A Roxfort Expressz piros mozdonyát látni lehengerlő érzés volt. Láttam már korábban is a vonatot, emlékeztem rá, hogy ötödik év végén itt vártam a peronon a befutó járművet, ami Cedricet hozta, most azonban az, hogy én magam is az iskolába tartok, annak diákjaként szinte egy plusz érzést adott.

- Most látod először? - hallottam meg Lupin hangját mellettem. Röviden megráztam a fejem.

- De most utazom először vele - néztem a férfire. Arcán lévő sebhelyeit szinte már meg sem láttam, az együtt töltött idő alatt a szívembe zártam a férfit. Halvány mosolya elemi erővel hatott rám, és már nyitottam is a számat. - Szeretném megköszönni mindazt, amit tettél értem a nyáron. Nagyon sokat jelent nekem. - Nem szállhattam fel anélkül, hogy ne mondtam volna el, milyen hálás vagyok neki mindenért. Értem jött Haynehill-be, de ennél sokk több mindent tett. - Egész nyáron barátságos voltál velem, akkor is, amikor... nos, amikor Mrs. Weasley nem. Így nem éreztem magam egyedül sosem.

- Nem kell ezt megköszönni - ingatta a fejét, mire én csak bólintottam. Szívesen ellenkeztem volna, de az óra pár perc múlva elüti a tizenegyet, és most nem engedhettünk meg egy félórás vitát magunknak. Cedric szigorú-siettető pillantása is ezt támasztotta alá. - Hát akkor... vigyázzatok magatokra! - Egyesével köszönt el mindenkitől, Cedricet, Harryt és engem hagyott utoljára. Esetlen kézfogását elutasítva a nyakába vetettem magam.

- Tényleg nagyon hálás vagyok - suttogtam. - Vigyázzatok magatokra Ti is!

Mordon utasításait hallgatva a minket kísérő nagy, loboncos kutyát néztem. Jó fiúkutya módjára ült a mellettem álló Harry mellett, el sem mozdulva onnan. Lee odaköszönt nekünk, meg is dicsérte őt, mire az állat vehemens farokcsóválásba kezdett.

- Szia, Tapmancs - simogattam meg a buksiját, mire megnyalta a kezemet. Abban a pillanatban megszólalt a mozdony sípszója és Mrs. Weasley egyből az ajtók felé terelt minket. - Tapi, rossz kutya! - szóltam rá gyorsan, mert hátsó lábaira állt, mellső mancsait pedig Harry vállaira tette. - Rossz kutya, nem ugrálunk fel az emberekre! - koppintottam az orrára.

Ő bosszúból morogni kezdett rám, farkasszemet néztünk, majd felugrott rám... és jól összenyálazott engem és még Harryt is.

- Fúj - Ced úgy húzott fel a vonatra, mikor az lassan, egy nagy döccenéssel útjára indult. - Remus kutyája egyszerűen gusztustalan - fintorgott, miközben a - természetesen az én kezemről- a kezére ragadt kutyanyálat vizslatta. Persze bátyám is tudta, hogy Siriusról volt szó, de így egyeztünk meg arról, hogy nyilvánosan mit mondunk. - Na gyere, menjünk - Miután tisztára törölte mindkettőnket, megindult egy irányba.

- Mags... nem jössz velünk? - kérdezte George is.

- Már miért...? - húzta össze a szemöldökét bátyám is.

- Hé, az utóbbi két napban, és a nyár nagy részében szinte egész nap vele voltál! Szeretnék én is a barátnőmmel tölteni időt.

- Ott lesz az egész évetek! Ez nem elég?

- Ezt én is mondhatnám... - forgatta meg a szemét.

- És mi van a reggelekkel, a közös órákkal, az estékkel? Mellesleg ez az első útja!

- Ezt én is kérdezhetném!

- Ugyan már, Gretie holtbiztos, hogy a griffendélbe kerül - legyintett.

