Harry felmentését úgy gondoltuk meg kell ünnepelni. Mrs. Weasley a fiú kedvenc ételeit főzte neki, de én, Hermione és Ginny titokban elcsentük az asszony Süteménymágia című receptkönyvét, hogy meglepetést süssünk neki. Egy egyszerű piskóta receptje mellett döntöttünk, amire vaníliás pudingszerű krém, és tejszínhab kerül, végül pedig az egész tortát meg kell szórni csokireszelékkel. Felosztottuk magunk között a feladatokat, és meglepően nyugodtan vártunk, hogy mindenki aludni térjen.

Végül, már az éjfélt is elütötte az óra, mire az utolsóként távozó - vagy éppen érkező - Bill Weasley ajtaján is kattant a zár. Ginny elbóbiskolt, és Hermione keltegette, míg én azt ellenőriztem tiszta-e a levegő. Óvatosan surrantunk végig a házon akár egy szellem, azonban a konyhába érve egy nagyon kellemetlen feladattal szembesültünk.

- Ti tudjátok, hogy működik ez az izé? - kérdezte Ginny. Mi ráztuk a fejünket, míg ő elnyomott egy ásítást. Hermione és én sem voltunk ugyan teljesen ismeretlenek a konyhában, de ebben a helyiségben egy nagyon régi gáztűzhely állt, amihez egyikünk se értett. - Hát ez nagyszerű. Akkor most mit csináljunk?

- Mit szólnátok ahhoz, hogyha előkészítenénk minden hozzávalót, én pedig megpróbálnám összebűvölni őket?

- Maggie, ne beszélj már... - Hermione le akart hurrogni, miközben vadul lapozgatta a szakácskönyvet, akár egy új, sütés nélküli süteményért imádkozva. - Ez nem is butaság! Nézd, itt le vannak írva a bűbájok... - mutatta fel az egyik oldalt, ahol valóban, az író kis képeken még a helyes pálcalendítést is bemutatta.

Néhány varázslat még így is túl bonyolultnak tűnt számomra, holott a könyv egyszerűen írta le a használatát. Ezért úgy döntöttünk, hogy amit lehet, kézzel készítünk el - elvégre nem kell most tökéletesen elsajátítani minden fortélyt, viszont a süteményt a lehető legtökéletesebben szerettük volna elkészíteni.

- Ugye beletetted a lisztbe a sütőport? - Ginny aggodalmasan fordult felém, egy kis tasakot lóbálva.

- Hú, nem! De jó, hogy szólsz, Gins... - vettem el tőle. A hajára a hófehér kezemről került egy kis liszt, ami így beleragadt az amúgy is tojássárgás tincseibe.

- A cukor benne van? - kérdezte Hermione, aki valamikor átvette a felügyelő szerepét. Az asztalon ült, lábait egy széken pihentette, és a könyvet tanulmányozta. De, ami a lényeg: tiszta volt.

- Hé! - kiáltottuk egyszerre. - Te miért nem vagy csupa ragacs? - kérdeztük, mire ő csak ingatta a fejét válaszként.

- Nincs kedvem még egyszer fürdeni - tette még hozzá szavakkal is. - Különben is, én majd rétegzem a krémeket, ha elkészültök mindennel. Szerintem abba a tésztába kell még egy kis liszt... - pillantott a tálba.

Először nem akartam, de végül el kellett ismernem milyen gyászos az a híg massza, amit összekevertem.

Bumm!

Szakadó papír hangja hallatszott még azelőtt, hogy a liszthez értem volna, és mindent beterített a szálló por.

Sietve, köhögve, és néma sikollyal hátráltunk el, leengedett karral nézve, ahogy mindenbe beleszáll a liszt, és még a reszelt csoki is úgy nézett ki, mintha egy réteg hó lepte volna be.

A sírás szélén álltam már, nem tudtam elképzelni hogyan történt mindez pár másodperc leforgása alatt. Ginny Hermionét próbálta kérdőre vonni, de mikor összenéztünk, a sírás helyett elnevettük magunkat.

A kosz nagy részét ezután eltakarítottam, de a polcokat, a szekrények réseit és még pár helyet kénytelenek voltunk varázslat nélkül, egyszerű mugli módon letisztítani. Mire végeztünk, már egyébként is nagyon elegünk volt, a tészta teljesen ki is borult, így csak a krémeket tudtuk megmenteni. Hermione előkerített néhány babapiskótát, azt egy tál aljába tettük, ráöntöttünk tejet, a krémeket, és a tetejét pedig különböző csokoládék reszelékeivel szórtuk meg. Kerítettünk pár kiskanalat is, majd beosontunk... volna a fiúk szobájába. Ha az ajtó nyitva lett volna.

