Alig vártuk, hogy magunkra maradhassunk, és megbeszéljük mit jelent mindaz, amit odalent hallottunk. A szobánkban sötétség uralkodott és kísérteties csend. Az utca fényei nem hatoltak át a piszkos üvegen és az azt takaró vastag, egykor élénkzöld sötétítőfüggönyön, így semmit nem láttunk. A leghalkabb zörej is olyan volt, mintha hatalmas robaj történt volna.

- Basszus! - szitkozódott Hermione. Ginny-vel egyszerre fordultunk a hangja irányába, és láttuk, ahogy az ajtón lévő reteszt a helyére tolta. - Nem látok semmit.

- Menten szívrohamot kapok, Hermione... - a lány felé léptem, és egyből fényt oltottam a pálcámmal. A látókörömben ott volt a Weasley-lány mosolygós arca is. - Te vérzel - pillantottam ismét Hermionére, a kezére.

- A zár... - sziszegte ő, lassan megnyugodva, ahogy elmormoltam egy bűbájt, ami bekötötte a kezét.

- Hidd el, nem akarnál arra kelni, hogy Sipor hajnali háromkor az ágyad felett téged néz a véreres szemeivel... - Ginny közben gyorsan pizsamát öltött, és bebújni készült az ágyába.

Az ágy kényelmetlennek tűnt, de ez csak a csalóka látszat volt. A párnának kellemes levendulaillata volt, ami máris segített relaxálni. A párnám az ágy végébe tettem, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni.

- Mit gondoltok? - A velem szemben fekvő lány egyből feltette a kérdést. - Arról, amit megtudtunk...

- Sok újdonság nem volt benne, igazából... - Hermione válasza morgásként hatott, mintha bosszankodna.

- Hát igen... - sóhajtottam én is. A délután folyamán szinte mindent elmondtak nekem, amit levélben egyáltalán, még elrejtve sem mertek megírni, így próbáltam összetenni mindent, aminek kapcsán felmerülhetett az, hogy a rend mivel foglalkozhat még. - ...az egyetlen újdonság talán a fegyver lehet.

- Vajon mi lehet az? - A lányok találgatásba bonyolódtak arról, hogy mekkora lehet a mérete, mire használható. - Biztosan nagyon sok ember halálát követelheti egy ilyen valami - sóhajtott Ginny, elnyúlva az ágyon.

- Egyáltalán nem biztos, Gins - suttogtam. Eszembe jutott, hogy Sirius akart valamit mondani nekem még, az este, mielőtt Harryt üdvözölte. Az továbbra is kérdéses volt, hogy miért akart engem beavatni, mindenesetre lehet, hogy mondott valami hasznosat, ami elsőre nekem nem is esett le. - Én nem feltétlenül valamilyen gyilkolóeszközre gondolnék...

- Hát mire? - Mindketten kíváncsian pislogtak rám.

- Lehet, hogy Valér valamilyen információt keres... Mit tudom én, mondjuk egy használati utasítást.

- Ami mondjuk beindítja ezt a fegyvert? Ez érdekesen hangzik, de attól még nem tudjuk, mi lehet maga az eszköz.

- De kereshet egy leírást egy ritka bűbáj használatáról is - vetette fel Ginny. - Akárhogy is, még keresi, ez tehát jó.

- Vajon merre lehet? Elvégre bárhol el lehet rejteni egy ilyen papírt, ha egyáltalán azon van. Kétségbeejtő, hogy nem tudjuk mi az! - csattant fel, mire én már ugrottam is, hogy eltakarjam a száját.

- Ne kiabálj Hermione, lebukhatunk! Ki tudja, Mrs. Weasley hallgatózik-e... - Egy kis ideig némán füleltünk, hátha meghalljuk őt. És valóban, egy-egy lépcsőfok megnyikordulni hallatszott.

- Azt azért remélem, hogy a mieinknél van ez a fegyver, akármi legyen is az... - súgta még Ginny. Valószínűleg ez volt az utolsó, amit aznap éjjel mondhattunk, mert én határozottan emlékszem, hogy hallottam az asszonyságot megállni az ajtónk előtt, de elmenni már nem...

Másnap reggel korán ébredtem. Kész tervvel ébredtem, mintha ezen agyaltam volna egész éjjel alvás helyett. Két szobatársam még durmolt, mialatt én csendben felöltöztem és kilopakodtam a szobából, kezemben a zsáknyi galleonommal.