- Fiúk... - sóhajtottam, de meg sem hallottak. Kezdtem egyre idegesebb lenni, mert érdekes módon azt, hogy én mit szeretnék, még senki nem kérdezte meg.

- Nem tudhatod! De a visszaút a tiéd lehet!

George és Cedric azon veszekednek, hogy melyikükkel üljek. Tanácstalanul néztem Fredre, aki kicsit távolabb állt ikeröccsétől, és hasonló arckifejezéssel nézett rám.

- Láthatóan egyikőtöket sem érdekel, hogy én mit akarok - vágtam közbe, hangom csak úgy csattant. - Egyébként képtelenség lenne egy kabinban megférnetek, ezért egyikőtökkel sem ülök! Hagyjatok békén! - fújtattam, utat törve magamnak kettejük között. Fred vigyorogva nézett utánam, a másik kettő pedig meglepődve meredt egymásra, majd utánam.

- Milyen gyerekesek... - morogtam magamban. Végül majdnem az utolsó fülkéig kellett mennem, ahol nem ült más, csak egy fiatalnak tűnő, piszkosszőke hajú lány. A hajszíne emlékeztetett Celestére, de ezt leszámítva semmi sem. Ráadásul biztos voltam benne, hogy hollóhátas is. Mintha annál az asztalnál láttam volna ücsörögni őt, többnyire egyedül. Ha szeret egyedül lenni, nem biztos, hogy örülni fog a társaságomnak, de meg kell próbálnom. Én biztos nem megyek vissza a dedós pároshoz. - Szia! - Felrántottam a kupé ajtaját. - Ne haragudj a zavarásért, de leülhetnék?

A lány lassan emelte fel a fejét, álmatag tekintetében meglepődés csillogott.

- Persze, gyere csak - szinte énekelte lágy tónusú hangon. - Én Luna vagyok - mutatkozott be. Bár, jobban szemügyre véve nyakláncát, amely vajsörösdugókból készült, a varázspálcáját a bal füle mögé dugta, és még az újságot is fordítva viselte. A fülében pedig egy reteknek látszó függő volt.

- Köszönöm - a ládámat már egy intéssel felküldtem a helyére, és végül levetettem magam az ülésre a lánnyal szemben. - Én...

- Margaret Diggory - zengte. - Te nyerted meg a Trimágus Tusát tavaly... de akkor még a Beauxbatons tanulója voltál. Most miért vagy itt? - A kérdés elég flegmán hangzott, de nem hittem volna, hogy bántásból kérdezi.

- Át szerettem volna iratkozni - feleltem neki-, azok után, ami tavaly történt.

- Megértem... - bólintott- biztos Cedric miatt - tette hozzá még, aztán visszasüppedt az újságjába. Nem foglalkoztam vele tovább én sem, a ringlószilvás kérdésem ki is röppent a fejemből.

Hirtelen ötlettől vezetve előkaptam a Fushel könyvet, és már majdnem bealudtam volna, mikor új, már ismerős arcok bukkantak fel az üvegajtó túloldalán.

- Luna! Maggie! - nyitott be Ginny a fülkébe. - Beülhetünk? - Ránéztem az először megszólítottra, aztán biccentettünk.

- Persze, gyertek csak! - Hála Merlinnek, hogy megmentettetek. Ez utóbbit csak magamban mondtam, ugyanis már majdnem belehaltam az unalomba. Valaki nagyon ki akar tolni idén velünk, hogy ezt a semmirekellő olvasmányt adták fel.

- Mit olvastál? - kérdezte Ginny egyből, nem foglalkozva a hollóhátas lánnyal. Már válaszolni akartam volna, mikor Luna megszólalt.

- Te Harry Potter vagy - álmatag hangja mosolyt csalt az arcomra, bejött nekem.