- Van egy ötletem - mosolyodtam el, rábízva két poharat Ginnyre, majd eltűntem. Hoppanáltam, méghozzá egyenesen az ajtó túloldalára, hogy ki tudjam a lányoknak nyitni azt. - Gyertek... - vigyorogtam rájuk. - Én elmegyek az ikrekért.

A két fiú édesdeden (és persze hortyogva) aludt fenn az emeleten. Gonosz leszek velük, de nem akartam kihagyni őket a hajnali ébresztőből... szóval, először is George-hoz léptem, és adtam neki egy puszit.

- Ne... barátnőm van... - nyögte, és már tolt is el magától.

- Tudom, én vagyok az - súgtam neki.

- Dehogy... mi? Maggie? Mit keresel itt? - Barátom szemei hirtelen pattantak ki, és a sötétben próbált rám fókuszálni.

- Kelj fel - kértem őt -, ez jó lesz - kacsintottam. Már léptem is Fred ágyához, és lerántottam róla a takarót. Meg sem mozdult, mire kihúztam a feje alól a párnát. Gyorsan bátyámhoz léptem, és jó nagyot vágtam rá a párnával. Mind a ketten morogva meredtek rám.

- Halkabban, mert felébresztitek Siriust! - pirítottam rájuk először. - Csináltunk a lányokkal sütit - mondtam gyorsan, mielőtt megátkoztak volna. - Megünnepeljük magunk között, hogy nem csapták ki. Gyertek le, ha kértek.

- Majd reggel... és add vissza a párnáim!

- Nálam csak az egyik volt, és reggelre már nem lesz. Megesszük mind, ha nem kértek - közöltem, majd kisétáltam a szobájukból. Az ajtót hangosabban csuktam be, mint kellett volna, de, ha Sirius fel is ébredt a hangunkra, nem adta ennek jelét.

x Y z

A napok viszonylag gyorsan teltek el egymás után, és én naiv (Ron szerint) azt hittem, hogy alig maradt takarítani való, így nem kell majd napkeltétől estig ezzel foglalkozni. Tévedtem, legalább is egy hatalmas üst fölé görnyedve, kezemben egy erős szálú súrolókefével mindenképpen így éreztem. Legalább egy évtizednyi bájitalmaradékokat kapartam ki egy tucatnyi rozsdás üstből. Mrs. Weasley szerint erre azért volt szükség, hogy ha ki is dobjuk őket, azaz felszabadítjuk a helyét, nehogy kárt okozzunk vele, vagy károsítsuk a környezetünket.

Már tiltakoztam volna, de rögvest befogtam a szám, amint megtudtam, hogy Ronnak és Harrynek penészes szekrények jutottak. Inkább a bájitalmaradékokat választom, ha egy mód van rá, minthogy bármilyen penészes valami közelében legyek. Persze ugyanazt a levegőt szívtuk mind, így még én is éreztem a fiúk munkájának hatását.

Bár mondhatnám, hogy Sirius nevetett rajtunk, dolgozókon, de napok is elteltek úgy, hogy szinte csak étkezésnél láttuk őt. A kedve akkor sem volt túl rózsás, habár velem szemben igyekezett barátságosságot erőltetni magára. Nem túl sok sikerrel, tenném hozzá.

Hermione azt mondta, szerinte Sirius önző, és ezért viselkedik így velünk. Azt hitte, Sirius talán titkon örült is volna neki, ha Harry-t kicsapják... Ezt az elméletét szerencsére nem hangoztatta, mert mindhármunktól, Rontól, Harrytől és tőlem is csúnya pillantást kapott érte, heves tiltakozás mellett. Azzal viszont egyet tudtam érteni, mivel én is úgy láttam, a férfi magányos. Kicsit mintha Azkaban árnyéka még mindig körülvenné őt. Nem tehettem róla, de a szívem összeszorult ettől.

Cedric-kel nagyon sokáig nem tudtam kettesben maradni, és értekezni a tárgyaláson történtekről, gondolatainkról, habár lehet nem volt rá olyan nagy szükség, mert a főbbeket már megosztottuk egymással ott hirtelenjében. Furcsa volt őt is ott látni a főhadiszálláson, az „én griffendéleseimmel", de a szívem mélyén örültem, hogy egyre jobb a kapcsolata az ikrekkel.

