- Nem te vagy az egyetlen, aki kivívta Umbridge ellenszenvét.

- Nem?

- A-a... Nem hallottad még, mi történt az ötödéveseknél?

Vacsora előtt nem volt már órám, aminek kifejezetten örültem is. A Sötét varázslatok kivédései alakításom után magam alatt voltam, mert igazságtalannak tartottam, hogy büntetőmunkára küldtek. Teljesen véletlenül csúszott ki a számon az a megjegyzés a hajdani professzorról, aki a Roxfort pincéjében lelte halálát, de a tanárnőt természetesen nem érdekelte. Bár pár osztálytársunk biztosan örült, hogy nem a könyvvel foglalkoztunk, a büntetőmunkám után ugyanis Umbridge kismonológját kellett hallgatnunk arról, hogy Voldemort nem tért vissza az élők sorába. Mondja ő, és általa a minisztérium.

Fred és George velem tartottak az óra után, szerelmem a kezem fogta, és a két fiú egymást váltva szidta a „varangyképű némbert". Párom felajánlotta azt is, hogy megleckéztetik a tanárnőt, törnek valami borsot az orra alá, de igyekeztem lebeszélni őket róla. Azért kértem őket, mert nem tudjuk még, mivel, pontosabban kivel állunk szemben. „Na jó, egyelőre békén hagyjuk" felszólalással letettek tervükről, de volt egy olyan érzésem, hogy ezzel nem nyertem sok időt. Talán csak a büntetőmunkáig.

A bűbájtanóra Flitwick professzorral nagyon jól sikerült, a csöpp kis tanár év eleji ismétlést tartott, és nyertem is húsz pontot a griffendélnek az órai munkámmal. Büszke voltam rá, a Beauxbatonsban nagy hangsúlyt fektettek a bűbájtanra - ezt az órát emelt óraszámban is tanultuk. George és Fred persze hüledezett tőle, de végre el is felejtettem a korábbi fiaskót. Aznap még egy dupla legendás lények gondozása órám volt még, oda rajtam kívül csak Angelina járt, és Suette-Pollts nagyon megdicsérte őt. Ráadásul a tanárnő nagyon kíváncsivá tett, azt ígérte az egyik órára szerez nekünk néhány thesztrált is.

Persze a házi feladatok sem maradhattak el, így vacsora előtt a klubhelyiség egyik asztalánál ültem. Alicia cseppet sem törődött az előttem heverő könyvekkel és a száradó bűbájtan dolgozatommal, ledobta magát mellém, én pedig feladva a pletykálkodást megvető természetemet felé fordultam. A fáma Harry Potterről szólt, aki egy heti büntetőmunkát kapott az Umbridge-dzsel való feleselés miatt.

Angelina közben csatlakozott hozzánk, és elhűlve hallgatta először, én másodjára mi is történt ma. A kviddicscsapat kapitánya sopánkodott nekünk, és szentül megfogadta, hogy ezért leteremti Harryt, az én gondolataim pedig Cedric felé terelődtek. Vajon ő is kihúzta a gyufát a tanárnőnél? Igen, valóban egy „Tusa-bajnokok" elleni összeesküvésre gyanakodtam.

Hamarabb kaptam választ a kérdésemre, mint vártam volna, ugyanis amint kitettem a lábam a klubhelyiségből, unokabátyámba botlottam.

- Vacsora? - kérdeztem, mire ő bólintott. A lányok a világért sem hagytak volna nekünk privát teret, leplezetlenül mérték végig őt, mintha csak azt fontolgatnák, velünk tarthat-e. Végül hümmögtek, és figyelmesen hallgattak minket. Ha egyikünk megszólalt volna. Ced aggodalmasan méregetett egy ideig, de hallgatott. - Büntetőmunkára megyek - forgattam meg a szemem -, nem meghalni.

- Mégis mi történt azon az órán, hogy még egy nap sem telt el, máris büntetést kaptál? - kérdezte. Nagyot sóhajtottam, és elmeséltem neki az egész történetet.

- Te nem kaptál büntit? - kíváncsiskodtam. Mintha Cedric nem jófiú lenne.

- Nem - ingatta a fejét -, de nehéz is lett volna. Még nem volt óránk a tanárnővel.

- A mázlista!

- Elkísérjelek majd?