Az ikrek szobájához el kellett mennem Siriusé mellett, de az ajtó zárva volt. Gondoltam egyet, és hoppanáltam - csak azért, hogy egyről a kettőre ugyanazon ajtó túloldalán lehessek. Igazam volt, a két fiú még aludt. George ágyához léptem, és valljuk be, nem volt nehéz felismernem melyik az övé. A két fiú első pillantásra teljesen egyezett, de apró különbségek voltak. Fred a hátán szeretett aludni, míg ikertestvére a hasán. Fred lelökte az ágyról a kispárnákat (egyszer hallottam, hogy Lee Jordan arról panaszkodott, hogy kora reggel átesett néhányon), mert nem szerette őket, míg Georgie inkább maga alá gyűrte őket. De, a legláthatóbb különbség talán az volt, hogy barátom éjjeliszekrényén két kép volt: az egyiken ikertestvérével szerepelt, míg a másikon én voltam vele, amint épp egy csókot váltunk a Roxfortban, a tónál. Éppen azon a helyen, ahol először csókolóztunk. Mosolyogva vettem kezembe a képet, a következő pillanatban pedig hatalmasat sikítottam.

Annyit éreztem csak, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, miközben két kéz a derekamnál fogva megragad, én pedig az alvó fiúra esek. Vagyis estem volna, ugyanis ő volt a támadóm. Gyorsan visszatettem a képet a helyére, és mire felnéztem Fred már pálcát is tartott rám.

- Tedd már el! - szóltam rá. Nagy önfegyelemről tettem tanúságot, mivel Freddie alig látott ki résnyire nyitott szemhéjai alól. - Csak én vagyok, Maggie. Mellékesen, jó reggelt, nektek is - húztam fel az orrom, sértődést tettetve.

- Reggelt - Freddie pálcástul zuhant vissza az ágyba, míg George jó szorosan tartott, a másik oldalára fordult, engem is magával rántva. - Mit keresel itt hajnalok hajnalán, Maggie? - kérdezte percekkel később.

- Gratulálok Fred, végre eszedbe jutott... - mondtam ki hangosan. A fiú nem vette fel, csak ismét felült az ágyában.

- Vagy már nincs is olyan korán?

- De, alig múlt hat óra - feleltem válaszképp. - Georgie-hoz jöttem - néztem szerelmemre, mire ő csak magunkra rántotta a takarót.

Azt hittem majd megfulladok, ahogy a meleg levegő elérte a tüdőm, ezért egy kis rést csináltam magunknak. Na meg azért, hogy lássam az arcát.

- Haragszol még rám, Georgie? - suttogtam. A kérdést, és a választ is nehezítette, hogy elég közel voltunk egymáshoz, de megért egy próbát. Ő csak megrázta a fejét.

- Nem tudom... - reagált. - Szinte fel sem fogtam még, hogy nemcsak én vagyok... voltam vagy leszek...

- De - vágtam gyorsan közbe. - Csak te vagy, Szerelmem - A tasakot óvatosan elengedve két kézzel óvatosan megragadtam az arcát. - Te vagy és te leszel, és nekem ez a legfontosabb.

Fred közben mocorogni kezdett, és hallottuk, ahogy becsuk egy ajtót, majd megereszti a fürdővizet. Merlinre, milyen tapintatos!

- Figyelj, Mags...

- George, te figyelj még egy kicsit, mert megpróbálom elmagyarázni ezt az egészet. Akkor, Phillel, szerelmesnek hittem magam - mondtam. - Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy felpofozzam magam érte, mert egyértelműen hiba volt, de nem tudok. Amit viszont tudok és érzek, az, hogy Téged szeretlek. Igazán szeretlek... el sem hiszem, hányszor mondom ki - sóhajtottam ingerülten. - Értesz engem?

- Igen... - súgta a számra, majd magához vont, és hosszan megcsókolt. - Nem akartalak bántani, vagy összeveszni veled, csak csalódottá váltam tegnap. Én szeretnék az lenni, aki mindent megad neked, aki szerethet, hozzád érhet úgy, ahogyan más soha. De én is azt érzem, Mags, hogy igazán, teljes szívemből szeretlek. Ehhez képest pedig minden más eltörpül.

A szavai könnyeket csaltak a szemembe, ahogy magához húzott, és még a szívverését is érezhettem. Merlinre, ez a fiú lesz a vesztem!

