- Attól félek, hogy a túra holnapra marad, kicsi lány. Sokáig elhúzódott a tanácskozás - magyarázta nekem Sirius. - Elég sok dolgot kellett megtárgyalnunk - folytatta fojtott hangon. Úgy tűnik, Ő egyre kétségbeesettebb - húzott félre, miközben körbepillantott, ki hallhat minket. Szerencsére már szinte mindenki odabent volt. - Ez persze nekünk jó, mert azt jelenti, hogy még mindig nem szerezte meg azt az inf... - hirtelen elhallgatott, mert Hermione, Ron és Harry bukkantak fel a lépcsőn. - Egyszóval, sok dolgunk volt ma. - Miközben beszélt, már nem rám figyelt, hanem keresztfiát nézte mosollyal az arcán. - Harry! - tárta ki a karját, én pedig arrébb léptem, hogy tudják egymást köszönteni.

- Sirius! - ölelte meg őt a fiú, miközben Hermionével és Ronnal befelé igyekeztünk.

- A konyhában eszünk – suttogta Mrs. Weasley, kinézve a konyhaajtón. – Erre gyertek, de kérlek, próbáljatok minél kevesebb zajt...

Bumm!

- Tonks! – csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna. Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

- Bocsánat! – szabadkozott. – Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra... A mondat végét rettenetes, velőtrázó, női ordítás nyomta el.

Nem messze tőlünk egy földig érő, molyrágta falifüggöny most szétnyílt, és mögötte egy alak bukkant fel. Egy másodperc alatt feltűnt, hogy az ott álló alak nem lehet igazi személy: egy festmény volt, rajta egy elegáns asszonnyal, akinek a száját a legkevésbé elegáns, sértő kifejezések hagyták el. („Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Hogy merészelitek beszennyezni atyáim házát...)

Az öregasszony vadul forgatta a szemét, szájából fröcskölt a nyál, s festett bőre megfeszült az arcán az ordítástól. Hangja felébresztette az előszobafalon lógó többi portrét, s azok is ordítani kezdtek. Lupin és Sirius nyomban odasiettek a függönyhöz, Mrs. Weasley képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Az ordítozó asszony, pontosabban az azt eltakaró lepel szívósan ellenállt, a benne rejlő alak pedig még tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.

- Fogd be a szád, undok vén banya! – rivallt rá a nagy portréra Sirius, ráunva a hangzavarra. Az öregasszony elsápadt a dühtől.

- Tee! – bömbölte kidülledő szemmel. – Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!

- Azt mondtam, fogd be a szád! – ordította a férfi, majd Lupinnal együtt nagy nehezen összehúzták a függönyt.

- Elmondani sem tudom, a fülem és a fejem mennyire hálás ezért - böktem a kép felé. - És azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében mondhatom. - Sirius elvigyorodott.

- Nos, a körbevezetés máris elkezdődött. Margaret, Harry - húzta ki magát Sirius -, ő volt az én csodálatos anyám.

- Ez a te anyád volt? - Harry-nek és nekem egyszerre esett le az állunk, úgy kellett a többieknek beterelni minket a konyhába. - Ez a ház csupa meglepetés - motyogtam magam elé - nem éppen a szó legjobb értelmében. - Még mindig a hallójárataimban visszhangoztak a néni kedves szavai: hitvány korcsok, és mi egymás....

Mrs. Weasley mindenkit befogott a vacsorafőzéshez és az előkészületekhez, én Tonksszal együtt tányérokat és poharakat hordtam ki, illetve terítettem az asztalra. Sirius Harry mellett ült, én pedig csak a beszélgetésük egy-egy részletét hallottam meg.

- Tessék? - akadt fenn a szemem egy pillanatra. Csípőre tett kézzel álltam az asztal mellett, úgy meredtem három férfire is: kettőre, akit ismertem, és egy ismeretlenre. - Ő volt őrszolgálatban aznap a Privet Drive-on, amikor Harryt megtámadták a dementorok? Akkor mégis hogy a viharba kellett neki varázsolnia?!

- Én... ritka jó üzlet vót kilátásba... El köllött mennem, na - vonta meg a vállát.

