Hazaértem. Ismét ott álltam a házunk előtt, a jól ismert fehér falak világítottak a lemenő nap fényében, a falon futó liánok a szélcsend ellenére lengedeztek, mint mindig. Nem fértek meg a bőrükben, úgy tűnt. Az otthonom volt ez a ház hároméves korom óta, mégis most olyan másnak tűnt.

Idegennek.

Hihetetlen volt az is, ma milyen sokat utaztunk. Reggel még a Roxfortban voltam, pakolásztam a holmijaimat, külön gondot fordítva arra az ezer galleonra, amit nyertem idén. Nyertem... még mindig alig hiszem el, hogy nekem adták a fiúk ezt a pénzt. Én így tekintettem rá, hiszen egy hajszálon múlt, hogy nem ők értek előbb értek oda a Kupához. Nos... igazából egy akromantula „jött közbe" nekik.

Aznap reggel a francia társaimmal reggeliztem, majd az étkezés után átültem a griffendél asztalához, az ikrek és Harryék közé, majd együtt távoztunk a Nagyteremből, a jó idő miatt kimentünk a birtokon álló egyik hatalmas platánfához. George mellé ültem le, aki fél karjával átkarolt, és a másik kezébe fogta a kezem. Sok mindenről beszélgettünk, leszámítva a Tusán történteket. Felidéztünk vicces pillanatokat, és szóbakerültek a nyári terveink is. Aggódtam, nem keveset, de megpróbáltam nem elrontani a többiek kedvét.

- Nos... Én annyit tudok, hogy Debby nénikém, aki igazából apa és Amos bácsi nagynénje, eljön látogatóba. - A mondat végén hatalmasat sóhajtottam, mire George, aki mellett ültem, simogatni kezdte a kézfejem.

- És ez baj?

- Á... - legyintettem, és elvigyorodtam. - Csak elég kiállhatatlan személyiség. Bár hét éves korom óta nem láttam... És arra emlékszem csak, hogy Cedric-kel mindent megtettünk, hogy elvegyük a kedvét az arcunk csipkedésétől, meg a csókjaitól - nevettem, és meséltem nekik a csínyekről, amiket csináltunk, mint például az ágyba csempészett bogarak és társaik. George ámulva nézett rám.

- Te tudsz ilyet! - Fred is csodálkozott.

- Nem, csak kitaláltam... - forgattam a szemem, majd elnevettem magam a grimaszuk láttán. - Persze! Miért, talán ártatlannak látszom? - tettem fel a kérdést a legangyalibb mosolyomat elővéve, mire kacagni kezdtek. Én se bírtam, vigyorogtam akár egy bolond.

Hallgattunk egy kicsit, aztán Ron Harryhez fordult.

- Anya megkérdezte, nem jöhetnél-e egyenesen hozzánk idén nyáron. Dumbledore azt mondta, egyelőre haza kell menned Dursleyékhoz, aztán majd meglátjuk.

- De hát miért? - csodálkozott Harry.

- Nem tudom - felelte komoran Ron. - Dumbledore azt mondta, jó oka van rá, hogy ezt kérje. Mit lehet csinálni? Meg kell bíznunk benne.

- Dumbledore nagy koponya - tettem hozzá -, biztosan okkal kérte. De azért remélem, nem lesz olyan pocsék nyarad, mint eddig volt. - Elsősorban Dudley-ra gondoltam, reméltem, hogy a látogatása kicsit javítani fog a kapcsolatukon. Harry is ugyanerre gondolhatott, mert elmosolyodott.

- Ha kevésbé pocsék, már akkor is nyertem - mondta végül. - De remélem, azért fogok tudni menni hozzátok - fordult Ronhoz.

- És ha már erről van szó - köszörülte meg a torkát George -, remélem tudunk mi is együtt tölteni időt - mondta nekem. A gyomromban máris életre keltek azok a bizonyos kis pillangók, és ahogy a barátom bociszemeire néztem, elmosolyodtam. - Lenne kedved átjönni hozzánk?

Kis híján boldog visításban törtem ki, és úgy kellett visszafognom magam, hogy ne ugorjak rá George örömömben, hogy meghívott. Mags, szóltam magamra, 17 éves FELNŐTT boszorkány vagy. Nem illik így viselkedni.

- Igen, nagyon is! - mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.

