: a székek alját, a falon fekvő tányérokat, képkereteket. Sehol nem találtuk, nem volt széfje a szobában. Az asztalhoz léptem, míg Harry az asztalkákat nézte át. 

- Amúgy... megkérdezhetem, miért hívsz Potternek?

- Ez a neved, nem? - reflexből kérdeztem vissza. - Az előbb például nem is reagáltál a Harryre. De szerintem szép neved van, és határozottabbnak tűnök tőle, ha a vezetéknevedet használom - kacsintottam rá. - Azt hiszem. 

- Értem - vigyorodott el.

Az íróasztalán egy mappát találtam csak, piros színű jelölővel, és egy névvel: Harry Potter. Rajta néhány fontosabb adat, és más információk. Látszik, hogy a nő nem fejezte be amit írt. Címként szerepelt az aznapi dátum, és hogy Veritaserum. 

Alatta Dumbledore és Sirius Black neve, mellettük egy megkezdett mondat volt. Jegyzetként annyi állt: hazudós. Az egyik fiók félig nyitva volt - biztosan onnan vette elő a fiúét. Ott folytattam a kutakodást, és több hasonló mappát is észrevettem. Az egyiken - kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem - a saját nevem volt.

Eltátottam a számat. Egy hatalmas durranás térített észhez, ami megrengette még az ablakokat is. Harryre pillantottam, aki már ott állt mellettem, és épp a saját mappáját vette kézbe. Én is kinyitottam az enyém, és ott volt az is, amit kerestem: az üres pergamenlap. 

- Itt van - jelentettem a fiúnak rekedt hangon. Ahogy kézbe vettem azonban megláttam mást is. Több kép is mellékelve volt, a szüleimről is - könnyek futották el a szemem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, gyorsan lemásoltam a mappát. Bíztam benne, hogy ez elég ahhoz, hogy feltűnésmentesen magammal vigyem a sajátomét.

- Nyomás! - indultam az ajtó felé. - Harry! - szóltam rá. A fiú elhomályosult tekintettel meredt a Tűzvillámjára, ami folyton rázkódott - biztosan felismerte a gazdája közelségét, és hozzá akart repülni. Hallottam már hasonló esetekről. - Harry! Hagyd a mappád! Nem tudott meg semmit tőled. Gyere, kérlek! - rimánkodtam neki, és húzni kezdtem az ajtó felé.

Behúzott nyakkal iszkoltunk el még az emelet közeléből is. A biztonság kedvéért le, fel, jobbra és balra szaladtunk, és amit láttunk bizonyítékul szolgált arra, amit eddig is gondoltam - George Weasley minden szempontból egy igazán különleges ember, nem kevésbé az ikertestvére. Egy falikárpit mögött, nem messze a főattrakciótól, meg is találtuk őket. Szólni sem tudtam, legszívesebben mindkettőt magamhoz szorítva elárasztottam volna őket puszikkal. 

- Imádom, amit műveltetek! - lelkendeztem. - Egyszerűen... nincsenek rá szavak.
– Szép munka – szólt fojtott hangon Harry. – Szuper... Ha megjelentek a piacon, dr. Filibuster bezárhatja a boltot...
– Kösz – suttogta könnyeit törölgetve George. Míg Fred Harryvel sustorgott, George néma kérdésére én csak bólintottam.

A tűzijátékok a délután folyamán a kastély minden zugába eljutottak, s bár nemegyszer megzavarták az órákat – különösen a petárdák – egyetlen tanár sem bosszankodott miattuk. Végignéztük, amint Flitwick professzor rosszul álcázott kétségbeeséssel Aliciát a főinspektorért szalasztotta. A puskaporos, durrogó, csattogó, tűz-és füsthányó lények leginkább sárkányokra emlékeztettek engem.  A levegőt is megfűszerezték attrakciójukkal, és még Flitwick professzor is ámulattal nézte őket. Umbridge érkezésével azonban minden megváltozott, a nevetésünkkel kellett küzdenünk a nő láttán. 
Még este is azon vitatkoztunk, melyik volt az óra legjobb pillanata. Nehezen döntöttünk róla, bár én a kegyelemdöfésre tettem a voksom. Mindent felülmúlt, amikor Flitwick professzor kikísérte a tanárnőt a teremből, majd hozzátette:

- Természetesen magam is el tudtam volna bánni a csillagszórókkal, de a felhatalmazása nélkül nem mertem cselekedni! 

