- Jó reggelt Napsugár! - nyitott be hozzám a szobába Cedric. - Készen állsz?

- Mióta hívsz te napsugárnak?

- Amióta ma elutazol három hétre - kekeckedett.

- Ennyire azért ne örülj, hogy nem leszek itthon... - forgattam meg a szemeimet rosszallóan.

- Tudod ugye, hogy nem Franciaországba mész? - Szinte a szájáról kellett leolvasnom a szavakat, felteszem, mert a szülei még a házban voltak. Természetességgel állt meg a szekrényem előtt, teljesen kitárva azt, és a téli pulcsijaimat vizslatta.

- Te meg tudod ugye, hogy gyakorlatilag egész nap egy házban leszek, ki sem jöhetek, plusz Abby-ék azt hiszik, odamegyek... ja, és hazajövök még a tanévkezdés előtt.

- Eltetted a nyereményt is? - kérdezte, oda sem figyelve rám.

- El - a ládámra böktem. - Nekem adtátok, én meg kitaláltam, mihez kezdek vele...

- Kop-kop - jött egy hang az ajtótól. - Amos már elment, de gondoltam én azért elbúcsúzom tőled, Maggie, mielőtt elindulok. Vigyázz magadra odaát, legyél illedelmes, és néha jelentkezz be. Hetente legalább egyszer. - Odalépett hozzám, és megölelt. - Ó, és vigyél legalább egy meleg pulcsit, hátha lesz hűvös időtök. Főleg az Alpokban kellhet - mosolyodott el, majd ki is ment.

- Köszönöm - motyogtam, amit valószínűleg már nem hallott.

Cedric-et beavattam a tervembe, hogy mit szeretnék kezdeni a Tusán elnyert galleonokkal, és bár nem teljes szívvel, de mégis támogatott. Átbeszéltük még egyszer a menetrendet: tíz órára eljönnek ide, értem, ketten, és velük fogok hoppanálni valahová - oda, ahol George-ék is vannak. Bátyám azt is elárulta, hogy iszonyatosan izgatott, mert be szeretne lépni ő is a Főnix Rendjébe.

- Gondold csak meg! Nemhogy rendszeresen találkoznánk, még valami jót is tudnék tenni. Harcolni akarok - jelentette ki határozottan, és szemében is ott lobogott elszántsága.

- Nagyon jó lenne... - ábrándoztam én is. - Igazából én is szívesen belépnék. Lehet, hogy George-ék is ezért fáradtak állandóan! Biztos valamilyen képzésen esnek át... Tudod, mostanában gondolkodtam, és szívesen lennék auror a jövőben... hasznosat szeretnék csinálni, és ennél mi lehetne fontosabb? Főleg napjainkban. Tényleg! - Eszembe jutott, amit Dudley szövegelt még a Privet Drive-on a szüleinek. - Téged nem érdekelne a gyógyítás? Annyira hozzád való lenne...

Válaszolni azonban már nem tudott, mert csengettek. Lesiettünk mind a ketten, egymást szinte fellökve értünk az ajtóhoz, és tártuk szélesre. Egy magas, fekete bőrű varázsló és egy számomra ismeretlen, barátságos tekintetű, mégis toprongyos talárba bújt férfi várakozott a küszöbön. Úgy tűnt, csak számomra ismeretlen alakok, mert Cedric örömmel kiáltott fel, az utóbbit szólítva meg.

- Lupin professzor! Fáradjanak beljebb.

- Kingsley Shacklebolt - mutatkozott be a másik, mély, zengő hangon. Máris elnyerte a tetszésemet, és örömmel invitáltam be mindkettejüket a konyhába, és kínáltam meg teával és süteménnyel.

- Isteni ez a keksz - dicsérték, mire büszkén kihúztam magam.

- Én készítettem...

- Viszont ideje lenne indulnunk. Estére van még egy másik projektünk...

Amíg én felszaladtam a szobámba a csomagjaimért, Cedric lent maradt velük.

- ... örülnék, ha Dumbledore professzornak odaadnák ezt a levelet. Nem mertem elküldeni bagollyal - vallotta be-, nehogy elfogják.

- Rendben - bólintott Kingsley, majd kezet ráztak bátyámmal. Én még megöleltem őt, majd rákacsintottam.

- Akkor hát... irány Franciaország! - vigyorogtam, majd a két férfibe karolva kisétáltam az ajtón, hogy aztán a házunk előtt, az utcán elhoppanáljunk a szőlőlugas takarásában.