- Igen, tudom - felelte a megszólított. Ginny-vel összenéztünk, de én gyorsan el is fordultam, fel ne nevessek Harry bugyuta válaszán. Neville viszont így tett.

- Azt, hogy te ki vagy, nem tudom - folytatta Luna.

- Ő Neville Longbottom - válaszoltam-, Harryék osztálytársa. Luna visszasüpedt a magazinjába, én pedig a lánnyal kezdtem beszélgetni halkan. Úgy tűnt, a lány is figyelt. - Ne is kérdezd, miért nem a bátyáiddal ülök - forgattam a szemem. - Hihetetlenül gyerekesen viselkedtek... vagyis inkább csak George - meséltem. Alig figyeltünk Neville-re, akinek a kezében már ott volt egy növény.

- Az egy butykor? - villant meg a tekintetem. A fiú kezében már ott volt egy penna, és döfni készült vele. - Ne! Nev, ne! - kiáltottam fel, de már elkéstem. A növényke védekezésként kieresztette a dudorjaiban található nedveket, a nyálát, és az mindent beterített. Kesernyés ízét egyből megéreztem a számban, és ki is köptem. - Fú...

- Bocsánat! Nem tudtam, hogy így reagál... - szabadkozott a fiú. - De ne aggódjatok, nem mérgező.

- Nem aggódom - feleltem, árnyalatnyi dühvel a hangomban. Mire a szememből is kiszedtem a trutyit, derűs hangulatban néztem körbe. Ginny úgy festett, mintha egy ragacsos, zöld sapkát viselne, Harry arcát és szemüvegét belepte teljesen a váladék, és Luna újságjára is fröccsent. Szegény Neville járt a legrosszabbul: ő kapta a legnagyobb adagot belőle. - Tudom, hogy nem mérgező, csak figyelmeztetni akartalak, hogyha a növény még elvadult, akkor ez fog bekövetkezni - tártam szét a karom, végigmutatva a fülkén.

Csatt!

Egy jó darab váladék, ami a bőröndömre tapadt most döntött úgy, hogy enged a gravitációnak és a fejemre hull.

- Mags! Hát itt vagy... - George ezt a pillanatot választotta, hogy kitárja a kupénk ajtaját. - Mi történt itt?

- Közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy csapunk egy butykornyálfürdőt - vágtam rá kapásból. - Tudod, hogy feldobjuk egy kicsit az unalmas utat, szívem - feleltem negédesen. Ginny nevetett, bátyja szúrós pillantásaitól kísérve.

- Csúcs. Szólhattatok volna - vágott csalódott arcot, majd egyből elvigyorodott. - Nem jössz át hozzánk? - kérdezte. - Sajnálom az előbbit - tette még hozzá, fejét jobbra biccentve, amivel a felszálláskori vitára utalhatott.

- De - álltam fel, de még visszafordultam egy pillanatra. A pálcámat elővéve suhintottam egyet, és újra minden tiszta lett. - Így már jobb azért, igaz? - kacsintottam Ginnyre, majd kihátráltam, a csalódottnak látszó George-dzsal a nyomomban. - Később találkozunk! - intettem még. - Miért vagy letörve, mint a bili füle? - fordultam felé rögtön, amint behúzta utánunk a kupéjuk ajtaját.

- Csak... ez butykornyál volt. Jó lett volna kísérletezni vele - vont vállat, és levágta magát az egyik szabad ülésre. Lee, Angelina, Alicia és Fred ott ültek egy rakáson. - De eltüntetted mind. Mielőtt ledobtam volna magam az egyetlen üres helyre, Fred mellé, a zsebemben kotorásztam.

George sopánkodása vigyort csalt az arcomra, amit a fiú nem hagyott szó nélkül (Te most kigúnyolsz?), de én csak elővettem, amit kerestem. Egy tasak tele a növény trutyijával.

- Hogy érted, hogy egy csepp sem maradt? - lóbáltam a zsacskót a rám sem néző fiú orra előtt.