- Köszi, nem kell. Úgy hallottam, lesz társaságom. - És ezzel én is a pletykahálózat része lettem. - Szóval vigyázz magadra holnap, Ced. Legalább te ne mérgesítsd fel. - Menet közben oldalba böktem, mire elmosolyodott, és visszabökött.

- Te meg ne mérgesítsd tovább.

A Nagyteremben már ott volt Harry, mikor megérkeztünk. Bosszúsan meredt az ételére, miközben barátainak magyarázott valamit - éppen kését villáját lecsapta, mikor odaléptem hozzájuk.

- Értem én, hogy mérges vagy - beszéd közben leültem vele szemben -, de ne az evőeszközön és tányéron vezesd le.

- ... miért hitték el - fejezte be a mondatát oda se figyelve rám.

- Hm - hümmögtem. - Ha a Tusán történtekről van szó, egy ilyen dolgot nehéz elhinni. Ráadásul a Reggeli Próféta sem volt túl segítőkész ebben az ügyben, hisz tudod - vontam meg a vállam. - De ne legyél ideges, Harry. Ha egyikünk ott maradt volna, akkor sem hinnék el, és így, hogy mindhárman életben maradtunk, könnyen ránk foghatják, hogy hallucináltunk. Vagy, hogy te is a háremem tagja vagy - kacsintottam rá-, manipuláltalak téged, illetve Cedric pedig vakon bízik bennem.

- Téged nem zavar ez annyira, igaz? - kérdezte.

- Nem igazán - vontam vállat. - Az zavar, hogyha azt mondják egy vérfarkas vagy óriás nem lehet jó tanár a származása miatt. Az is gondot okoz, ha leplezetlenül beszélnek a szüleim gyilkosáról - elsötétedett a tekintetem-, de ezen a pletykán én jót derülök. Azért, mert nem igaz.

- Hát azt észrevettük, te kis szemfényvesztő - vigyorgott rám Angelina.

x Y z

Ólomszürke ég, és egy határozott fellépésű McGalagony professzor fogadott másnap a reggelinél.

- Legalább egy jó dolog ma biztosan történt - Angelina épp rántottát evett -, kiderült, hogy járhatok bájitaltanra.

Erre a lány fuldokolni kezdett.

- Anapneo - szegeztem rá gyorsan a pálcámat, megmentve őt ezzel.

- Kösz - köhögte. - Te tutira nem vagy százas - forgatta meg a szemét.

- Miért? Te is jársz bájitaltanra, mert kell belőle a RAVASZ. Hát nekem is kell a RAVASZ vizsga belőle. Minél jobb.

- De Piton... - sóhajtott. - Szerencsére csak holnap találkozunk vele, dupla órán. Majd meglátod - kacsintott.

A második napom a Roxfortban mintha pár pillantás lett volna. A tanárok szerettek volna ránk ijeszteni az év végi vizsga nehézségével és fontosságával, de én tavaly a Beauxbatonsban letettem már egy záróvizsgát. Kíváncsi voltam, mire lehet elég az ott szerzett tudásom, mert úgy tűnt, bűbájtanon egész sokra. Átváltoztatástanon már kevésbé, az emberi transzformációkat kezdtük tanulni.

Az volt a feladatunk, hogy teljes testrészeinket színezzük be. Én a vöröset választottam, de nem sok eredményt tudtam felmutatni. Hiába, ez az óra volt az utolsó a napon, és utána még büntetőmunkára kellett mennem. De ha mindez nem lett volna elég, a tanárnő rengeteg házi feladatot sózott a nyakunkba.

Sírni tudtam volna a fáradtságtól, de  ehelyett azonban csak összeszorítottam a számat. Vacsorázni indultunk a lányokkal. Angelina gyorsan evett, még be szeretett volna menni a könyvtárba nyitvatartási időben, de Harry éppen jött.

- Hé, Potter! - Miért is bírt volna Angie elmenni mellette szó nélkül? Hiába elmélkedtem.

- Mi van? – morogta fáradtan Harry, és szembefordult vele.

- Megmondom, mi van! – harsogta a lány, és mutatóujjával jól mellbe bökte Harryt. – Az van, hogy pénteken délután öt órakor büntetőmunkára kell menned!

- Na és? – értetlenkedett Harry. – Ja tényleg... Az őrzőválogatás!