Nemsokára azonban mennem kellett, úgyhogy felálltam búcsúzkodni, habár a fiákerek, amikkel ők közlekednek, is bármelyik percben érkezhettek.

- Körülbelül fél óra múlva indulunk, és még meg szeretném keresni Cedric-et.

- De hát miért? - kérdezte Ron. - Nem együtt mentek haza?

- Nem, Ronald - feleltem. - Ő a vonattal megy, én meg... - a hintónk felé intettem. - Először visszamegyünk az iskolába, aztán onnan tovább, haza. - Hat év alatt először, úgy éreztem Ced ér előbb haza.

- Ja, tényleg - felelt ő. - Már el is felejtettem, hogy nem idejársz - magyarázta meg enyhén piros arccal.

- Szinte már én is - kacsintottam a fiatalabbakra, de először is Harryre.

- Tényleg, a durmstrangosok vajon hogy mennek haza? - morfondírozott Ron. - Lehet, hogy csak Karkarov tudta kormányozni azt a hajót.

- Karkarov nem kormányzott - mordult egy hang Harryék mögött, én pedig rámosolyogtam az érkezőre. - Mi dolgoztunk, ő ült a kabinjában.

Krum lépett oda hozzánk.

- Lehet beszélni veled? - fordult Hermionéhoz.

- Öö... persze - felelte kissé zavartan a lány, és követte Krumot a tömegen át.

- Jó lesz, ha sietsz! - kiáltott utána Ron. Én összemosolyogtam Harryvel, majd az ikrekre néztem, ők levették-e azt az enyhe féltékenységet Ron hangjában. A kastély felől pedig megláttam bátyámat közeledni, így már nem is figyeltem Ronra.

- Cedric! - fordultam hozzá, és gyorsan elhadartam neki az útitervem. Nem kis csodálkozásomra, de Fred és George is beszállt a beszélgetésünkbe, pedig könnyedén felidéztem még azokat az alkalmakat, amikor megmutatkozott az ellenszenvük egymás iránt.

Krum és Hermione hamarosan visszatértek. Ron Hermionéra meredt, de a lány közönyösen nézett vissza rá.

- Megkedveltelek titeket - fordult hozzám és bátyámhoz Krum. - Mindig barátságosak voltatok velem. Mindig. Pedig a Durmstrangból jöttem... Karkarovval - tette hozzá mogorván.

- Ugyan már, nem te tehetsz róla, hogy milyen ember az igazgató - vont vállat bátyám, és én is hozzászóltam.

- És te döntöd el, milyen emberré válsz. - Ökölpacsiztunk, majd búcsúzóul az ikreknek adtam egy puszit még. - Írjatok majd - mondtam komolyan. - Remélem találkozunk még! - fordultam a többiekhez is. - Ced, akkor otthon - intettem a csapatnak, és eltűztem a hintónk felé, ahol egy elég ideges Madame Maxime-mal találtam magam szemben.

Az iskola üresen tátongott, hiszen a többieknek egy nappal korábban befejeződött már a tanítás, ők már hazaértek. Nem gondoltam volna, hogy amint kiszállok a kocsiból, megcsap ez az érzés, de otthon éreztem magam. Bármennyire is furcsa volt, bármennyire is különcnek éreztem magam itt, de mégis hat évig volt szinte a második otthonom. Talán az a mélységes csend, és az a különleges, szinte csiklandó érzés tehetett róla, amit a mágia miatt éreztem. Egy melankolikus érzés kerített hatalmába, majd, mielőtt beszálltam volna a nekem szánt hintómba, még elköszöntem a többiektől. Amest megöleltem, Phillel nem is foglalkoztam, Zach-nek meg összeborzoltam a haját.

- Neked van egy ajándékom - vigyorodtam el, és a kezébe adtam egy kis doboz sütit, kanári kuglófot. - Remélem ízleni fog - kacsintottam. - Majd írjatok, srácok! - intettem, és Dennishez léptem, aki már be akart szállni a saját kocsijába. Megköszöntem az úszás megtanítását, és hogy megismerhettem.

- Gyakorold, amit tudsz! - ölelt meg, majd el is engedett, mintha illetlen dolgot csinált volna. Megütögettem a vállát.

- Rendi - kacsintottam, és Tiffany már ott volt a sarkamban, sietve megölelt.

- Vigyázz magadra nagyon odaát - suttogta a fülembe.

- Te meg honnan...? - kérdeztem én is halkan.

