Harry Potter totálisan peches. Nem is értem, miért nem jöttem rá erre hamarabb, ahogy azt sem, miért csak én jöttem rá.
Ott kezdődhet a sor, hogy ő az a gyerek akit meg akar ölni egy őrült fekete mágus, egy jóslat miatt, pedig mindenki tudja, hogy a jóslástan az egyik legbizonytalanabb mágiaág.
Ott folytatódik, hogy borzalmas rokonokhoz került, bár talán lehetne az első dolog az, hogy ez a rémes kompánia létrejött. Emiatt viszont előbb hitte volna el, hogy bolond, mintsem varázsló, és még utána sem ért véget ez a balszerencsesorozat, hiszen a Roxfortban töltött ideje alatt is rengeteg minden történt vele. Legutóbb persze ez az álomlátás-dolog kavart be az események menetébe, és karácsony után két nappal, amikor frissen és üdén, Cedricet, Noaht és Dudleyt lefárasztva hazaérkeztem, Harry Potter savanyú arckifejezése fogadott.
Persze csak miután Sirius a maga módján elmondta, hogy cseppet sem hiányoztam, aminek valószínű ellentétes jelentést kell tulajdonítsak.

Nos, a fiúk szobájában találtam magam, ahol Harry kipanaszkodta magát, mivel Piton professzor beállított a Grimmauld térre (sajnos lemaradtam róla), és azt állította a második félévben okklumenciát fog tanítani.
Mielőtt megörültem volna, hogy végre valami izgalmasat tanulhatok én is, ami rám is férne, közölte velem, hogy ezek privát randevúk lesznek, és bájitaltan korrepetálás címen futnak majd.

Hát, ennyit erről, noha igazán feldobta volna valami kihívás az életem. Na de semmi baj, igazi kihívásokkal kell szembenéznem okklumencia nélkül is, mert George, aki vigyorogva lebbent be a szobába, legfiatalabb és egyetlen öccsét keresve, elújságolta, hogy hazaérkezett az apjuk.
Én meg pechemre nagyon éhes voltam, miután fél nap nem ettem semmit, és kettesben maradtam a frissen gyógyult családapával. Elképzelni sem tudtam volna ennél kínosabbat.

Erre mondják, hogy a balszerencse forgandó.

-Margaret... - már a megszólításból éreztem, hogy tudja, Mr Weasley tud róla mit vágtam a felesége fejéhez. - Kérlek ülj le, beszélgessünk.
-Mr Weasley - hadartam-, kérem. Remélem nem haragszik meg rám, nem is ismerem önt igazán. Elismerem mit mondtam és nem a legszebb stílusban, de kérem, mielőtt bármit mond, én azért kérdeztem azt amit, és úgy ahogy, mert a felesége olyan alaptalan vádakkal illetett, ami nem igaz.
- Molly csak jót akart - suttogott-, ne vedd magadra.
- Már hogy ne venném! - harsányan tiltakoztam, mire Mr Weasley kezével gesztikulálva csititott. Nem kértem újra elnézést, de visszavettem a hangomból. - Meghallgatom én szívesen a feleségét, viszont a vádaskodást nem tűröm, és sajnos abból én, Sirius és még a bátyám, illetve Harry is kapott. De Sirius és én a legtöbbet, még Mrs Weasley-től is. Hozzátenném, én tényleg nem hibáztatom Önöket, hiszen a halálfalók mind a megtévesztés mesterei - tettem hozzá.
- Valóban hatalmas az igazságérzeted. De nem haragszom. Margaret, az egyik fiam barátnője vagy, és ismerem jól a feleségemet is. Én nem szeretnék igazságot tenni, nem is tudok. Csak ti tudjátok ezt rendezni Mollyval. De az a kérésem, hogy emiatt a konfliktus miatt ne George-ot büntesd. Nem ő tehet róla, és látod, mi sem vettük észre, tőlük még úgy sem várhatod.
- De én n.... Hogy? - leesett az állam, amint eljutott az eszemig, hogy mégis miről beszél a velem szemben ülő. - George-ot büntetni? De hát én szeretem őt! Mégis hogy hibáztathatnám őt bármiért, amikor nem is tehet semmiről?