A hoppanáláshoz hozzászoktam elég hamar, viszont a testemet-lelkemet összeszorító varázslatot követően képtelen voltam nem fintorogni. Szemét szúrós bűze csapta meg az orrom, és szétnézve láttam, hogy egy kis, sötét sikátorba érkeztünk. A két férfi most körülvett, Lupin professzor előttem haladt, kezét a talárjába csúsztatva - minden bizonnyal a pálcáját tartva.

- Körültekintően - súgta halkan a mögöttem haladó Shacklebolt, és a biztonság kedvéért én is kitapogattam a pálcám. Az utcában álló házak elég katasztrofális állapotban voltak: a legtöbb ajtóról hámlott a festék, nem egy ablak be volt törve, az utcán néhány kuka feldőlve tátongott, miközben tartalmuk a földön fojt szét.

- Megérkeztünk - Lupin olyan váratlanul torpant meg, hogy beleütköztem.

- Jajj, bocsánat!

- Semmi gond - mosolygott jóságosan. Vártunk, de én magam sem tudtam, mire, mígnem a férfi egy pergamencetlit nyomott a kezembe.

A Főnix Rendjének főhadiszállása a London, Grimmauld tér 12. szám alatt található.

A fecni szinte azon nyomban elégett, hogy elolvastam, és már tudtam, hogy ez csakis Fidelius bűbájjal védett ház lehet. Az írásképből ugyan nem jöttem rá, hogy ki a titokgazda, de gyanítottam, hogy Dumbledore professzor lehet az. Nem is ez a lényeg, mert a ház szinte rögtön megjelent, mi pedig már bent voltunk a vaskapun belül.

- Azta... sosem láttam még, hogyan működik a Fidelius... - suttogtam ámélkodva, majd a kísérőim sürgetésére gyors iramban felkapaszkodtam a lépcsőn, és beléptünk a házhoz tartozó kopott, fekete bejárati ajtón.

Az ajtó egyszerű volt, de egy tekergő, ezüstből készült kígyó volt, így már belenyúltam a zsebembe, a legrosszabbra készülve. A kígyókkal nincs túl sok jó emlékem, sőt, igazából egyetlen egy sincs, a legutóbbi pedig maga a katasztrófa volt.

- Merlin hozott a főhadiszálláson, Miss Diggory - suttogta Lupin-, gyere utánunk, és kérlek, ne csapj zajt. A koffered egyelőre itt hagyjuk. - A férfi egyetlen, apró pöccintésére a ládám becsúszott az egyik félreeső sarokba. Én csak bólintottam megértésem jeléül, és követtem az elöl haladó két varázslót.

A konyhába érve ők hosszan kifújták a levegőjüket, mintha az előszobában lélegezni sem mertek volna. Ez a helyiség szinte az alagsorban volt, egy hosszú, fekete asztal foglalta el a nagy részét, a konyha része pedig egészen hátul kapott helyet. Onnan edénycsörgés jutott el hozzám, és egy ténykedő házimanót pillantottam meg. A hátam mögött fújtatás hangzott fel, és meg is láttam George anyukáját, aki rögvest ki is került.

- Üdvözöllek, Margaret - mondta a viszontlátás örömének teljes hiányában. Egy férfi ült a hosszú asztal hozzám közelebb eső részénél, és az asszonyság hangjára felkapta a fejét. - Sipor! Kérlek ne... - de befejezni már nem tudta a mondatát, mert bármiben akarta megállítani a manót, úgy tűnt, elkésett vele. Szívem szerint egyből George után kérdeztem volna, de úgy láttam mindenki eléggé elfoglalt.

- Sipor! Eredj a dolgodra! Biztos van máshol is hely, ahol alkalmatlankodhatsz...

- Igenis, gazdám... - hajolt meg a Sipornak nevezett kis lény, majd morgott valamit az orra alatt és köddé vált. Ekkor a férfi végül engem is megtalált a tekintetével.

Szürkei szemei kíváncsian vizslattak, mielőtt szája mosolyba fordult volna. Megilletődötten pislogtam, ez a férfi ismerős volt: nem volt más, mint a gyengélkedőn látott alak, Sirius Black, csak valamivel rendezettebb, azaz kevésbé kócos, kevésbé szakadt verziója. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd félretéve az újságot, felállt és tett egy lépést előre.