- Hallottam, amikor a rokonaid a dirinővel beszéltek. És egy pillanatra se hidd, hogy hiányozni fogsz nekünk - engedett el, széles mosollyal.

- Meg sem fordult a fejemben - forgattam meg a szemem. - Nem vagyunk barátnők, Shafiq.

- De nem ám! - nevetett, és otthagyott.

Az utolsók között szálltam be a nekem készített kocsiba, miután Madame Maxime-tól is elbúcsúztam. Az utamon sok mindenen gondolkodtam, például azon, hogy milyen buta voltam, mikor azt hittem a csapatot már nem érdeklem az utolsó próba után, vagy hogy George-ék merre járhatnak éppen, mit csinálhatnak a vonaton... Az idő nagy részét mégis az tette ki, amire gondolni sem akartam. Folyton elhessegettem a témát, mégis mindig azon kaptam magam, hogy a temető közelében járnak a gondolataim, illetve a jövőn gondolkodtam. Mennyiben fog megváltozni az életünk? Egyetlen dolgot tudtam biztosra - harcolni szeretnék a sötétség ellen.

A kocsi egy hatalmas zökkenéssel állt meg, és mivel nem számítottam rá, le is borultam az ülésről. Éljen.

- Közelebb, mint tavaly, de mégis messze - mormoltam. Legalább a szőlősön nem akadtam fenn. Mire megsimogattam volna az abraxanokat, azok már az égben szárnyaltak az iskola felé.

Már sötétedni kezdett, mikor - persze kifulladva - a ház elé értem. Minden elhagyatottnak tűnt. Abby-ék még nincsenek itthon ezek szerint, állapítottam meg magamban, egy jó nagy adag levegő kifújásával. Van egy kis időm berendezkedni, és átölteni a kék uniformisomat.

Az emeleten ekkor egy villany kapcsolódott fel, és megláttam Cedric arcát, majd őt magát is feltűnni a bejárati ajtóban. Csak úgy rohantam hozzá.

- De régen láttalak, bátyó! - ugrottam a nyakába nevetve, és alaposan megölelgettem.

- Ezer éve! Jót sétáltál?

- Nem is tudom mi árulja el, hogy nem hoztak a kapuig - tártam szét a kezem. - A piszkos köpenyem, az összekócolódott hajam?

- A káromkodásod - vigyorgott. - Nagyon egyedi és messziről hallani - nevetett, miközben segített becipelni mindent. - Jó súlya van annak az ezer galleonnak! - jegyezte meg.

- És a köveimnek... - kacsintottam. Egyszer segíteni akart, és mikor rájött, hogy milyen nehéz a kofferem, megkérdezte, hogy köveket tettem-e bele, mire én reflexszerűen rávágtam, hogy persze, egy egész kőgyűjteményem van.

Pakolászás közben Cednek be nem állt a szája, és egyszer csak azt vettük észre, hogy nyílik a bejárati ajtó. Lesiettünk. Bátyám már otthoni ruhában, sortban és rövidujjú pólóban, én pedig még az iskolai ruhámban virítottam. Mondanom sem kell hogy mindketten kócosak voltunk, és így érkeztünk meg a lépcső aljába.

- De jó, hogy jössz Cedric! - Az apja kézfogással üdvözölte, majd felküldte vele a vendégszobába a néni bőröndjeit. Én csak lefagyva álltam az utolsó lépcsőfokon. Két bőrönd. Hány napra jött a néni, egész nyárra?!

- Nyertem - tátogta felém, hangtalanul.

- Ez a fiad volt, Amos?! - rikácsolta a néni. - Azt hittem már, valami mugli szolgát fogadtatok, bár annak meg ápolatlan lenne. Na hadd nézzelek! - fordult felém karjait kitárva.

- Bonsoir, Debby néni! - köszöntöttem, mire megcsipkedte az arcomat, és nyomott egy csókot a számra. Az öklendezés jött rám tőle, utáltam. A kezemet nyújtottam a táskájáért és a kalapjáért, amit át is nyújtott, és letettem az előszobabútorra.

- Merci, kedvesem, Merci. Ki is vagy te? - fordult felém.

- Margaret, Debby néni. Nem ismersz fel? - kérdeztem ártatlanul.