- Ez az! Szuper vagy! - A kezemből szinte úgy kapta ki, hogy majdnem felszakította, de óvatosságra intésemet figyelmen kívül hagyva még az ölébe is berántott.

Az utunk remekül telt, a fiúk meséltek pár dolgot az új találmányaikról, és kicsit jobban megismertem Lee-t és a lányokat is. Angelina és Alicia talán tartózkodóak voltak velem eleinte, de nem hibáztattam érte őket. Én sem bízok meg olyan emberekben könnyen, akiket alig ismerek. Ráadásul tisztában voltam vele, hogy a Reggeli Próféta próbált cikkezni is rólam, egy kis bolond fruskának beállítva, aki megtéveszti a férfiakat, így pláne nem lehetett egy szavam sem.

Az út legnagyobb része jó hangulatban telt ennek ellenére, és még Cedric is bekukkantott hozzánk. Jó, az túlzás... Cho-val kettesben sétáltak el a fülke előtt, és mikor meglátott, vigyorogva azt tátogta felém „Tudtam!", mire egy legyintést és egy vigyort kapott válaszul. Ő csak megvonta a vállát és már sietett is barátnője után.

- Kop-kop - tért vissza unokabátyám a kabinunkba. - Ideje lenne átöltöznötök... hamarosan megérkezünk - pillantott rám. Rajta természetesen már ott volt a talár, a hugrabugsárga P kitűzővel rajta.

- A kis prefi megszólalt... - sóhajtott George, mire megvillant a szemem. Georgie állta a pillantásom, és nyugodtan hajolt előre, hogy aztán egy gyors puszival próbáljon kiengesztelni.

- Ha azt hiszed ezzel mindent megúszol... - suttogtam neki.

- Miért? Nem? - kérdezett egyből. Én csak ingattam a fejem.

- Ne most, Maggie, jó? - nyögött fel Cedric.

- Álszent - vágtam oda neki. - Te és Cho mit csináltatok egész nap? - húztam össze a szemöldököm, mint aki erősen gondolkodik. - Ó, megvan! Elmélyülten tanulmányoztátok egymás szerveinek, különösképpen a szájnak a felépítését....

- Elég! - tiltakozott.

- Nos, mennem kell a taláromért - álltam fel. - Később találkozunk! - búcsúztam.

Éppen jókor értem vissza Lunáék kupéjába, mert a vonat lassítani kezdett. A többiek már talárban voltak, és kezdődött a nyüzsgés is a folyosókon. Ront és Hermionét az ajtóban kaptam el, utóbbi odafordult hozzám.

- Maggie, azt kérik, hogy a kocsikkal menj Roxfortba, ne az elsősökkel, és a bejárati csarnokban várd meg McGalagony professzort.

- Oké, köszi - kiáltottam még utána, de nem valószínű, hogy hallotta.

Miután én is átvettem a - most még - egyszerű, fekete, jelzésmentes talárom, Ron és Hermione csomagjával együtt indultunk meg lefelé öten.

Megláttam unokabátyám az egyik fiákernél, és Harryéktől elköszönve gyorsan hozzájuk léptem.

- Mehetek veletek, bátyus? - kérdeztem angyali mosollyal. De hamar az arcomra is fagyott, mert megláttam, hogy a kocsi előtt két állat van befogva. Thesztrálok, felismertem őket a tankönyvi rajzokból. Csak egy gond volt. - Nem azt mondtad, hogy a fiákereket nem húzza semmi, és csak maguktól mennem?

- Dehogynem... Most is, mint minden évben. - Elkuncogtam magam. - Mit látsz? - kérdezte rögtön, mire csak elvigyorodtam. Bátyuskám megérkező legjobb barátja magára vonta a figyelmem.

- Nahát, kit látnak szemeim! - kiáltott fel Noah, mire többen is felénk kapták a tekintetüket. - Gretie! - Noah jól megszorongatott üdvözlésképpen. - Ízlett a csoki, amit küldtem? - kacsintott.