- Most jut eszébe! – dühöngött Angelina. – Nem megmondtam, hogy együtt akarom látni az egész csapatot, mert olyan embert kell választanunk, aki mindenkinek megfelel!? Külön ezért lefoglaltam a pályát! Erre te nem jössz el!

- Nem tehetek róla! – fortyant fel Harry. – Umbridge megbüntetett, csak mert a szemébe mondtam az igazságot Tudodkiről!

- Akkor most szépen elmész hozzá, és kikönyörgöd, hogy pénteken elengedjen – sziszegte Angelina. – Nem érdekel, mivel puhítod meg. Ha akarsz, esküdj meg neki, hogy Tudodki csak a mesében létezik, mit bánom én, de legyél ott pénteken!

Azzal sarkon fordult, és elviharzott.

- Van egy sanda gyanúm – fordult barátaihoz Harry, miután azok is megérkeztek a vacsoraasztalhoz. – Meg kéne érdeklődni a Porpicy SC-nél, hogy Angelina elődje, Oliver Wood nem szenvedett-e véletlenül halálos balesetet. Az az érzésem, hogy a szelleme megszállta Angelinát.

- Wood? Az az Oliver Wood volt a csapatkapitány? - hüledeztem. - Nagyon szeretem a Porpicy SC-t! Főleg mióta új az őrzőjük...

- Mit mondasz, Édes? - ült le mellém George is.

- Csak a kviddicsről volt szó - intettem le, magamban mosolyogva. - A Porpicy SC karrierje felfelé ível szerintem, mióta új az őrzőjük. Erre most mondják, hogy az nem más, mint az előző kapitány.

- Jössz te is pénteken a válogatónkra? - kérdezte ő. Én csak bólintottam, mert épp az utolsó feladatokat rágtam.

- Igen - tettem le késem-villám. - Na Potter, készen állsz belépni az oroszlán barlangjába?

- Én büntetőmunkára megyek - sóhajtott, mire én csak az égre emeltem a tekintetem.

- Én se zabhegyezésre vállalkoztam - horkantottam. - Na gyere! Minél hamarabb kezdjük, annál hamarabb lesz vége...

Vagy nem.

Az odautunk elég csendes volt. Furcsa érzés volt együtt sétálni egyetlen szó nélkül, mikor az elmúlt egy évben, de főleg a nyáron minden alkalommal alig tudtuk befogni a szánkat.

- Szerinted van rá esély, hogy elenged pénteken? - Harry kirángatott a gondolataim fogságából.

- Hát... őszintén, nem sok - ingattam a fejem.

- Akkor is meg kell próbálnom. Nem szeretnék lemaradni róla, mikor kiválasztanak téged csapattagnak. - Ezzel egy halvány mosolyt varázsolt az arcomra.

- Koránt sem biztos, hogy én leszek a megfelelő jelölt - hárítottam. - A helyedben viszont nem ezzel indítanék. Nem számíthatunk sok jóra szerintem - mondtam még, majd pontban hat órakor kopogtattunk a tanárnő ajtaján.

Az hagyján, hogy a vénasszony szobája rózsaszín volt, de minden talpalatnyi helyet macskák foglaltak el, dísztányérokon. Ha pedig esetleg nem, mármint nem dísztányérokon, akkor képeken, pulcsikon, talárokon és más egyéb eszközökön.

- Émelygek... nem kellett volna olyan sokat enni - súgtam, mire Harryn volt a mosolygás sora. Ez a mosoly hamar leolvadt az arcáról, mert nem hallgatott rám, és egyből rákérdezett a péntekre. Természetesen Umbridge elutasította a kérését (egy szívtelen asszonytól mi mást várnánk?), és az a mosoly egyenesen komorságba váltott, amint a lényegre tértünk: kiadta a feladatot. Írnunk kellett.

Már épp elhagyta egy megkönnyebbült sóhaj a számat, amikor a tanárnő elmondta, mit írjunk. Harry feladatát nem tudtam, mert egészen közel hajolt hozzá a tanárnő. Aztán hozzám lépett.

Meg kell tanulnom befogni a számat.

Ez nem az a gondolat, ami elöntött a tanárnő csillámos pulcsiját és émelyítően édes parfümét érezve, hanem az, amit papírra kellett írnom.

