Az elmúlt napokat cirka hét négyzetméteren töltöttem, és a nyári pihenésem annyiból állt, hogy éjszaka kiszöktem a tetőre a csillagokat bámulni.

Amos bácsi nehezen dolgozta fel a tényt, hogy otthagyom a francia mágusképzőt az utolsó évben. Sokat gondolkodtam rajta, és szerintem nem is maga az iskolaváltás zavarta őt, hanem a körülmények. Nyilván nehezen birkózott meg azzal, hogy a tusa bajnokaként annak voltam tanúja, aminek, ahogy az utolsó próbát megelőző pletykák sem segítettek engem abban, hogy hitelt kapjanak a szavaim. Hiszen hírbe hoztak nemcsak engem, Cedricet, Viktort és Harryt is. Az is lehet, hogy a bácsikám ezzel csak védeni szeretett volna engem az újságíróktól, az újabb pletykáktól, és Merlin tudja még, mitől.

Az én gondom csak az, hogy a szobafogság, ami egyébként népszerű büntetés, és amit Amos bácsi kiszabott rám, nem segít. Az elhatározásomban nem ingatott meg az eddig így eltöltött, vagy inkább átunatkozott napok sem és nem is fog megtörni akármennyi időm van még. Sőt, csak ront a helyzeten, mert elvették Hérát, a baglyomat is, így nem tudom tartani a kapcsolatot a barátaimmal - sem az újabbak, sem a régebbiekkel. És ez az, ami igazán gyötört engem.

Az egyetlen, aminek örültem, hogy Cedricet nem tiltották el tőlem, ő szabadon járhatott-kelhetett, és felajánlotta, hogy átadja a leveleimet - ha megkapja őket. Így a kérésemre tájékoztatta George-ot, illetve Harryt, hogyha írni szeretnének nekem, akkor neki címezzék a levelet, illetve megkérte őket, hogy minél ritkábban írjanak, hogy ne legyen feltűnő a levélzápor.

Nagyszerű, mostmár nemcsak arra kell vigyáznunk mit írunk le, hanem arra is mikor postázzuk a kész küldeményt.

Az első napokban még dühöngtem, hogy a bácsikám betartotta a szavát. Pár nap után kezdtem megnyugodni, de egy héttel később már csak az ágyamon fetrengtem, nyitott ablaknál, de lehúzott redőnyökkel. Nem fésülködtem, és fürödni is csak kb. kétnaponta mentem el. Nem is ettem rendesen, habár Abby néni hozott mindig ennivalót, sosem láttam őt. Egyedül este, kint a tetőn ücsörögve, Cedric társaságában majszoltam el némi édességet.

Az sem segített, hogy sokszor aludtam rosszul, rémálmaimban többször találtam magam a temetőben. A valóságtól csak abban különböztek ezek az álmok, hogy Cedricet mindannyiszor eltalálta egy halálos átok, és összezuhanva, élettelenül feküdt a lábaim előtt. Ilyenkor sírva és nyöszörögve ébredtem fel.

A letargiámból a Harry által írt levél elolvasása rángatott ki. Az utolsó levelet még a büntetésem előtt érkezett tőle, és most kaptam egy másikat. Ő is hasonló, illetve más rémálmokkal küzdött, és még mindig nem tudott semmit sem. Én már jóval többet tudtam a semminél... és egyszer csak beugrott a tökéletes megoldás: meg kell látogatnom őt.

Igen ám, de hogyan? A levélben nem írhatom meg nyíltan neki, hogy mi a tervem, szabadtéren pedig még véletlenül sem találkozhatunk... és ekkor eszembe jutott. Rögtön pennát és pergament ragadtam.

Kedves Dudley!

Fogalmam sincs mikor és végül hogyan fog ez a levél eljutni hozzád, mert a mugli postával szeretném elküldeni hozzád. Nevezz paranoiásnak, ha mersz, de tartok tőle, hogy bagollyal a levelem illetéktelen kezekbe kerülne.