- Magának... az volt a feladata, hogy megóvja Harryt, és ne hagyja varázsolni! Ez eszméletlen... - Ott is hagytam őket, újabb feladatért állva sorba. Nem akartam hallani a magyarázkodást, csak könnybe lábadt a szemem.

Hatalmas lelkiismeretfurdalásom volt azért, mert talán miattam támadtak azok a rusnya lények, de ha ez az ember ott lett volna, Harry biztonságban lett volna! Vagy... legalább is kevésbé veszélyben. És Mrs. Weasley még ennek tetejében engem vagy engem is okolt az esetért.

Bill odaállt mellém, és egy kicsit meglökött a vállammal.

- Szia, Margaret - köszönt.

- Maggie, kérlek, Bill - szóltam rá.

- Mi újság? - mosolygott rám. - Hátrahagyod a nagy Franciaországot?

- Te meg a barátnőmmel randizgatsz? - vontam fel a szemöldököm, mire elnevette magát. - Tusé - kacsintottam.

- Fred, George... Ne! - sikkantott Mrs. Weasley.

Az ikrek bátyjával végignéztük, ahogy az a két lüke a pálcájukkal akarták irányítani a gőzölgő ételekkel teli kondérokat, valamint a vajsöröskancsót és még egy vágódeszka is volt ott, rajta egy éles késsel, ami beleállt az asztallapba.

– Az ég szerelmére! – csattant fel Mrs. Weasley. – Mondjátok meg, mi szükség volt erre! Elegem van belőletek! Csak azért, mert varázsolhattok, nem kell minden apróság miatt pálcát rántani!

- Időt akartunk spórolni – magyarázkodott Fred, míg George kukán, földbe gyökerezett lábakkal állt, és talán egy kicsit piros arccal. Meg mertem volna esküdni rá, hogy engem nézett egy-két pillanattal ezelőttig. – Ne haragudj, Sirius, nem volt szándékos...

Harry és Sirius nevettek. Mundungus, aki székestül hanyatt esett, szitkozódva igyekezett feltápászkodni. Csámpás dühösen sziszegett egyet, majd bemenekült a tálalószekrény alá, és onnan meresztgette nagy, sárga szemét.

- Fiúk – szólt Mr. Weasley, miközben visszahúzta a ragus kondért az asztal közepére – édesanyátoknak teljesen igaza van. Most, hogy nagykorúak lettetek, felelősségteljesebb viselkedést várunk el tőletek...

- Egyik bátyátok se volt ilyen kelekótya! – folytatta a sopánkodást Mrs. Weasley. Egy új kancsó vajsört csapott le az asztalra, de olyan heves mozdulattal, hogy annak is kiloccsant a fele. – Nem emlékszem, hogy Bill félpercenként hoppanált volna! Charlie se varázsolt el mindent, ami a keze ügyébe került! Percy...

Gyorsan elharapta a mondatot, és ijedten pillantott a férjére. Mr. Weasley arcvonásai megfeszültek.

- Együnk! –mentette meg a helyzetet Bill, majd őt követve gyorsan én is ledobtam magam egy székre, a fiú mellé. Miután megpakoltuk a tányérunkat Mrs. Weasley ínycsiklandozó főztjével, Bill és én Franciaországról és Fleur-ről kezdtünk beszélgetni. - Te is idén végeztél, mint ő?

- Teremtőm, dehogy is! - tiltakoztam. A fiú, mit fiú, férfi felvonta a szemöldökét. - Én jövőre végzek. De ne érts félre... Semmi bajom Fleur-rel, főleg a tavalyi év után. Háztársak is voltunk, mindketten medvések. Csak nagyon örülök, hogy nem az osztálytársam volt... Bőven elég volt, amit a klubhelyiségben hallottam...

- Ilyen szörnyű volt? - vigyorodott el.

- Hát... - vállat vontam. - Nem szeretném elmesélni, mert ha Fleur is sztorizni kezd rólam, azt nem úszom meg - nevettem el magam.

- Na, kérlek. Megígérem, hogy nem mondom tovább...