Mr Weasley félrenézett, és egy pillanatig visszatartotta még a levegőt is. Az arcát tanulmányoztam közben, kicsit még beesett volt, gondolom az események és a kórház hatásaként, a szemei pedig mintha szomorúságot tükröztek volna.
- Erről talán vele kellene beszélned.

Hallgattam. Igaza volt, hiába magyaráztam volna még a bizonyítványom tovább neki, az sem vitt volna semerre.

- Köszönöm - félmosolyra húztam a szám, és kisétáltam a konyhából.
Utána kell járnom, mi játszódik George fejében, hiába reszket a lelkem.
Elméláztam ezen, több dolog is kavargott bennem. Talán George azt hiszi, hogy neki is észre kellett volna vennie? De hát tudnia kéne, hogy nem hibáztatom őt. Hiszen még mind gyerekek voltunk, egy gyakorlott bejegyzetlen animágust pedig még leleplezni is veszélyes, és nem is egyszerű észrevenni.

Emlékszem rá, hogy amikor kicsi voltam, éjszakánként velem volt egy hattyú, és addig nem mozdult mellőlem, amíg el nem nyomott az álom. Igazából, most gondolkodtam csak el azon, hogy a hattyú igazából az anyukám volt, de nagyon sokáig abban a hitben voltam, hogy én tényleg mindig egy hattyúval aludtam. És ezért volt az, hogy már három évesen puszit nyomtam anyáék arcára, és elmentem aludni, mert annyira szerettem azt az állatot. És nem mellékesen meg voltam arról is győződve, hogy csak akkor látogat meg, amikor egyedül vagyok.

Teremtőm, hát tényleg mindez azért történt így, mert anya volt a hattyú!
Nagyon-nagyon cseles.

Nem kicsit voltam ideges, mikor úgy döntöttem megbeszélem George-dzsal, mi történt. De felszívtam magam, számot vetettem az életemmel....

- Georgie? - Páromat az egyik szalonban találtam meg, amint ikrével a karácsonyfa körül téblábolva, tojáslikőrt iszogatott. Egyből odaléptem én is a bóléstálhoz, és kimertem egy jó nagy bögrével belőle.
Csak azután szólaltam meg, hogy lehúztam az italom. A tejszínes krémes íz kellemesen keveredett a vodka csípős ízével, és beleborzongtam, ahogy frissítően végigmarta a nyelőcsövemet. Újabbat mertem magamnak, aztán helyet foglaltam a kanapén.
Fred kérdően nézett ikertestvérére, aki megvonta vállát, majd az ajtó irányába biccentett.
- Ami azt illeti, Fred... Te is maradhatnál. Mindkettőtöket érinti a dolog.
- Belevágnál csak simán? Utáljuk a...
-... A felesleges köröket.
- Én meg nem is tudok barokkos kömondatokban beszélni arról, ami zavar.
Éreztem, ahogy egy csapásra megnőtt a feszültség a szobában. Mintha a bennem lakó, nevezzük démonnak, hirtelen kitört volna.
- Kerültök engem.
-Mi? Ezt honnan veszed? - Fred mintha tiltakozott volna, de hangja másról árulkodott nekem.
-Aha, szarkazmus! - mutattam rá. - Tehát igaz. Miért? - "letéptem a ragtapaszt".
- Azt nem tudod?
- Én csak azt tudom, hogyha haragszotok rám azért, amit anyukátoknak mondtam, akkor....
- Mi van akkor? - kíváncsiskodtak.
- Passz. Nem tudom mi van. Viszont azt tudnotok kell, hogy én nem haragszom rátok, nem is hibáztatlak semmiért sem, egyikőtöket sem.
- Szép is lenne! -prüszkölt fel Fred. - Nem is csináltunk semmit.
- Talán épp ezért haragudhatna ránk - jegyezte meg George. A szívemet abban a pillanatban, mintha jéghideg vasmarokkal szorították volna össze. Tehát igaz, amit Mr Weasley állít?
- Nem! - hevesen tiltakoztam. - Ezt még sosem meséltem senkinek, Ced és Noah sem tudja... De amikor kicsi voltam, féltem egyedül a szobámban. Sokszor aludtam rosszul vagy ébredtem meg éjszaka többször. Anyáékhoz sem mertem menni. Egyik éjjel, egy szendergő hattyút pillantottam meg a sarokban. Óvatosan megközelítettem, és amikor hagyta, hogy végigszántsak a tollai között a kezemmel, akkor meg is itattam. Akkor éjjel ölemben a madárral aludtam el, és elfelejtettem azt is, hogy rémálmom volt.
- Mikről álmodtál?
- Azt már nem tudom, de rettegve ébredtem fel a legtöbb alkalommal. Az a hattyú egyébként többször is visszatért hozzám éjszaka, mindig megnyugtatott. És mindig azután tűnt fel, hogy anya kiment a szobából. Nem beszéltem róla senkinek, csak anyáéknak egyszer, akik jót mosolyogtak rajta. Mindig azt hittem utána, hogy igazából az az állat nem is létezik, csak az én képzeletemben, és ha el is mondanám valakinek, úgyse hinnének nekem.
- Ez butaság, képzeletbeli állatokat és mást sem lehet megfogni.
- Jó, de ezt nem tudtam! És... - kivártam amíg kíváncsiak lesznek a folytatásra. - És most esett le, hogy az a hattyú igazából anyukám volt, animágus alakban! - nevettem fel, elképedt arcukat látva. Alig bírtam ki, mert már nagyon csiklandozott belülről a nevetés. - Mondjuk sokáig nem gondolkodtam el ezen.... Szóval csak így most jutott eszembe.