Először a fekete pennát vettem szemügyre, amit nekem adott. Egyből elsápadtam. Felismertem a tollat. Ez egy Fekete Penna volt. Igazi ritkaságnak számított, tinta nélkül is fogó íróeszköz volt. Fogalmam sem volt, hogyan jutott hozzá a tanárnő. Azonban akárhogy gondolkodtam, nem jutott eszembe miért nem kell hozzá tinta.

Nem kellett sokáig gondolkodnom a titok nyitján. Első alkalommal még nem éreztem semmit, csak figyeltem, ahogy vörös tintával szép, íves írásképemnek megfelelően kirajzolódik a leírt sor.

Egy pirosló tintacsepp ráesett a papírra, én pedig óvatosan, hogy ne kenjem el, a második sorhoz kezdtem hozzá. Éles fájdalom hasított a bal kézfejembe, amint végeztem, én pedig reflexből ráharaptam az ajkamra. Kikerekedett szemekkel néztem a kézfejem, amin megjelent az, amit imént a papírra írtam. Bár szinte rögvest el is tűnt onnan.

Meg kell tanulnom befogni a számat.

A teljes mondat még csak ki sem fért hosszában a kézfejemre. Éles, égető érzést hagyott maga után minden alkalommal, amíg begyógyult. Mintha csak késsel vájnám a bőrömbe a szavakat.

Milyen egy aljas, elvetemült nő ez!

Meg kell tanulnom befogni a számat.

Egy idő után már nem gyógyult be a seb, viszont sistergett. Időnként megálltam, hogy mély lélegzetet vegyek, így eresztettem ki a fájdalom okozta feszültséget magamból.

Meg kell tanulnom befogni a számat.

Egyszer csak elmúlt a sistergés, Umbridge pedig abban a pillanatban felkapta a fejét.

- Miss Diggory... nocsak, erre nem számítottam - Egy róka surranó gyorsaságával termett mellettem, és a kezemet vizsgálta. - Reméljük, elég mélyre süllyedt az üzenet. Most elmehet. Potter még marad.

Elköszöntem a tanárnőtől, és Harry hátára egy fájdalmas pillantást vetve már ott sem voltam. Meg sem álltam a portrélyukig. De várjunk... mi van, ha George bent van és rám vár? Hogyan mondom el neki?

Egy biztos - nem szabad megtudnia, mert képes és tényleg bosszút áll Umbridge-on. Nem akartam őt ilyen büntetésnek kitenni, így valahogy el kellett rejtenem. Begyógyítani biztosan nem gyógyíthatom, hiszen kiderülhet és akár újabb büntetőmunka járhat érte.

Elhátráltam a Kövér Dáma elől, mielőtt feltűnést keltenék. Valami nedves csepegett égő, enyhén vérző sebemre. Könnyeztem.

Dühösen töröltem le a könnyeim. Nem tudom, mit mondok George-nak, ha rákérdez, de az biztos, hogy bekötöm a kezem. Legfeljebb azt füllentem, hogy meghúzódott a bünti közben.

Habár éjfélhez közelített már az idő, igazam volt, az ikrek ott vártak rám a kandalló előtt terpeszkedve. Fred egy füzetbe írt valamit, mire összerezzentem.

- Végre megérkeztél, Mags! - nyújtotta felém a karját. Én jobb kezemmel megfogtam az övét.

- Épp most mondtam, hogy fogalmam sincs merre lehetsz. Még büntetésre indultál Umbridge-hoz, amikor utoljára láttalak.

- Hát, most meg tőle jövök. Harryt még ott tartotta.

- Mit kellett csinálnod? - Szerelmem aggódva kérdezte, és ez annyira meghatott.

- De édes vagy, hogy így aggódsz értem! - Egyből odaültem mellé, és hagytam, hogy az ölelésébe vonjon. - Írnom kellett - sóhajtottam.

- Ez meg mi? Miért van bekötve a kezed, Gretie? - kérdezte Angie.

- Semmiség... na jó, igazából nagyon fáj. Majdnem ínhüvelygyulladást kaptam, sőt, szerintem tutira azt kaptam.

- Mit kellett leírnod?

- Azt, hogy meg kell tanulnom befogni a számat - forgattam meg a szemeim. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz még kimondani is.

George elgondolkodva nézte bal, bekötött kezemet, és reméltem nem kérdez rá, miért a bal kezemben van gyulladás, ha jobb kézzel írok.