- Jajj, hát persze! - csettintett egyet, majd besétált a konyhába. A bácsikámnak úgy kellett lenyomnia az asztalhoz, hogy pihenjen csak. Így a néni érdeklődött a tanulmányaim felől, és már mindent kitárgyaltunk, a tanárok személyétől kezdve az órákon át tényleg mindent, és Cedric még sehol sem volt. Elkínzott arccal néztem Abby-re, de megszólalni se lehetett, mert a néni amint letette a pohár brandy-t, újra rákezdett.

- Emlékszem rá, írd és mondd gyermekem, én 75 évet éltem Franciaországban! Imádtam minden pillanatát... még most is ott élnék, ha a bőröm jobban bírná a napot... - Már bele is kezdett a franciaországi élményeinek taglalásába, és már szinte azon is túlvoltunk, mikor Ced méltóztatott visszatérni.

- Ki is pakoltam a szekrénybe - magyarázkodott-, hogy Debby néni minél jobban otthon érezhesse magát.

- Kis szemét - suttogtam neki, mikor kész lett a vacsora. - Remélem jól mulattál, míg engem kínoztak.

- Tökéletesen - mosolygott rám azzal az ártatlan mosolyával, amit most legszívesebben letöröltem volna a képéről egy taslival.

A vacsoránál angyalian mosolyogtam bátyámra, mert ő került terítékre. Debby néni elég hangos volt, bár úgy tűnt, megunta a magáról való beszédet, és amikor feltette a kérdést, amiről mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen, mégis rettegtünk tőle, majdnem belefulladtam töklevembe, amit éppen ittam. Debby néni, az időzítés tökéletes volt!

- Na és mondd csak, Cedric, mi a helyzet a lányokkal? Találtál -e már valami rendeset, abban a csapnivaló Roxfortban?

Először is, Debby néni nem szerette a Roxfortot, fiatalként ő a Beauxbatons-ba járt, de azt hiszem az első férje brit volt, és innen eredt az ellenszenve. Arról a férfiről sosem beszéltünk, mert a néni rendkívül morcos lett, ha a nevét említettük. Másodszor, tudtam jól mi lesz Ced válasza, ugyanis nem akarta a nénikénk orrára kötni, hogy mennyire odavan Cho Changért. Abby néni viszont megelőzte, a maga csendes modorában annyit válaszolt:

- Van egy helyes lány, akivel ismerkedik.

- Nocsak! Jóravaló teremtés?

- Igen - válaszolta bátyuskám fülig vörösödve. - Cho-nak hívják...

- Ez a beceneve? - horkantott a néni, majd miután megértette, hogy a lány kínai származású, kiakadt. - Kínai? Nem, ebbe nem egyezem bele - ingatta a fejét. - Nem veheted feleségül - tiltakozott. Cedricen volt a fulladozás sora, de a néni nem foglalkozott vele, hozzám fordult. - Na és te? Találtál-e már férjjelöltet? - felvontam a szemöldököm, de nem kötöttem bele a kérdésbe, mert a néni nem értette volna meg, hogy ma már a házasság nem prioritás. Így csak bólintottam.

- Van egy fiú, akit nagyon kedvelek - elég volt rágondolnom, már mosolyogtam. - George-nak hívják. Tavaly találkoztunk először, pont egy éve, a vonatállomáson - meséltem neki. - Cedric évfolyamtársa.

- Hah, még egy roxfortos! - horkantott.

- De végtelenül kedves, türelmes fiú - védtem meg. - És rendkívül tehetséges is. Saját vállalkozást szeretne majd indítani a testvérével - folytattam. Debby néni kételkedett a sikerében ugyan, és nem is érdekelte túlzottan. Meséltem még neki egy-két történetet, amik az évben történtek, ezt viszont nem hagyta kommentár nélkül.

- Szerintem rossz hatással van rád - jegyezte meg Amos bácsi, mire leesett az állam. Ezt a nénikéjétől vártam volna, nem tőle. - Nem biztos, hogy erőltetned kéne a vele való kapcsolatot.

- Erőltetni? - kérdeztem hűvösen. - A barátnője vagyok - jelentettem ki. - Nem erőltetünk semmit, és nekem más a véleményem arról, hogy mi vagy ki van rám rossz hatással. - Ezt az utolsó mondatot lehet nem kellett volna mondanom, mert a bácsikám láthatóan megfeszült ültében.

- Mi is a vezetékneve?

- Weasley - feleltem a néninek. - George Weasleynek hívják.