- Te most sírsz?

- Én? - kérdeztem könnybe lábadt szemmel, elfúló hangon. - Dehogy.

- Felkelni! - harsant Fred hangja, miközben lehúzta rólunk a takarót. A hirtelen fény még több könnyet csal elő a szememből, én pedig gyorsan nyomtam egy csókot George szájára, mielőtt felültem volna. Ő még odabújt hozzám.

- Ez mi? - nézett a zsákomra.

- Nos... Arra gondoltam - Fred kezébe nyomtam a zacskót közben-, ha Georgie nem akar kibékülni, megvásárollak titeket.

- Tessék?! - A két fiú leesett állal nézett rám, én pedig alig bírtam visszatartani a nevetést.

- Jól hallottátok... Valami versenyen, tavaly, nem emlékszem pontosan, melyiken... Nyertem egy csomó pénzt.

- Meg akartad vásárolni a bocsánatomat? Nem mondhatod ezt komolyan, Mags...

- Nem is - vigyorodtam el. - Fiúk! Ne már... Titeket nem lehet megvenni. Viszont, azt komolyan gondoltam, hogy nektek akarom adni a pénzt.

- Ez vagy ezer galleon... - hűlt el az idősebb iker.

- Pontosan annyi - felkeltem, majd egy-egy puszit nyomtam az arcukra.

- Ezt nem fogadhatjuk el...

- ...kizárt dolog. A barátnőm vagy.

- Eggyel több indok az elfogadásra! - tártam szét a kezem. - Nézzétek, srácok - közel léptem hozzájuk, megfogtam a vállaikat - a helyzet az, hogy szerintem ti nagyszerű dolgot csináltok. Ennek, a nevettetésnek, a Vállalatnak van jövője, de kell hozzá tőke is. Itt van - mutattam a zsákocskára-, tegyétek el, használjátok belátásotok szerint.

- De...

- Nincs de! - Azzal a lendülettel megindultam kifelé.

- Mags! - szólt még utánam George. - Nem úszod meg ennyivel a dolgot. Minimum, hogy részesedést kapsz a vállalatból.

- De... - ellenkeztem volna.

- Nincs de! - Zárta le a vitát Fred. - A család, az család, az üzlet meg üzlet.

- Rendben - adtam meg magam kelletlenül. A következő pillanatban négy kar kulcsolódott szorosan rám.

- Köszönjük! - Olyan szorosan öleltem vissza őket, ahogyan csak tudtam. Nem is tudtam volna elképzelni jobb dolgot, amire ezer galleont elkölthetnék.

Az ajtó becsukódott mögöttem, a gyomrom pedig jelezte, hogy ideje reggelizni, úgyhogy a konyha felé vettem az irányt. Mrs. Weasley már talpon volt, amikor befutottam. Lupin professzor, Tonks és Kingsley már az asztalnál ültek Mr. Weasley-vel együtt, nem sokkal utánam pedig Sirius is befutott.

- Ilyen korán ébren vagy, Margaret? Csak nem volt túl kicsi az ágy? - kérdezte vigyorogva, majd ledobta magát az egyik székre, kávét és pirítóst maga elé véve.

- Nem, köszönöm - feleltem-, nagyon jót aludtam.

- Meghiszem azt - vigyorgott a kávéscsészéjébe.

- Tessék? - pislogtam.

- Semmi, semmi... - mormogott, viszont ez már a többiek figyelmét is felkeltette. Szerencsére nem kérdezősködtek, tényleg kipihent voltam és ez látszott is rajtam. Közben a reggeli posta is megérkezett, ott volt köztük Mozart is. Na nem a zeneszerző, hanem a Diggory-család baglya.

- Maggie, azt hiszem ez a tiéd. - Mosolyogva vettem át a levelet, majd a címzésre pillantottam (Amos Diggory, Tipton St. John, Haynehill Cottage) és félre is tettem a levelet. - Nem nyitod ki? - kérdezte Lupin, mire én megráztam a fejem.

- Nem... Ha kinyitom, válaszolnom is kéne, és mégis milyen madár ér pár óra alatt Angliából Franciaországba?

- Valami hiper-szuper, hibrid lény - adta meg a választ a ma reggel igen morcosnak tűnő Harry.

- Ilyen bagoly nincs is - ült le Hermione is az asztalhoz.