Aztán... Egy nap egy bagoly röppent be délelőtt abba a szobába, ahol takarítottunk. Rengeteg szekrényt csak úgy tudtunk kinyitni, ha szétvertük vagy szétrobbantottuk őket, utóbbi esetben a varázspálcánk segítségével. Ezt akkor tehettük, ha se Mrs. Weasley, se más rendtag nem volt a közelben, utána viszont a fél szobában szanaszét szóródó szilánkokat szedegettük.

- Nahát, ez Ceres! Anya baglya.

- Aha... - szinte oda se figyeltem bátyámra, amíg oldalba nem bökött.

- Neked hozott levelet.

- Hogy mi? - pillantottam fel, de nem akartam elhinni, amit hallottam. - És tényleg... - Talán még a számat is eltátottam, miközben lehúztam a kesztyűm, és óvatosan nekiláttam kibontani a küldeményt. Egyből olvasni kezdtem, kíváncsisággal, majd a végén grimaszoltam. - Hát, Abby néni nem volt túl bőbeszédű... - sóhajtottam, és Cedrichez vágtam a levelet.

Drága Margaret!

Arra kérlek, találkozz velem a héten egyik nap. Lehetőleg hétközben és délelőtt, az üzletemben. Szeretnék beszélni veled egy igen kényes témáról. Ha van kedvetek, jöhettek együtt Cedrickel is. Amos nem tud erről a levélről.

Nagyon hiányoztok.

Abby

- Megyünk? - Ced felvont szemöldökkel várta a válaszom.

- Nem akarok - vontam vállat.

- Lehet, hogy tényleg fontos dolgot szeretne... - dühösen a fiú szavába vágtam.

- Nem érdekel! Abby néni egyszer nem állt ki mellettem, nem állt ki mellettünk sem, Cedric! Pedig láttam az arcán, hogy nem ért egyet apáddal, mégis szinte némán nézte végig, amíg elküldött minket! Sosem fogom Amos bácsinak elfelejteni azt, hogy téged is elküldött Haynehillből!

- Nem gondolod, hogy ennek ellenére bátorságra vallt, hogy írt egy levelet? Elmegyünk - jelentette ki. Nagyot sóhajtottam, bár titkon örültem, hogy ő mondta ki a végszót helyettem. - Nem is tiltakozol? - kérdezett engem, mire megráztam a fejem. A „bajsza alatt" somolyogva ment ki a helyiségből, hogy választ keressen.

Pár napunk volt még a találkozóig - igazából már csak egy hét maradt vissza a nyári szünetből, így mindketten kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy miből fogjuk kifizetni az új tanévhez kellő dolgokat. Ced még talán megúszhatta volna kevesebből, nekem viszont mindenből új dologra volt szükségem, leszámítva a pálcámat.

De még azt sem tudtam, hogy mi kell. Persze a többiek elsorolták, hogy milyen dolgokra volt szükségük eddig. Nagy valószínűséggel nekem is ezek fognak kelleni, ugyanakkor tanszerlistát még senki nem kapott.

Nem volt elég, hogy az anyagiakon görcsölhettem (habár Sirius felajánlotta, hogy mindenben kisegít, mondhatni szinte család vagyunk egymásnak), még azon is izgultam, hogy megérkezik-e a hivatalos értesítő a roxfortossá avanzsálódásomról. Ameddig nem fogtam bizonyítékot erről, nem tudtam teljesen megnyugodni akkor sem, ha Madame Maxime és Dumbledore professzor is tett nekem szóbeli ígéretet.

Végül elérkezett a szünidő utolsó előtti napja, fél kilenc körül battyogtunk le a konyhába reggelizni. Mrs. Weasley legalább az utolsó napokban hagyott minket reggelente aludni, amiért rettentő hálásak voltunk mind. Most azonban fel kellett kelnünk, mert programunk volt - meg kellett látogatni Abby-t az Abszol úton.

- Mikor is mentek? - kérdezte az asszonyság, miközben jókora adag tojásrántottát szedett mindkettőnk tányérjára.

- Kilenc órára - ásított Cedric. Oldalba könyököltem, hogy ne ásítson és beszéljen egyszerre, mert nem illik.

- Cedric korán ígért minket, még délelőtt. De sietünk vissza, Mrs. Weasley.