- Ó! Ők valóban jóravaló teremtések, szeretem azt a családot. De nem valami gazdagok. - A néni úgy összehúzta a szemöldökét, hogy az egy vonallá vált, és ettől egy ráncos sólyomra emlékeztetett az arca.

- Számomra az, hogy milyen ember, sokkal többet jelent, minthogy mennyi pénze van - dacoskodtam.

- Igaz - jegyezte meg a néni- az én szomszédom, George is szokott utánam koslatni... - Milyen véletlen, hogy neki is lett egy George nevű ismerőse. - Kedves ember, csak már elég öreg. Van már vagy százhúsz éves.

- És nagyon szeretnék egy kis időt tölteni vele a nyáron - fordultam Abbyhez.

- Majd megbeszéljük Maggie, rendben? - mosolygott rám a nagynéném. Bólintottam.

- Nem azért mondtam, hogy rossz hatással van rád, mert szegény a családja! - tiltakozott Amos.

- Pénzből már egyébként is van neked elég a kezdetekre - szúrta oda Cedric játékosan, próbálva menteni a menthetőt.

- Na igen - kuncogtam. - Én nyertem a Trimágus Tusát.

- Tudom, drágám! - A néni a vállamra tette a kezét, majd le is vette gyorsan. - Csodálkozom, hogy engedted versenyezni őt, Amos. Egy lánynak nem valók azok a próbák... de igazán belevalóan küzdöttél. Látszik, hogy Diggory vér folyik bennetek - tette hozzá, mintegy dicséretként. - Bradley büszke lenne a lányára, és azt mondaná, nem is várt mást tőled. Te is büszke lehetsz Cedricre, Amos - biccentett felé.

- Az is vagyok - húzta ki magát. - Az én fiam! - csapott a vállára. - Kitűnő kviddicsjátékos, éltanuló, és még a Roxfort bajnoka is volt!

- Harry mellett - jegyeztem meg halkan, hogy eltereljem a rá irányuló figyelmet, és igazságot is szolgáltassak egy kicsit. A bácsi megint úgy tett, mintha Harry nem is létezne, és Cedric is teljesen elvörösödött. Örült, hogy az apja büszke rá, persze, de az ajnározás kellemetlen érzést keltett benne. - Büszke vagyok rád, bátyó! - emeltem fel a poharam, mintha az egészségére innék.

- Én is büszke vagyok rád, Húgi - emelte a poharát ő is. - Nem minden nap mentik meg úgy az embert, hogy kis híján meg is ölik - tette hozzá, mellékes hangsúllyal, mire többünknek is a torkán akadt a folyadék.

Amos bácsi köhintett, Debby néni kezéből kiesett a pohár, Abby arca a falhoz kezdett hasonlítani, míg én csak szimplán rosszul lettem, mert nekem a Tetszhalott Tablettás manőverem jutott eszembe.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük! - kiáltottam fel, mire Ced nevetni kezdett. De velem együtt Amos bácsi is megszólalt.

- Egy szót se akarok hallani az őrült elméleteitekről!

- Nem őrültség - ragaszkodtam hozzá, majd Debby néninek is beszámoltam Tudjukki visszatéréséről. Még ha nem is hiszi el.

- Én nem félek az ilyen alakoktól - ingatta a fejét. - Én neveltem Sztálint is! Legalább is ezt mondják - kacsintott rám, mosollyal. Csak a fejemet ingattam.

- Nem tért vissza! Így nincs is mitől tartanod, Debby... ez csak Margaret kitalációja. Élénk a fantáziája. Ezért is nem szeretném, hogy otthagyja a Beauxbatons-t...

- Ott szeretnéd hagyni a Beauxbatons-t?! - kiáltott fel a néni, jobban megbotránkozva ezen, mint azon, hogy egy valamikori feketemágus feltámadt poraiból. - De hát miért? Az a fiú áll a háttérben, ugye?! Jól megbolondíthatott, ha iskolát szeretnél váltani.

- Ez a fiú, elsősorban - mutattam Cedric-re. - És apa, anya hagyott volna nekem választási lehetőséget! - tettem hozzá.

- Nem tudhatod!

- De igen, tudom!

- Amos, nem kell így felkapnod a vizet - csendesítette a néni. A bácsi egyből el is némult, amit bátyám is észrevett. - Bradley valóban meghagyta volna a választási lehetőséget, emlékszem rá, az egyik levelében írt róla! Alig várta, hogy Margaret nagyobb legyen, mire én mondtam is neki: Idefigyelj, fiam, azt meg is kell érni. - Szipogott egy kicsit. - Túl szabadszellemű volt, hiába...