- Na ugye - sóhajtottam, még messzebbre tolva magamtól a borítékot.

- Azért elolvashatnád - szólt közbe George is. Felpillantottam rá, a kezében ott volt a levelem, és átnyújtotta nekem. Elvettem, de érkezett még egy bagoly, Aphrodité.

- Shafiq! - Meglepetésemben felkiáltottam, és mindenki a madárra kapta a tekintetét. - Gyere ide, Aphrodité - nyújtottam a karom, és már a kezemben is volt az újabb levél.

Utálatos Gretie-m!

Fantasztikusan érezzük magunkat La Roshelle-ben, az idő tökéletes, napos, és a forró homok már minden ruhánkra rátapadt. Minden nap a sétányon ebédelünk, mert a szállodában félpanziós ellátást kaptunk a teljes helyett. Te természetesen állandóan nyafogsz a francia ételek miatt, amikkel mi, én és a bátyám nem tudunk betelni. Holnapra már Marseille-ben leszünk, onnan indulunk két nap múlva az Alpoknak, alig várjuk mindketten, hogy lássuk Genfet, Bernt és Zürich-et. Bernt én különösen, hiszen Philippe a nővérénél tölti a szünet egy részét, aki ott él.
Otthon felejtetted a téli kabátodat, de sebaj, van nekem több is, így a régi rózsaszínomat használhatod. Ne nyafogj miatta túl sokat, mert mire a nagynénéd utánad küldené a sajátod, már vége lesz a túrának. Apa így is azzal fenyeget, hogyha túl sokat fogunk panaszkodni, hazahoppanálunk.

De, a túra után meglátogatjuk Párizst is, végre nem kell iskolai felszerelést vennünk, így izgalmas élmény lesz szétnézni a Champs-Élysées varázslók számára fenntartott részén.

Az egész utazás nagyszerű lenne, ha természetesen nem árnyékolná be az utat apa állandó munkamániája - éppen most is tárgyal az egyik minisztériumi munkatársával-, illetve, az a felfordulás, amit bátyám okozott a bejelentésével: feleségül vesz egy félvér lányt, akibe két éve szerelmes, Giselle-t. Ó, egyébként a lánnyal nagyon jól kijövünk mind a ketten, félelmetes humora és tudásvágya van, ha rájuk nézek, kicsit Hermione Grangert és Fred Weasley-t látom bennük. Hiába ellenkeznél.

Remélem, ezt az utat meg tudjuk ismételni!

Ne vigyázz magadra!

T.S.

Ui.: Az alpoki túrát elengedem, és mellékelek egy képet a turbékoló párokról. És természetesen pusziljuk Fleur-t.

E levél láttán már nem bírtam visszafogni a nevetésemet, amikor a kép előkerült a borítékból, én is Fredet és Hermionét láttam rajta. Giselle valóban Mione pár évvel idősebb alakja is lehetne, Henri pedig, a vörösesszőke hajával és nagy, barna szemeivel akár Frednek is elmehetne - bár azért nem kevés különbség is volt köztük.

- A- azt írja... Ezt Shafiq küldte, az egyik francia csapattársam - magyaráztam, a nevetéstől kicsordult könnyeim törölgetve. - Felolvasom. Utálatos Gretie-m! Fantasztikusan érezzük magunkat... - Ez a levél egy kis derűt csempészett a reggelünkbe, még Mrs. Weasley is felkacagott egy-egy részleten. George arca elkomorult Philippe említésénél, miközben én ösztönösen nyúltam a karja után, hogy megszorítsam. Ron kifakadt, amikor Hermione és Fred említéséhez értem (Micsoda? Miért pont Fred és Hermione? Melyik is volt az a Shafiq?), Fred pedig kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy a képen látható francia ficsúrhoz hasonlítsák.

- Bravúros! - Sirius is a könnyeit törölgette. - Örömömre szolgál tudni, hogy jól érzitek magatokat Franciaországban, Maggie - dicsért meg. Mrs. Weasley arca ugyan elkomorult egy kicsit ezen a poénon, de végül is egy nyílt titok volt, hogy én csak azért lehetek itt, mert odahaza azt hiszik, valahol egészen máshol vagyok.

- Furcsa... - jelentette ki Lupin is.

- Ó, nincs ebben semmi furcsa! - legyintettem, miközben összeszedtem a tányérokat és a mosogatóhoz igyekeztem velük. - Ez Shafiq. Nem vagyunk barátnők - magyaráztam.