Fred és George minden bizonnyal arra szavazott, amikor Umbridge megpróbálta eltüntetni a kis tűzijáték-sárkányokat, mire azok több tucatnyian lettek. Véleményt azonban nem tudtak mondani, mert a klubhelyiségben egész este őket keresték, mindenki rendelni szeretett volna. Akadt olyan bátor jelentkező, aki a teljes készletet megrendelte volna, de ő még nekik is meg kellett elégedni egyelőre is kisebb mutatvánnyal, mert a fiúk felhasználták a teljes készletet a figyelem elterelésére.

Persze az akció valódi okát senki nem tudta, az szent igaz, hogy az ikrek mesterien értettek a hangulatkeltéshez.
Rám szerencsére nem vetült semmi fény, így első alkalommal felvonultam a szobába. Meglepetésemre a szoba nem tátongott az ürességtől: Ivy az ablakpárkányon ült, és kifelé bámult. Az ikrek produkciója teljesen elszabadult odakint is, és most mágikus csillagszórók tucatjával karcolták az égre a "kaka" szót. A vöröshajú lány mégis szomorúnak tűnt, és felháborodottan ciccegett, amikor észrevett.

- Hát te? 

Jól van, Margaret - dicsértem magam. Ennél jobbat tényleg nem tudtál volna mondani? 

- Hát én? Képzeld el, én is hetedéves vagyok, én is griffendéles vagyok, és még lány is! - állt fel. Kicsit olyan volt a hangja, mintha megfázott volna, biztosan sírt mielőtt bejöttem volna. - Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked.

Mielőtt bármit tudtam volna reagálni, a lány becsukta maga mögött a fürdőnk ajtaját. Halvány fogalmam sincs, mi lehet a gondja, de engem túlzottan nem érdekel, majd kibeszélem a lányokkal. Bebújtam a baldachinom mögé, magamra zártam a függönyt, és felnyitottam a mappámat. 

A névsort ellenőriztem a biztonság kedvéért, és megnyugodtam látva működik a varázslatunk. Félretettem, és majd egy üressel fogom helyettesíteni. Végre koncentrálhatok magamra - horkantottam is. 

A szüleim kedvesen mosolygó arcát néztem, és éreztem, ahogy legördül egy könnycsepp. A következő képen én voltam, egyedül, míg egy harmadikon Cedric, Amos és Abby néni. Hárman, egymást átkarolva álltak - hirtelen az is eszembe jutott, mikori kép. 
Az ötödik év utáni nyáron készült a kép Haynehill Cottage-ben,  én magam készítettem, azért sem voltam rajta. De aztán... ott volt egy kép Debby néniről is. Ez a legutóbbi nyáron készülhetett, amikor a nénikénk nálunk járt. 

Elkönyveltem magamban, hogy minden élő rokonomat megfigyelik, aztán ezeket is félretettem. 

Az első lap teljes egészészében az enyém volt - szép "bűnlajtsromom" volt: feljegyezték  a Harry tárgyalásán tett látogatásom az unokabátyámmal, de szerepelt az is, amikor a tanárnő engem és Noah-t teázni hívott. Tehát az sem egy kellemes csevej akart lenni. Nem mintha nem tudtam volna...

A papírhoz volt tűzve Noah arcképe is, mellette egy kérdőjellel.

Fred és George neve is ott szerepelt, utóbbi neve mellé egy szívet rajzoltak. Alattuk megjegyzésben: Arthur Weasley leszármazottai. - A férfi ellenőrizve.

Ez nem volt olyan mosolyogtató, mint Noah esetében, ott még mulattató is volt, hogy nem tudja hányadán állunk a hugrabugos fiúval. Nem volt újdonság, hogy ott szerepelt rajta a sztrájk, a roxmortsi beszélgetés Caramellel, de ott volt az ügyvéddel való találkozásom is. Magánbeszélgetés D. Ruizzal.

Remélem tartottak tőle, hogy miattuk szerveztem ügyvéddel a találkozót. A gondolatra még fel is horkantottam, de aztán alatta Umbridge macskakaparásával az állt:

Deborah F. Williams (Mrs. Diggory) - halála - 1995. február/ valószínűsíthető a halálos átok általi halál. Dulakodásnak nincs nyoma, de megkínozhatták az azkabani halálfalók.

Nem hittem a szememnek. Hogy mi történt?! És ezt nekem miért nem mondta senki? Az ügyvéd sem? Hacsak nem arról van szó, hogy nem tudott róla. Hirtelenjében megbántam, hogy Ced nincs mellettem, de okkal szerettem volna egyedül lenni, mikor először nézem át. Valahol megvolt az ügyvéd elérhetősége - mindenképpen utána fogok kérdezni, az egyszer biztos. 