- A legjobb volt. - Hasonló erővel próbáltam visszaölelni őt, de míg én igen, ő meg se nyikkant.

A thesztrálos beszélgetés el is felejtődött, viszont csatlakozott hozzánk Cho is, Cedric - immár hivatalos- barátnője, illetve még Eric és Ned is. A többi lány egy másikkal utazott az iskolába, én pedig örültem az egy szem lánynak rajtam kívül.

Az út, talán a borult ég és az eső miatt is elég hosszúnak tűnt. Eric és Noah szóval tartották a fiúkat, és magamban már egy kismonológot kezdtem írni a Teszlek Süvegnek, hogy ne merjen a hugrabugba tenni, mert egy sima kalapot csinálok belőle. Persze nem így gondoltam ki a szöveget, ennél sokkal kulturáltabb verzióját fogom előadni, ha szükségét érzem.

- Na és melyik házba kerülsz, tudod már? - kérdezte Noah. Nem hiába volt bátyám legjobb barátja, ezért mi jobban ismertük egymást, hiszen a nyári szünetekben is találkoztunk általában.

- Még nem osztottak be sehova, ha erre vagy kíváncsi - feleltem.

- Ne aggódj, a Teszlek Süveg kezében biztonságban vagy - mosolygott rám Cho, és mintha egy kisgyereknek magyarázna, úgy folytatta. - Griffendél kalapja osztja be az elsősöket, és a mágiájának köszönhetően a lelkedbe lát vele. Tudja, hogy hol lehetsz igazán jó helyen.

- Köszönöm, Cho - erőltetettem mosolyt magamra. - De ne felejtsd el, tudom, hogy zajlik a beosztás... A bátyám a barátod. - Ez volt a legszolidabb változata annak, ami a fejemben volt válaszként a lány magyarázatára. Értem én, hogy kedves akart lenni, de mi vagyok én, egy elsőéves mugliszármazású diák? Hát nagyon nem. Ráadásul mi ez a stílus?

Cedric és Noah összenéztek, épp csak elkaptam cinkos pillantásukat. Ajajj. Ez nem jelentett jót... És igazam is lett. A két fiú, mintha csak egy vékony üvegpohár lennék, két oldalról közrefogott, és egészen McGalagony professzorig kísértek. Odakint még esernyővarázst is csináltak, és egymással versengve emelték a fejem felé, aminek köszönhetően nem úsztam meg szárazon.

- Elég legyen már! - ráztam le magamról a kezeiket. - Nem fogok elolvadni, nem vagyok cukorból! És fejezzétek be ezt a gyerekes viselkedést!

- Miss Diggory! - hallottam meg a professzorasszony hangját.

- Hála Merlinnek! - sóhajtottam fel, és boldogan léptem a tanárnő elé. - Most már menjetek!

A két fiú szinte műkönnyeket zokogva hagyott ott, de a sarkon már nevetgéltek. Hangjuk elhallatszott hozzám és a tanárnőhöz, akinek az arcáról tisztán lerítt, hogy most nagyon örül, a bátyámból nem lett iskolaelső.

- Nos, Miss Diggory... kérem, kövessen - a szobája felé tartottunk, megismertem tavalyról néhány képet és folyosószakaszt. A tanárnő kinyitotta előttem az ajtót, és biccentett, hogy lépjek be.

Kellemes meleg fogadott odabent, aminek átvizesedett hajam kifejezetten örült. A szobában három-négy fáklya is égett, ami meleg színekbe, egyúttal ünnepélyes fénybe vonta a helyiséget. Ezenkívül ott volt még egy háromlábú szék, a széken rajta egy rongyos süveg - amit Dumbledore professzor takart el eleinte a szemem elől.