Azért írok egyébként, mert nagyon szeretnék beszélni az unokatestvéreddel, és arra lennék kíváncsi, hogy tudnál-e segíteni megszervezni a találkozót, mondjuk négy nap múlva, július 28-ra? Számítanék a segítségedre ebben, hiszen ismerem a családi kapcsolataitokat, és nem is szeretnék hívatlanul beállítani hozzátok.

Nálam egyébként többnyire minden rendben, apáék nagynénje nálunk nyaralt pár hétig, de utána csak amiatt lettem szomorú, hogy a nagybátyámmal nem jövünk ki túl jól. Szobafogságot kaptam.

Neked hogyan telik a szünet?

Ölellek:

Maggie

ui.: Ha gondolod, a válasz miatt kérd el nyugodtan Harry baglyát, attól félek ugyanis, hogy a mugli postás nem hozná ki a leveled, és jelenleg nem tudok elmenni érte. A bátyámnak, Cedricnek címezd, ha lehet.

Kétszer is átolvastam az irományom, és csak imádkozni mertem, hogy Cedric megtegye nekem ezt a szívességet, illetve, hogy Dudley időben megkapja. Nem ismertem túl jól a varázstalanok levelezési módszereit, de reméltem jól címeztem meg a - persze sebtében, pergamenből készített - borítékot és hamar megkapja a címzett.

- Naaa! - angyalian néztem unokabátyámra, habár a telihold fényénél ez aligha látszott. - Kérlek, Cedric! Te vagy az egyetlen esélyem!

- Nem jó ötlet - ingatta a fejét, amit nem láttam, csak hallottam. - Nem ismerem a mugli postát, Gretie! Inkább elküldöm bagollyal.

- De az nem jó... - sóhajtottam. - Egyrészt, Dudley-nak menne a levél és az nagyon gyanús lenne a szüleinek, másrészt el is foghatják. Nem szeretném Harryt bajba keverni!

- Mind a hárman bajban vagyunk - sóhajtott ő. Én is sóhajtottam, és az ég felé fordultam, minthogy azt a sötét foltot bámuljam, ami őt jelentette. Cedric a Reggeli Prófétára gondolt, ugyanis pár nappal azelőtt jelent meg egy cikk rólam, hogy én, a szintén tragikus sorsú leányzó teljesen eltűntem. A cikkben azon morfondíroztak, hogy vajon azért vagyok „láthatatlan", mert meggondoltam magam a véleményemet illetően avagy sem.

- Ez így igaz. De ezért is lenne minél fontosabb, hogy eljussak Harryhez! Ezeket nem írhatom meg levélben neki. Hát nem zseniális terv?

- Nem, nem az - makacskodott -, mivel kétesélyes a dolog. Vagy elintézi a fiú és mehetsz, vagy nem. Ha nem, az könnyebb, de ha mehetsz, akkor - mialatt beszélt még a lélegzetemet is visszafojtottam. Való igaz, hogy amíg én távolt vagyok, szükség van Cedric segítségére, és ha ezt megtagadja... - meg kell szervezni, hogy kiszökj, mikor menj el és mégis mi a jó Merlint mondjak anyáéknak.

- Szerintem nagyon semmit nem kell mondanod - vontam vállat -, mivel eddig sem foglalkoztak velem, szerintem ezután sem fognak.

- Jó, de ki kell valamit találni valamit, hiszen az időzítésük általában tökéletes...

- ...azaz tökéletesen pocsék - mosolyogtam ártatlanul, de végül is Ced egyetértett velem. - Azt mondod majd nekik, hogy betegnek érzem magam, hőemelkedésem van és egész nap ágyban fekszem.

- Ami majdnem igaz is, hiszen tényleg ezt csinálod...

- Mégis mit csináljak? Bújjak a szekrénybe és játsszak Narniásat*? - horkantottam. Ced nevetett.