Nem lehet, hogy a drága Debby nénit megkínozták. Mi kellett volna tőle bárkinek is? Ahogy magam elé idéztem  legutóbbi emlékeim róla, eszembe jutott, hogy bölcsebb volt, mint amilyennek tűnt, lehetséges, hogy tudott olyan titkokat, amiket senkinek nem árult el. 
Felrémlett előttem az ügyvéddel való találkozás is. Mr. Ruiz elmondta, hogy a londoni lakás elméletileg Siriusé is. Ő viszont elrejtőzött, és tudom is, hol  van - és az nem Debbie néni lakása. A halálfalók nála keresték volna a férfit? De ugyan miért?

Hogyan jelentene egy bujkáló szökevény veszélyt Valérra*? Biztosan nem tartanak tőle, de valamit akkor is keresniük kellett a néninél. 

Üres tekintettel bámultam a lapra ezen gondolkodva.

Sirius Black: Butler Road 113., Harrow, London - haszonélvező (átkutatva) 

Tízszer olvastam a jegyzetet, mire felfogtam: Sirius Black rokonságban állhat a lánnyal. (szóbeszéd)

Tehát ezt ők is tudják. De vajon honnan? A bácsikámnál találtam meg a választ, le mertem volna fogadni, hogy ő mindent elmondott rólam, amit tudott és azt is, amit nem tudott, amikor kikérdezték. 

Az apámat is feljegyezték: 

Bradley Diggory: meghalt nejével együtt, 1981. december 4. 

Lakcím: Butler Road 113., Harrow, London, Egyesült Királyság

B. és R. Lestrange, A. Dolohov, B. Kupor Jr., B. Ruize (?)

Kérelmei:

1981. október 12. látogatás Azkabanba, Sirius Blackhez - engedélyezve

1981 december 1. látogatás Azkabanba, S. B.-hez - megtagadva

Apa valóban ki akarta deríteni, hogy Sirius ártatlan, a férfi minden bizonnyal elfelejtette említeni nekem, hogy járt is bent nála. Elfelejthette, amit nem is csodálok, 12 év azon a szörnyű helyen elég lehetett hozzá, hogy sok minden kimaradjon az emlékei közül. Ráadásul biztosan jó érzés volt neki, hogy nem minden barátja fordított neki hátat, amit a dementorok könnyűszerrel kiszívhattak belőle. 

Teremtőm! Apa tisztára szerette volna mosni a nevét, és biztosan talált valamit, de azt már nem mondhatta el Tapmancsnak, mert  nem engedték  be hozzá. És rá néhány napra meghalt. 

Lehetséges, hogy ez eljutott Valérhoz is? De hiszen akkor már nem volt teste. Aligha jelentett fenyegetést bárkire is. Igaz, a leghűségesebb követőiről tudjuk, hogy fel akarták kutatni őt... Talán tudtak apa felfedezéséről, és ezért eredtek a nyomába? Most pedig, hogy kiszabadultak, Debby nénit vették célba, hiszen a néni megvette Amoséktól a lakásunkat. Így gondoskodott rólam, viszont fizetnie kellett érte az életével. Bellatrix biztosan gyanúsította a nénit valamivel, máskülönben nem kutatta volna fel őt rögtön a szökése után. 

Patakzottak a könnyeim, mire az aktám végére értem, és zsongott a fejemben a rengeteg kérdés. Ivy még valószínűleg a fürdőben volt, és aktív volt a dekoncentrációs bűbájom  is, de így sem mertem az egyetlen emberhez fordulni, akitől válaszokat reméltem - Siriushoz.

Mielőtt másolóbűbájjal kezelésbe vettem a papírokat, észrevettem egy szót, amit csak nagy nehezen silabizáltam ki, majd jót kacagtam rajta.

Megjegyzés: Veszélyes.

*  *  *

Kedves Olvasóim! 

*Ha emlékeztek még, Voldemortot Dudley nevezte Valérnak, és ez teljesen ráragadt a Nagyúrra.

**Mrs. Norris életben léte pedig valóságos csoda lehet, de úgy döntöttem, a történet kedvéért életben hagyom - nem teszem gyilkossá a karaktereimet (még). Egyébként is gyanítható, hogy az állat mágikus lény, ezt megtoldottam egy hatalmas dobozzal, némi patkánnyal, és így talán még - lesoványodva bár, de életben maradt a minden diák által utált háziállat.