- Nos, Margaret - köszöntött az igazgató úr-, remélem nem bánod, de egy kis módosítást szeretnénk iktatni a beosztási ceremóniába. Nem az elsősökkel együtt lennél beosztva, ha nem bánod, hanem itt, a házvezetőtanárok jelenlétében. - Én csak bólintottam. Az igazság az, hogy egy kicsit megszeppentem. Akkor vettem észre a többi tanárt is, amikor felhívták rá a figyelmem.

Bimba professzor reménykedve nézett felém, Flitwick professzor arcáról kíváncsiságot, McGalagony arcáról szinte semmilyen érzelmet nem sikerült leolvasnom, ellenben Piton professzor mintha ellenszenvvel méregetett volna. Nagyot nyelve léptem a Süveghez, az eredményre pedig igazán nem kellett sokat várni.

- Nos... Csalódott vagy, hogy nem énekeltem, he? Azt majd meghallgatod a Nagyteremben. Hm... nehéz eset. A hugrabugba nem illesz, mert túl önfejű vagy. Van benned kedvesség, jóság, tudásszomj, ami ugyan méltóvá tenne Hugrabug Helgához és Hollóhátihoz is, de a legnagyobb erő, ami belülről ered, az a védelmi ösztönöd és a bátorság.

- Ez alapján a mardekárba is mehetnék... - szusszantottam magamban. Egy süveggel beszélgetek.

- De nem magadat véded először. Nincs további kérdésem. Magabiztosságodnak még sok mindent köszönhetsz majd, mert ahova teszlek, az a... - GRIFFENDÉL!

- Nagyszerű! - csapta össze a kezét Dumbledore professzor, és a büszkén, egyenes tartással mosolygó McGalagony professzorhoz fordult. - Kérem, Minerva, mutassa meg a lánynak az utat. - Beszéd közben elővette a pálcáját és legyintett vele, mire taláromon megjelent a griffendél címere, az oroszlán. Büszkén követtem McGalagony professzort, aki egészen a Nagyterem ajtajáig kísért engem.

- Nos, innen tudja az utat, Miss Diggory - intett a kezével, hogy siessek az asztalhoz. Az asztalomhoz. A házam asztalához. - Én hozom az elsősöket.

- Köszönöm, professzorasszony! - szóltam utána, és mintha egy kis rándulást láttam volna a szeménél. A tanárnő rám kacsintott?

Szinte szögdelve siettem az asztalhoz, először Harryéket szúrtam ki, majd páromat is megláttam, aki állva integetett. Odarohantam hozzá, karjait ölelésre tárva várt. Fred is jó alaposan megölelgetett, majd helyet foglaltunk. Csak páran üdvözöltek, a többiek szinte megszokással reagáltak arra, hogy ismét itt vagyok. A tömegben Cedricet kerestem, aki kifejezéstelen arccal nézett rám. Bajt sejtettem.

- Miről maradtam le? - kérdeztem vigyorogva.

- Hát... úgy tűnik Hagrid jó hosszú nyaralásra ment - szúrt oda George. Tehát emlékszik még rá, hogy tegnap mit mondtam Madame Maxime-ról. Próbáltam neki némán üzenni, hogy ne most szedje elő ezt a témát.

- ... és úgy néz ki, idén egy pink szörny lesz az új SVK tanár - biccentett Fred a tanári asztal felé.

Most már megértettem, Cedric miért vágott olyan fejet, amilyet. Gyorsan elkaptam én is a fejem a tanári asztaltól, és ismét őt kerestem.

- Mi a baj?

- Ez a nő ott volt Harry tárgyalásán - feleltem halkan. - Caramel jobbkeze.

- Azt akarod mondani, hogy a minisztérium bele akar szólni az iskola dolgaiba? - Angelina fojtott hangon hajolt hozzám közelebb, mielőtt kérdezett.

Én csak bólintottam válaszképpen.

- A minisztérium már most beleszól az iskola ügyeibe...