George gyanakodva nézett rám.
- Te nem tudod - kezdett bele-, de van egy térkép, ami megmutatja az egész Roxfortot...

Nem tudtam, hogy most lelőjem-e a poént, miszerint már tudok a létezéséről. Viszont végighallgattam a legendáját a Tekergők térképének felfedezéséről és birtoklásáról.

- Na nem mondjátok komolyan? Egy iránytű a Roxforthoz? Roxforti útikalauz stopposoknak.
- Stopposok...?
- Te már tudtad ezt, nem igaz? - Fred gyanakodva nézett rám. George jobban bele volt süppedve az önostorozásba, úgy tűnt legalább is.
- Micsodát? Hogy adtatok egy térképet Harrynek, aki ezáltal bármikor rálát arra, hogy ki, hol, éppen akkor mit csinál az iskolában? Most hallom először.
- Te már tudtad!
- Ugyan már, persze hogy tudtam.
- Kitől?
- Nem adom ki a forrásaimat - nyújtottam nyelvet rájuk. - Amúgy... Sosem láttátok Féregfarkat a Roxfortban? Ron mellett?
- Pfjuuj! -fintorgott Fred. - Mégis ki akarná az öccsét kukkolni?
-Főleg, ha az Ron?
- Még a feltételezés is sértő! - Az ikrek úgy tettek, mintha megsértődtek volna ezen. Harry szerint egyébként is következetesen öt éve tagadják, hogy Ron az öccsük. Alig bírtam visszatartani a nevetést, és ki is szaladt egy horkantás.
- Te röfögsz? - George olyan elképedve nézett rám, hogy nem bírtam tovább, és elnevettem magam. Pár pillanat múlva mindhárman kacagásban törtünk ki, bár szerintem Fred csak rajtunk nevetett. Felhúztam rajta az orrom, de csak élesebb lett a kacaj.

- Egyébként gondolkodtunk mi is. - George tért előbb magához. - Igazából lehet, hogy egyszer - kétszer átsiklottunk Petrigrew neve felett.
- Valószínűleg tudta, hogy nálunk van a térkép - vont vállat Fred-, így elkerülhetett minket az iskolában, amikor csak tudott.
- Ne felejtsd el, hogy mi már harmadikosok voltunk, amikor Ronék a Roxfortba jöttek. Akkor már nem vettük elő sokszor, tényleg csak akkor, ha ellenőrizni akartuk tiszta-e a terep. De már anélkül is ment, ha nagyon akartuk.
- És akartuk mindketten - Fred elvékonyította a hangját, mintha csak lány lenne.
Felfelé görbülő ajkakkal megráztam a fejem, jelezni akartam, hogy ezt most nem lenne szabad elviccelni.