- Köszöntelek, Miss Diggory... nos, a főhadiszálláson. Nem igazán tudom ezt a helyet az otthonomnak nevezni.

Az ő hangja, ellentétben Mrs. Weasley-ével barátságos volt, és éreztem, hogy szívből szól a köszöntője. A kezét nyújtotta felém. Én pedig arra gondoltam, hogy ez az ember édesapám egyik barátja volt, ismert engem kislányként, és ártatlanul szenvedett olyan sokáig. Szinte mart belülről a bűntudat, holott én nem tehettem semmit...

- Köszönöm szépen, Mr. Black - léptem hozzá sietve, és a kezét félretolva megöleltem őt. A gesztusomon, vagy a megszólításon-e, nem tudom, de valamin határozottan megdöbbent.

- Szólíts csak Siriusnak nyugodtan.

- Rendben, Csak Sirius - kacsintottam rá-, szóval... ez a ház a Black családé, igaz?

- Így van - bólintott. - És mint utolsó örökös, az enyém... Illetve most a Főnix Rendjéé.

- Csodálatos dolgot tett - mosolyodtam el-, még akkor is, ha ez a hely megfagyasztja az ember ereiben a vért.

- Igazán?

- Elég... furcsa. Vagy mondjam, hogy a maga módján különleges? Bár lehet jobb lenne, ha meg sem szólalnék... végül is, csak az előszobán jöttem végig.

Sirius felnevetett, amin meglepődtem.

- Ha jól tudom, Holdsáp barátommal és Kingsley-vel érkeztél, és Mrs. Weasley sem ismeretlen számodra. Az a házimanó pedig, akit láttál, Sipor...

- Értem. Bájos - mondtam, a meggyőződés legkisebb jele nélkül. A férfi ismét elmosolyodott, és ez valahogy komfortossá tette számomra a helyet. Jobban belegondolva, mintha Lupint is ismertem volna, de Sirius... nos, ő valahogy az édesapámra emlékeztetett.

- A csomagjaid felkerültek már a szobádba, Margaret? - szólított Mrs. Weasley, és én megráztam a fejem válaszképp.

- Az előszobában hagytuk - felelte Kingsley, mire az asszony rámosolygott.

- Akkor Fred és George felviszik... Hermionével és Ginny-vel fogsz aludni egy szobában. Hol vannak már? - nézett az órájára. - Mondtam, hogy jöjjenek...

- Ne ródd fel neki, hogy ilyen - Sirius a jobbján hellyel kínált, balra már a professzor ült. - Kiborító volt a délelőttünk...

- Rendben - bólintottam. - Bár, velem eddig is ilyen volt - jegyeztem meg halkan, mégsem eléggé.

- Hogyhogy? - kérdezték körülöttem, mire sietve megadtam a magyarázatot.

- A hírem megelőzött engem... - vontam vállat. - Rosszul választottam sajtóst - forgattam meg a szemeim, lemondóan sóhajtva.

Ezen Shacklebolt is nevetett, de még Lupin is megengedett magának egy mosolyt. Hamarosan úgy beszélgettünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és nem néhány perce, órája. A Trimágus Tusáról kezdtünk beszélgetni, pontosabban a próbákról, és szóba kerültek butábbnál butább történetek sárkányokkal kapcsolatban, amikor meghallottam egy nagyon is ismerős hangot.

- Nevetésed zene füleimnek, Mags... - a könnyeimet törölgetve pillantottam fel az érkezőkre. - Már féltem, hogy elfelejtelek. - Örömmel pattantam fel, és léptem oda az idősebb Weasley-ikerhez.

- Kedves, hogy ezt mondod - öleltem meg egyből-, bár nekem egyáltalán nem hiányzott a csipkelődésed, Freddie - kacsintottam, és el is nevettem magam csalódott ábrázata láttán. A két lépéssel hátrébb, az ajtóban álló szerelmem felé fordultam. Úgy ölelt meg, hogy felkapott, és megforgatott a levegőben. Kaptam két hatalmas puszit, és szorosan magához húzott.

Végre... elöntött a teljes megnyugvás érzése, ahogy karjaival körülfont, és én is szorosan magamhoz húztam. Mintha minden eddigi problémám semmissé tette volna pusztán a jelenlétével.

- Hiányoztál - súgtuk egymásnak, majd ledobtuk magunkat a székekre.