- Így már egészen más... - felelt.

- Tényleg? - Reflexszerűen jött a kérdés tőlem.

- Nem - jelentette ki.

A reggeli után Sirius félrehívott, hogy van-e kedvem segíteni neki megetetni Csikócsőrt.

- Csikócsőrt? - csodálkoztam el. Halványan rémlett nekem egy ilyen név, de nem tudtam mihez kötni.

- Gyere - intett a férfi, én pedig követtem. A legfelső lépcsőfordulónál álltunk csak meg, onnan már csak egy fél emelet volt feljebb. A folyosó egészen tisztának tűnt, a falakat borító tapéta ugyan folyamatosan hámlott, de az is feltűnő volt, hogy valaki - vagy valakik- megpróbálták leszedni és alaposan megtisztítani ezt a területet. Sirius bement az egyik szobába, míg én a folyosón várakoztam. Az egyik ajtón meg is találtam a nevét, az ajtaja pedig résnyire nyitva volt. A másik szoba felé pislogtam, úgy szerettem volna látni milyen az ő szobája! Nem tudtam, honnan ered ez a kíváncsiság, de ezt leküzdve, gyorsan becsuktam az ajtót, és a másik szobához léptem, amin szintén egy tábla hirdette egykori lakója nevét: „Regulus Arcturus Black".

- Meg is van - nyögte Sirius, majd gyorsan kioldalazott a szobából, hátán egy hatalmas zsákkal. - Ez az öcsém szobája volt - magyarázta. Ránéztem, ő pedig engem fürkészett. - Semmiben nem hasonlítottunk egymásra. Ő... A magáévá tette a szüleink rögeszméit, és ez lett a veszte. Fiatalon beállt halálfalónak, csak aztán talán mikor rájött, hogy mit várnak tőle valójában, megfutamodott, és megölték érte.

- Az öcséd volt - mondtam neki. - Természetes, ha mérges vagy rá. A testvérekre sokszor vagyunk mérgesek apró dolgok miatt is, hát még ha ilyen nagy ellentét van köztetek... Regulus mardekáros volt, igaz?

- Valóban. Talán én vagyok a sorsáért a felelős? Én elszöktem, amikor 16 éves voltam, Maggie... az ő sorsa az enyém lett volna, azt pedig nem akartam. Ő meg nem tartott velem. - A hangjából szomorúság érződött ki, és az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy kivert kiskutya.

- Hát, ha elfogadsz egy tizenhét évestől egy tanácsot, akkor nem eszed ezen magad. Szerintem egyébként nem a te hibád - ráztam a fejem. - Az ő döntése volt minden, amit magára vállalt, és ennek megvoltak a következményei. Senki nem erőszakolta rá azt a sorsot, azt az életet, amit élt - vontam vállat. - Ezért ne hibáztasd magad, Sirius.

Ő válaszképpen csak megszorította a vállam.

- Gyere - vezetett tovább-, itt lesz.

- Hohó! - kiáltottam fel a meglepetéstől. - Ő Csikócsőr? De hisz ez egy hipogriff! Mit keres itt, ebben a szobában?

- Igen, de csssh! - csitított. - Találkoztál már hipogriffel?

- Még soha - ráztam a fejem.

- Jó, gyere. Hajolj meg előtte, tisztes távolságban, és várd meg, míg ő is meghajol. - Úgy tettem, ahogy kérte tőlem. Miután meghajoltam, nem mertem addig mozdulni, míg a lény nem mozdul. Végül meghajolt előttem, én pedig megkönnyebbülten léptem hozzá oda, hogy megpaskoljam a csőrét.

- Gyönyörűszép vagy! - ámultam közben. - Mióta van itt?

- Annyi ideje, mint én - vont vállat. - Körülbelül egy hónapja. Idefent lakik, mert itt nem zavar senkit. Ez volt a szüleim szobája valamikor...