- Hiszek neked, Bill - bólintottam. Azt a történetet meséltem el, amikor a francia lány véletlenül, és tényleg nem szándékosan a vélabűbájával megbabonázta az idegesítő Varázslattan-tanárt... A végére Bill félrenyelt a röhögéstől, én pedig azon kezdtem nevetni, ahogy fuldoklik, teljesen vörös arccal. - Na! - ütögettem hátba, mert már tényleg féltem, hogy hagyom megfulladni.

- A titkunk marad, becsszó.

- Naná, hogy az marad - bólogattam. - Különben kénytelen leszek elmesélni, hogy majdnem megfulladtál a kacagástól... Méltóságon aluli, Mr. Weasley... Méltóságon aluli - húztam ki magam dölyfösen, majd mikor észrevettem, hogy többen is sokkolt arckifejezéssel néznek ránk, én is elkacagtam magam.

- Most mi az? Maggie eszméletlenül vicces kis anekdotát mesélt... - Mrs. Weasley csak hitetlenül ingatta a fejét, de a társalgás ezek után kezdett elapadni. Már mindenki kezdett fáradni. Mr. Weasley elégedetten hátradőlt, Tonks – immár hétköznapi orral – nagyot ásított, Ginny pedig, miután sikerült kicsalogatnia Csámpást a tálalószekrény alól, törökülésben ült a padlón, és vajsörös dugókat gurított a macskának.

- Lassan eltehetjük magunkat holnapra – szólt Mrs. Weasley, ásítással adva nyomatékot szavainak.

- Várjunk még, Molly! – szólt Sirius. Eltolta maga elől üres tányérját, és Harryhez fordult: – Csodálkozom rajtad. Azt hittem, ha megérkezel, első dolgod lesz Voldemort viselt dolgairól érdeklődni.

A hangulat egy csapásra megváltozott az asztalnál - izgatott pillantásomat azonban senki nem viszonozta, mindenki éberen és feszülten figyelt.

- Érdeklődtem is! – felelte méltatlankodva Harry. – Kérdeztem Ront és Hermionét, de azt mondták, mi nem vagyunk a Rend tagjai, úgyhogy...

- Nagyon helyesen mondták – bólintott szigorúan Mrs. Weasley. – Gyerekek vagytok még.

Az asszony kihúzta magát a széken, és kezét ökölbe szorítva a karfára helyezte. Tekintetében már nyoma sem volt álmosságnak.

- Mióta van olyan szabály, hogy csak a Főnix Rendjének tagjai tehetnek fel kérdéseket? – folytatta higgadtan Sirius. – Harry egy hónapig be volt zárva abba a mugliházba. Joga van megtudni, mi történt időközben...

- Álljon meg a menet! – csattant fel George.

- Harry kérdezősködhet, de mi nem? – méltatlankodott Fred.

- Egy álló hónapja faggatózunk, de egy szót se tudtunk kiszedni belőletek! – mondta George.

- Gyerekek vagytok még! Nem vagytok a Rend tagjai! – hadarta Fred magas hangon, ami érdekes módon Mrs. Weasley hanghordozását idézte.

- Harry még csak nem is nagykorú!

- És nekem is az lett mondva, hogy nem szabad kérdeznem a Renddel kapcsolatban - tettem hozzá gyorsan én is.

- Nem tehetek róla, hogy nektek nem mondtak semmit – csóválta a fejét Sirius. – A szüleitek dolga erről dönteni... illetve a rokonaitoké - nézett rám is. - Harrynek viszont...

- Nem te mondod meg, mi a jó Harrynek! – vágott a szavába Mrs. Weasley, s máskor oly barátságos arcára vészjósló kifejezés ült ki. – Gondolom, nem felejtetted el, mit mondott Dumbledore.

- Sok mindent mondott – felelte Sirius. Megőrizte ugyan udvarias higgadtságát, de érezhető volt, hogy nem fogja hagyni magát. Vajon mit mondhatott Dumbledore a férfinek?

- Igen, sok mindent, többek között azt, hogy csak annyit mondjunk el Harrynek, amennyit tudnia kell – mondta Mrs. Weasley, nagy nyomatékot helyezve az utolsó szóra. Ron, Hermione, Fred, George és én úgy kapkodtuk a tekintetünket Sirius és Mrs. Weasley között, mintha teniszmérkőzést néznénk. Ginny ott térdepelt egy rakás vajsörös dugó között, és tátva maradt szájjal figyelte a vitát. Lupin Siriusra szegezte a szemét.