De hát ők a Weasley ikrek, náluk mindenből IS lehet viccet csinálni.

- A lényeg fiúk - szólaltam meg-, hogy tudjátok nem hibáztatlak semmiért sem titeket. Ha észre is vettétek volna, akkor sem tudtok mit kezdeni vele, hiszen Féregfarkat mindenki halottnak hitte.

- Ezért kellett volna szemet szúrjon! - csapta magát homlokon szerelmem. - Hogy sosem találkoztunk vele órákon, vagy azon kívül, mégis egy idegen járt a kastélyban.
- Siriusnak legalább könnyebb élete lett volna. Hamarabb kiszabadul...
- Szerintetek változott volna valami? - tettem fel a kérdést, ami hirtelen szöget ütött a fejemben. - Mindenki, egy egész varázslótársadalom hitte őt gyilkosnak. Még ha fel is szabadult volna, akkor is nehéz lett volna neki... A közvélemény torkán nehéz lett volna, és nehéz is lesz lenyomni az ártatlanságát szerintem.
- Nehéz lesz? - Georgie gyanakodva nézett rám. - Hogy érted?
- Mit gondoltok? Csak úgy egy csapásra fog felszabadulni az éljenző tömeg előtt?
Fred nyüszítő hangot adott ki, mire én éppen mondtam volna, hogy a férfi már így is eleget szenvedett, de Sirius éppen akkor ránk törte az ajtót.
- Minimum egy hivatalos kormánybejelentést kérek az ártatlanságomról! Alig várom, hogy az első alkalommal rám törjenek és meg kell vívjam az első harcom.
- Hogy aztán visszakerülj Azkabanba? Ezúttal jogosan? - Kérdésemre lesápadt.

Az állam nem hiszem, hogy ezt el fogja felejteni neki. Főleg, hogy nyílt titok volt a pótapám Főnix rendjebeli tagsága.

- Mióta állsz ott kint egyébként?
- Á... Elég régóta, hogy halljam a nevemet, de nem ácsorogtam eleget, hogy tudjam miről volt szó.
- Éppen arról, hogy Mags valami életveszélyes dologba akar kezdeni az ártatlanságod bizonyításáért.
Tehát tudta. Ráérzett, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot, csak azt nem tudja, hogy erre apai örökségként tekintek.

- Ezért volt az is, amit anyának mondtál? - Fred végre érdeklődve tekintett rám, George viszont morcosan.
- Az azért volt, mert nem bírom elviselni, ha valakit előítéletek alapján beskatulyáznak, és nem hagyják kitörni onnan. Márpedig abból Sirius és én is kaptunk eleget egy életre. - Nem is sejtettem, mennyire nem volt igazam! - Anyukátok szerintem elfelejtette, hogy senki élete sem hibátlan, és arra akartam figyelmeztetni. Valószínűleg nem értem célt vele... De sebaj.

- Majd megbékél veled, mikor látja majd, hogy te leszel a menye. - George megfogta a kezem. - De nélkülünk akarod bizonyítani Sirius ártatlanságát?

Pár pillanattal később válaszoltam csak neki:
- Még bele se kezdtem... De azt hiszem, nem ártana némi segítség. Csak tudjátok, minél kevesebben vagyunk benne, annál többen vannak biztonságban.
- A kockázat az életünk! - Fred széttárta a kezét, én pedig ráugrottam az alkalomra, és a fiúra is. Szorosan megöleltem. Fred úgy tett, mint akinek kellemetlen, de alaposan megszorított, Sirius pedig a végén ránk szólt.
- Fejezzétek már be ezt a birkózást, bármelyikőtök megfullad hát! Gyilkosságot nem vállalok - emelte fel védekezően a kezeit.

Vigyorogva engedtük el egymást, visszabújtam George karjai közé, és kaptam is tőle egy hatalmas puszit.
- Nous sommes dans. - Azaz benne vagyunk.

Elképedve pislogtam George-ra. Ő mióta tud franciául?

* * *
Kedveseim!

Tudom, elég rövidke fejezet, mindössze 1900 szó, de szívből hoztam, remélem tetszik.

Puszi: N.