- Ugyan, a takarítással remélhetőleg délutánra végzünk, kedveseim. Nyugodtan maradjatok, amíg lehet és szeretnétek. - Arra gondoltam, hogy én inkább akkor visszabújnék az ágyba, de nem mondtam ki hangosan. Az arcomra viszont rá lehetett írva mennyire vártam ezt a találkozót, Sirius végre rám mosolygott.

- Jót derülsz a kínomon, mi? - kérdeztem.

- Dehogy is! - védekezett egyből, persze én nem hittem neki.

Kilenc óra ötvenkor pedig magunkra vettük a talárunk, a férfi ajtót nyitott és be is zárta azt utánunk, mi pedig kiérve a köztérre egyből eltűntünk.

- Én nem tudom Abby néni mit akar tőlünk - kezdtem bele, hogy megtörjem a feszült csendet, ami beállt köztünk. - De most szólok, ha rinyálni fog, én abban a pillanatban fordulok ki.

- Néha meglep, hogy tudsz ilyen szigorúan beszélni a szüleimről - ingatta a fejét. - Még ha sokszor nem is tudsz úgy viselkedni, ahogy ígéred.

- Egyszerű. Nem szeretem, ha elárulnak -magyaráztam-, és ebben az esetben, ha így van, ha nincs - tettem hozzá-, úgy érzem bizonyos mértékig.

Abby néni üzlete az Abszol úton egy kis, kétszintes, szinte észrevehetetlen boltocska volt. Éppen a nyitáshoz szükséges utolsó simításokat végezte, háttal állva nekünk, amikor megszólítottuk. Nénikém egyszerre ölelt át minket, szinte szorított magához, majd két puszit kaptunk tőle. Szeretett minket, még, ha a maga módján is.

Felvitt minket az irodájába, ahol sebtében három bögre teát varázsolt elő - a pohár és a tea ki volt készítve, ő csak a forró vizet adta hozzá-, majd helyet foglaltunk a kanapén.

- Mennyire hiányoztatok! Örülök, hogy látlak titeket. Jól vagytok?

- Igen, anya - felelt Ced, mire én horkantottam egyet. - Minden rendben. Te hogy vagy?

- Magányosan... - sóhajtott. - Amos rengeteget puffog mostanában, de makacs akár egy öszvér. Várjátok már a sulit?

- Persze! - vágtam rá én is, elvesztve a türelmem. Abby néni összerezzent erős hangomra, de nem kértem bocsánatot, csak folytattam. - De rátérhetnénk végre arra, ami miatt idehívtál minket vagy ezért írtad a leveled? Mert akkor köszönöm szépen, én nem kérek belőle többet. - Már álltam volna fel, de a hangja megállított.

- Állj már meg! Várj egy kicsit - intett. - Mégis miért lenne ez felesleges? Tényleg hiányoztatok, és nem értem mi jutott eszébe a nagybátyádnak, hogy azt tette, amit. - Beszéd közben nagyon komoly, szinte mozdulatlan testtartása volt, majd felállt és a szekrényhez lépett.

Egy zsáknyi galleont vett elő belőle, talán több pénz lapult ott, mint a Tusán nyert erszényben.

- Ez a tiétek - adta oda Cedricnek-, a széfünkből van. De, amiért kértem találkozót, az... - mély levegőt vett, és úgy tűnt, beakadt a levegője. Kis kotorászás után egy ezüst színű kulcsocskát vett elő farmerjának zsebéből, és átnyújtotta nekem. - Ez az édesapád és édesanyád öröksége. A Gringotts 547-es széfjének a kulcsa.

Ettől leesett az állam. Nem akartam hinni a fülemnek, a szememnek. Apáék hagytak rám bármit is?

- És ezen felül... Nos, lett volna egy lakás is. De azt eladtuk, sajnálom. Az ára viszont bekerült a széfedbe. Ezért hívtalak ide titeket. Rám számíthattok.

Azt hiszem, kicsit félreismertem a nagynénémet. Neki is megvannak a módszerei, hogy lázadjon Amos ellen, még akkor is, ha nem olyan kihívóan, mint én tettem.

Legalább két órát eltöltöttünk abban a kis helyiségben beszélgetve, sőt még a friss hírekről is tudomást szereztünk. Cedricnek igaza volt, derült ki a Prófétából, ugyanis a miniszter közzétett egy rendeletet, hogy legyen beleszólása a roxforti életbe. Mostantól ő adja majd a tanárokat, ha Dumbledore professzor nem talál megfelelő személyt rá.

Hm, lehetséges, hogy jelentkeznem kéne jövőre SVK tanárnak?