- Nem áll szándékomban többet közölni vele, mint amennyit tudnia kell, Molly – felelte Sirius. – De tekintve, hogy ő az, aki látta Voldemortot visszatérni – az asztalnál ülők megint megborzongtak a név hallatán – valamennyiünknél több joga van...

- Harry nem tagja a Főnix Rendjének – vágott a szavába Mrs. Weasley. – Még csak tizenöt éves, és...

- És volt annyiszor életveszélyben, mint a rendtagok többsége! – fejezte be a mondatot Sirius. – Egyeseknél még többször is!

- Senki nem vitatja Harry érdemeit – mondta fokozódó indulattal Mrs. Weasley. Ökölbe szorult keze remegni kezdett a karfán. – De mivel még...

- Harry már nem gyerek! – szakította félbe ingerülten Sirius.

- De nem is felnőtt! – vágott vissza kipirosodott arccal az asszony. – Ő nem James!

- Köszönöm, de tisztában vagyok vele, hogy Harry kicsoda – felelte fagyosan Sirius.

- Nem vagyok biztos benne! – háborgott Mrs. Weasley. – Néha úgy beszélsz róla, mintha azt hinnéd, hogy visszakaptad a legjobb barátodat!

- Miért baj az? – vetette közbe Harry.

- Azért, Harry, mert te nem az apád vagy, bármennyire is hasonlítasz rá! – felelte Mrs. Weasley, tekintetét továbbra is Sirius szemébe fúrva. – Még iskolába jársz, és ezt nem felejthetik el azok a felnőttek, akik felelősek érted!

- Úgy érted, felelőtlen keresztapa vagyok? – fortyant fel Sirius.

- Úgy értem, hogy világélétedben vakmerő és forrófejű voltál. Ezért is kéri Dumbledore, hogy maradj a házban, és...

- A Dumbledore-tól kapott instrukcióim nem tartoznak ide! – csattant fel Sirius.

- Arthur! – fordult a férjéhez Mrs. Weasley. – Arthur, mondj már te is valamit!

Mr. Weasley nem szólalt meg azonnal. Levette a szemüvegét, és komótosan megtörölte a talárja ujjával, kerülve felesége pillantását. Mikor végzett, az orrára biggyesztette a szemüveget, és csak utána kezdett beszélni:

- Dumbledore tudja, hogy ez most új helyzet, Molly. Harry mostantól a főhadiszálláson lakik, úgyhogy egy bizonyos mértékig be kell avatnunk őt a dolgokba. Ezt Dumbledore sem vitatja.

- Rendben, de mégiscsak túlzás adni alá a lovat, hogy kérdezzen, amit csak akar!

- A magam részéről – szólalt meg Lupin, s végre levette tekintetét Siriusról – Mrs. Weasley reménykedve nézett rá, hátha benne végre szövetségesre lel – úgy vélem, Harry jobban jár, ha mi tájékoztatjuk a helyzetről – persze csak nagy vonalakban – mint ha valami zavaros változatot hallana... másoktól. - Ezt szelíd, szinte kifejezéstelen arccal mondta.

Az asszony mélyet sóhajtott, majd még egyszer körülnézett, de egyetlen biztató tekintettel sem találkozott.

- Rendben – szólt végül. – Látom, le fogtok szavazni. De egyet ne felejtsetek el: Dumbledore-nak biztosan jó oka volt rá, hogy megkímélje Harryt ezektől a dolgoktól, és én, aki a leginkább a szívemen viselem Harry sorsát...

- Harry nem a fiad, Molly – jegyezte meg csendesen Sirius.

- De olyan nekem, mintha az lenne – vágta rá hevesen Mrs. Weasley. – Ki másra számíthatna?

- Például a keresztapjára! – felelte Sirius. Mrs. Weasley felhúzta az orrát.

- Hát persze... – szólt epésen. – Csakhogy elég körülményes lett volna vigyáznod rá, amíg az Azkabanban ültél.