- Csikócsőr szépen befoglalta az ágyat - vigyorodtam el, ahogy a párnára és az ágytakaróra néztem. Itt-ott egy-egy karmolás látszott rajtuk, valamint egy-egy megkövesedett csontváz. Egéré, vagy valamilyen hasonló állaté. Továbbá a fél szobát beborították tollak, egy-egy nagyobb, ami a hipogriffhez tartozott, illetve tengernyi kisebb, amik a szétfoszlott párnákhoz tartozhattak valamikor. - Tulajdonképpen, nemcsak az ágyat, hanem az egész szobát. Hangulatos - mosolyodtam el, és az ablakhoz léptem. Legalább három emelet magasan voltunk. - Gondoltál már rá, hogy szabadon engedd? - kérdeztem Siriust, miközben ő etetni kezdte az állatot. Odaálltam mellé, és én is kivettem, mint kiderült egy-két döglött patkányt.

- Nem - rázta a fejét. - Ő is szökevény, hozzám hasonlóan. Ha elfognák, ki is végezhetik. Ez a szoba viszont elég tágas, még akkor is, ha csak egy szoba. Remélem hamarosan sikerül tisztázni a nevemet... Akkor talán Csikócsőr is szabad lehet.

- Annyira sajnálom, Sirius - hirtelen kicsinek éreztem a teret, és muszáj volt kinyitnom az ablakot friss levegőért. Leültem utána az ágyra, a hipogriff területére. - Annyira, de annyira sajnálom... Tudod, amikor a nyáron, a temetőben eltalált az átok, az egy halálos átok volt - pillantottam fel rá. - De nem haltam meg, mert anya varázsereje védett engem - mutattam meg a hattyús nyakláncomat, amit még mindig viseltem. - Nem tudom pontosan megmagyarázni a dolgot, mert én sem értem teljesen a mai napig.

- Édesanyád? Amelie... A hattyúáldásról van szó? - Odasietett hozzám, és a kezébe vette a medálom, most pedig az arcomat fürkészte felvont szemöldökkel.

- Igen, azt hiszem... - bólintottam. - A hattyú, azaz anyám rikoltása elvileg megvédett a haláltól.

- Láttad a szüleidet? - kérdezte döbbenten. Őszintén, nem tudom melyikünk volt jobban meglepődve, ő, hogy találkoztam 15 éve halott emberekkel, vagy én, hogy ismeri a történetet és nem tart bolondnak érte.

- Végül is igen... de amiért ezt elkezdtem mondani - kezdtem bele sokkal nyugodtabban-, hogy beszéltem apával. Ő hitt az ártatlanságodban, Sirius, és be akarta bizonyítani. Ezért is hajszolta olyan erővel a halálfalókat, különösen a Lestrange házaspárt, mert azt gondolta, hogy ők ismerhetik nagy valószínűséggel a legtöbb halálfaló nevét. Fel akarta göngyölíteni az ügyedet, hogy tisztázzon téged, mert azt mondta, sosem lettél volna képes olyan szörnyűségre. Annyira sajnálom, hogy nem sikerült a végére járnia... Kicsit mintha az én hibám is lenne - bukott ki belőlem, egy könnycseppel kísérve.

- Jól figyelj ide, Margaret Diggory - sóhajtott. A hangja is remegett egy kicsit, ahogy mindkét kezét a vállamra tette. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. El sem tudom mondani, mit jelent ez, hogy Bradley hitt az ártatlanságomban... De semmiképp sem a te hibád, ami történt! Jól jegyezd ezt meg: nincs miért kínozzon a bűntudat, mert neked ebben a történetben nincs szereped.

- Ha... ha esetleg szót emelnék melletted...

- Nem - ingatta a fejét. - Nem emelhetsz szót mellettem. Bradley kezében sem volt semmilyen bizonyíték, és sajnos egyikünk szavának sem hinnének. Ha pedig téged valamilyen formában hozzám lehetne kötni, az csak további kérdésekhez vezetne. Végtére is - keserűen elfintorodott, de legalább mosolyogni próbált - itt bezárva lenni még mindig jobb, mint Azkabanban. Értesz engem?

- Értelek. Ne... ne haragudj - szipogtam. - Nem tudom, miért volt ez az érzésem, csak volt, és úgy szeretnék tenni érted valamit! Ha már apának nem sikerült...

- Ez, amit most tettél, hogy ezt elmondtad nagyon sokat jelent nekem. Azt gondoltam, apád is egyike azoknak, akik leírtak tömeggyilkosként, de nem így történt. Igazából nekem kellene rosszul éreznem emiatt.

- De nem azért mondtam!

- Tudom, tudom... Megölelhetlek? - kérdezte, én pedig bólintottam, hálát adva a jó égnek és Merlinnek, hogy egyáltalán nem nézett bolondnak.