Köszöntöttem mindenkit, Ginny-t, Ront és Hermionét is, majd összevontam a szemöldököm.

- Harry? - kérdeztem rögtön, mialatt Mrs. Weasley megterített nekünk.

- Ő még nincs itt - felelte Ron, csalódott fintorral.

- Ma fog ő is érkezni elvileg - felelt George a teli tányérja felett.

- De mi van vele? Tudtok róla valamit? - kíváncsiskodtam.

- Jobban tennéd, ha nem kérdezősködnél, Margaret! - pirított rám az asszonyság, ami olyan hirtelen ért, hogy elejtettem a kanalat. Az csörömpölve esett vissza a tányérba. - A kotnyeleskedésed majdnem mindent elrontott!

- Molly - szólalt meg Sirius -, ezt már megbeszéltük. Nem ő tehet róla...

Leesett az állam döbbenetemben. Az őrszolgálat, amit Fred és George rejtjelesen megírt a leveleiben, Harry-re vonatkozott volna? Így hirtelen értelmet nyert minden.

- Akkor pusztán csak véletlen lett volna?

- Molly! - zengte Kingsley a megnyugtató baritonjával, miközben nem vette volna le a szemét rólam. - Ez a Rend ügye, nem tartozik a fiatalokra.

Az asszonyság fújtatott. Én, ha akartam volna, se tudtam volna elfutni, hiszen nem tudtam hova mehetnék, haza pedig nem mehettem. Márpedig, 90%-ban biztosra vettem, hogy Molly Weasley azzal vádolt, hogy én vezettem el valahogyan a dementorokat Harry Potterhez. Mellékesen egy szót sem szólhattam, mert akkor beismerem, hogy elszöktem a fiúhoz, és lebuktatom az ikreket is, hiszen tőlük tudtam meg egy csomó információt.

- Legközelebb, gondolkodj, mielőtt cselekszel, vagy kérd ki egy felnőtt tanácsát!

- Minden tisztelettel, Mrs. Weasley - fogtam bele-, de fogalmam sincs, miről beszél, és örülnék neki, ha nem rágalmazna ön is. A Reggeli Próféta úgy hiszem megteszi a magáét, hogy engem, a bátyámat és Harry-t is elég rossz színben tűntessen fel, amiről ön személyesen bizonyosodhatott meg tavaly év végén, hogy szinte minden kitaláció. Nem mellékesen elmúltam tizenhét éves, felnőtt vagyok jómagam is, az eszem is vág, tavaly minden vizsgámon kitűnő eredményt értem el, kivéve egyetlen egyet, de még francia irodalomból is megkaptam a várakozáson felülinek megfelelő érdemjegyet. Nem látom be, hogy miért kéne bárkitől is tanácsot kérjek bármilyen ügyben, ha valamit tenni szeretnék, mivel úgy gondolom, hogy jó magam is fel tudom mérni a cselekedeteim következményét.

- Még nem jártad ki az iskolát, tehát gyereknek minősülsz! És attól, hogy azt hiszed ez így van, még nem biztos, ezért kéne nálad idősebbekre, bölcsebbekre hallgatnod, mint például a nagybátyád.

- Köszönöm a jó tanácsot - mosolyodtam el, lenyelve minden mérgemet-, akkor én most mennék is, mivel nem áll szándékomban egy olyan csapattal tölteni a szabadidőmet, akik bedőlnek olyan ostobaságoknak, minthogy egy halott sötét varázsló feltámadt a poraiból! - És letettem késem-villám, majd felálltam az asztaltól.

A társaság többsége döbbenten nézett rám, Mrs. Weasley szólni sem tudott, Sirius szemében viszont elismerő csillogást véltem felfedezni, ami jólesett a lelkemnek. Úgy éreztem, mi még nagyon jóban is lehetünk.

Végül azért nem léptem el az asztaltól, mert Fred és George két oldalról megfogott, és lerántott, vissza a székre. George a kanalat adta a kezembe, Fred pedig egy falat zsemlét tört nekem.

- Most már egyél - kaptam egy-egy puszit az arcomra.

- Köszönöm, de elment az étvágyam. Az elmúlt időben egyébként sem ettem valami sokat - vontam vállat.

- Legalább azt a tányért ürítsd ki - jegyezte meg Mrs. Weasley, miközben ő is enni kezdett. - Alaposan lefogytál a nyáron.