- Mrs. Weasley! - Ingerülten pattantam fel a székemből, ahol eddig ültem. Azkaban említésével érzékeny pontra tapintott nálam is, és a férfinél is, aki szintén talpra szökkent valamikor. - Ez igazán nem fair! Ne tessék személyeskedni! Különben sem Sirius tehet róla, hogy Azkabanba került! Ártatlanul!

- Molly – szólt szigorúan Lupin – nem te vagy az egyetlen ennél az asztalnál, aki jót akar Harrynek. Ülj le, Sirius! Margaret, Te is!

Mrs. Weasley remegő szájjal hallgatott. Én állva maradtam, kipirultan néztem farkasszemet az asszonysággal. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy kérjen bocsánatot azért, amit mondott. 

Sirius lassan visszaült, de arca falfehér volt az indulattól.

- Margaret? - kérdezte Bill, majd ahogy ránéztem, visszaültem, sőt szinte estem a székemre.

- Ebben a témában szerintem Harrynek is van szava – folytatta Lupin. – Elég nagy már ahhoz, hogy eldönthesse, mit akar.

- Szeretném megtudni, mi a helyzet – vágta rá habozás nélkül Harry. Nem nézett rá Mrs. Weasleyre.

- Vita lezárva! – szólt kissé rekedten Mrs. Weasley. – Ginny, Ron, Hermione, Fred, George, Margaret – induljatok kifelé a konyhából! - Egy emberként hördültünk fel szinte mind, Hermione és én csak csendben néztünk egymásra és hallgattunk.

- Mi már nagykorúak vagyunk! – harsogta a Fred-George páros.

- Ha Harry maradhat, én miért nem? – kiabálta Ron.

- Engem is érdekel, anya! – nyafogott Ginny.

- Nem! – Mrs. Weasley villámló tekintettel felpattant. – Szó se lehet róla, hogy... – Fredet és George-ot nem tilthatod ki, Molly – szólt közbe fásultan Mr. Weasley. – Ők tényleg nagykorúak, Margaretet is ideértve.

- De még iskolába járnak!

- A törvény szerint felnőttek – csóválta a fejét Mr. Weasley. Mrs. Weasley arca immár paprikapiros volt.

- Nem bánom, Fred és George, illetve a lány maradjanak, de Ron...

Végül is Ron kiharcolta maguknak, hogy maradjanak, de Ginny sajnos nem.

- Végül is, teljesen igaz... Ginny egyébként sem fog tőlünk megtudni semmit, de őt amúgy se érinti a közelgő háború, ezért még véletlenül sem kell hallania semmit. Merlin óvja attól, hogy bármit is tudjon, nehogy fel tudjon rá előre készülni.

- Ezzel mit akarsz mondani? - csattant rám Mrs. Weasley.

- Én? Semmit... Meg sem szólaltam - fontam össze a kezeim a mellkasom előtt. Bill rám nézett, és a szemeit forgatta, majd az anyja után szólt.

- Szerintem Ginny-nek is maradnia kéne. Nem tudni, mikor lehet hasznos az, amit tud.

Mrs. Weasley hápogva pillantott legidősebb fiára, majd a férjére, aki alig láthatóan bólintott.

- Maradj te is, Ginny, mit bánom én már! - forgatta meg a szemét.

Mire a beszélgetés véget ért, kis híján szédültem, és zúgott a fejem. Rengeteg információt kaptunk Voldemort viselt dolgairól, és még ha a többségét már tudtuk is, volt benne újdonság is.

- Hohó! - Egyszer csak George megfogta a karom. A hátam a mellkasának préselődött, és a lélegzetét a fülemnél éreztem. - Vigyázz jobban, Mags.

- Bocsánat, megszédültem - feleltem vissza, szinte a szájára lehelve. - Túl sok volt ez a mai nap.

Georgie megragadott a karomnál fogva, erősen tartott, de óvatosan, és a karjaiba kapott, úgy vitt fel a szobáig, majd puszival köszönt el.

- Jó éjt...

Én meg álltam ott döbbenten, és azt sem tudtam megkérdezni, mi a fene volt ez?

* * *

Sziasztok! 

Tudom, ebben a fejezetben nagyon sok idézet van a könyvből, viszont az egyik kedvenc részem ez, és igazán nem szerettem volna túl sokat változtatni rajta. 

Puszi: Niina