- Szekrénybe bújni éppenséggel nem kell, de rendet például rakhatnál...

- A kis pedáns - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Vigyázz, mert meggondolom magam a végén - somolygott.

- Egy életre hálás leszek neked, és bármit megteszek érted - mondtam neki játékos hangsúllyal, de teljesen komolyan gondoltam. Eddig is bármire hajlandó voltam érte.

Másnap hallottam, hogy Cedric bejelentette, szeretne Cho-val találkozni, és elmegy hozzá. A szívem facsarodott össze, egyszerre örültem és lettem szomorú, hogy Cednek füllentenie kell, és ráadásul a szülei úgy tudják majd, hogy a szerelmével lesz, miközben nem is.

A küldetés sikerrel járt, és mint megtudtam, tényleg találkozott valakivel - Noahval, hogy ne keltsen feltűnést. Este, a tetőn kaptam egy hatalmas tábla pezsgő csokit, ami pattogott és csípett a szádban, mikor enni kezdted. Noah küldte...

Tűkön ülve vártam Dudley válaszát, ami négy nappal később, július 27-én este érkezett meg Hedvig lábára kötve.

„Rendben." Ennél azért hosszabb valamit vártam volna, de a lényeg benne volt. Este kiötlöttük a tökéletes szökési tervet, aminek ezer és egy buktatója lehetett volna, de nem volt mit tenni már. Így reggel, miután a gondviselőink munkába indultak, én is útnak eredtem, kilenc órakor. Hoppanáltam, de nem egészen a Privet Drive-ra, hanem messzebb tőle, a közeli buszállomásra. Azzal mentem a játszótérig, ahonnan gyalogoltam.

Mindig egyenes hajam kiengedve, hullámosan omlott a hátamra, egy egyszerű, bordó pólót és egy világoskék, farmer rövidnadrágot viseltem. Igyekeztem egyszerű ember benyomását kelteni, a mozgó csatjaim, pólóim, és az önmagát újrakötő sportcipőm otthon hagytam, a lábamon egy fehér színű szandál volt. Így értem oda az utcába, a négyes szám elé.

Csengettem, és türelmesen vártam.

- Megyek, nyitom! - hallottam Dudley hangját felzengeni, majd nyílt is az ajtó.

- Hát megérkeztél! - Nem a fiú állt az ajtóban, hanem egy szőke hajú, hosszú nyakú hölgy elegáns nyári ruhában. - Végre megismerhetjük a mi Dudleynk első barátnőjét...

Hogy micsoda?! Még a nyálamat is majdnem félrenyeltem ettől a mondattól, de Petunia néni nem viccelt, ahogy próbáltam mosolyt erőltetni magamra, az arcát és a szemét néztem - az utóbbiban könnyek csillogtak.

Sziasztok! 

Egyelőre ez az utolsó rész, amit hozok, mert munkába álltam. Az első, hivatalos főállásom mint végzett diák. (Ide nem kell vessző, mert nem hasonlat.) Nagyon örülök neki és ígérem, amint megengedem magamnak a szabadidőt, hozok majd folytatást. 

Addig is... szeretném megköszönni @fleurdelecour007-nek a sok-sok segítséget és az ötletelést, nélküle Debby néni sem lett volna (olyan, mint amilyen lett) és ennek a fejezetnek az elkészítésében is segített, illetve a folytatásban is ihletett adott. 

Tehát, ez a történet (is) folytatódni fog! Addig is ajánlom Fleur munkáját, az Oroszországból jöttemet. Az Amerikából jöttem című munkámhoz, a cím összecsengése ellenére egészen más történet, az egyik személyes kedvencem.

És végül: nem szoktam ilyet kérni, de jól esne, ha elmondanátok a véleményetek az eddigiekről, mit gondoltok Dudley-ról, hogy tetszett nektek ez a fejezet stb. 

Puszi és ölelés: Niina