A néni úgy beszélt, mintha semmiség lett volna, de nekem ezek az apró dolgok, minthogy apa szerette Debby nénit, hatalmas értékkel bírtak. Szívesen kifaggattam volna őt apáról, de vacsora után hamar aludni ment.

- A néni két hétig marad. Felejtsd el a fantáziálgatást Tudjuki visszatértéről, illetve az iskolaváltást, Margaret, különben amint elment, szobafogságba kerülsz - közölte a bácsikám rezzenéstelen arccal, rám sem nézve. Cedric már nyitotta volna a száját, de én megráztam a fejem, hogy ne szóljon bele. Mégiscsak a szülei.

- Értettem, bácsikám - feleltem egyszerűen. Én sem voltam teljesen ostoba, és nem mindig az érzelmeim vezettek. - De ha rájössz majd, hogy nekünk volt igazunk - tettem még hozzá-, számíts rá, hogy bocsánatot kell kérned, és hallani fogod, hogy én megmondtam - préseltem össze az ajkaim, majd elvonultam a szobámba.

Az a két hét, amíg a néni maradt egyszerűen csigalassúsággal telt. Körbe kellett vinni őt a városban, ahol persze fennhangon beszélt az összes varázstalan között minimum kétértelmű, de mágiával kapcsolatos dolgokról is. Ezt követően éjjel-nappal a saját történeteit kellett hallgatnom, így többek között megtudtam, hogy a néni Franciaországban állatokat tartott - és feltételeztem, hogy inkább ezért kellett elköltöznie, mert ezek veszélyesek voltak, nem pedig azért, mert a bőre nem bírja már a napot-, most pedig Svájcban él, ahol kisállatkereskedése van, illetve teknősbékákat is tenyészt, és mindnek nevet is adott.

- George gondozza most a békáimat - bólogatott magának. Nem bírtam nem mosolyogni, ahogy elképzeltem az én George-om békaetetés közben. - Bizony ám.

Az ötödik nálunk töltött napján nem bírtam tovább, betegséget színleltem és nem mozdultam ki a szobámból. Cedric előtt persze hamar lebuktam, mert fel alá járkáltam a szobámban, és vigyorogtam, mint egy bolond a kezemben lévő, kékborítékos levelet olvasva.

- Ha a néni keresne, mondd meg neki, hogy Edith nem ér rá az öt órai teára, rosszul érzi magát.

- Edith? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Vagy mondj neki bármilyen nevet, lehetek Elizabeth, Agnes, Nora, Dora... úgyse jegyzi meg - sóhajtottam. Való igaz, az eltelt négy napban szinte minden alkalommal másképp hívott. Leggyakrabban Edith-nek. Én már ki sem javítottam, magamban viszont jót nevetgéltem rajta.

- Te kaptál tanszerlistát a Beauxbatonsból? - vonta fel a szemöldökét. Azt hittem, hogy kimegy egyből, így nem rejtettem a hátam mögé a papírokat.

- Dehogy! - ingattam a fejem, és beljebb intettem, hogy csukja be az ajtót. - Ez a levelem, ami a bizottság döntését tartalmazza - vigyorogtam. - Már össze is ültek, és engedélyezik az iskolaváltást! - Madarat tudtam volna fogni örömömben, és meg is öleltem a velem örülő unokabátyám.

- Jól rejtsd el - kezdett is egyből aggódni-, nem kéne, hogy szobafogságot kapj érte.

- Igazad van - bólintottam rá-, én már szinte el is felejtettem apád szavait.

Az egyetlen vigaszt Cedricen kívül a barátaim jelentették. Franciaországból is kaptam pár levelet, Dennistől, illetve Shafiq is írt pár sort. Állítólag a szülei látni szeretnék Írországot, szóval Angliában fognak nyaralni. Írtam neki, hogy ott hidegebb lesz, mint Roxfortban volt, így sok sikert kívánok.

George szinte minden másnap írt. Náluk nyugalom van, de az egyik levelében azt írta, hogy nagyon szeretne már látni, bár nem biztos, hogy tudunk az Odúban találkozni. Ettől eléggé elszomorodtam, de sok levelet váltottunk ennek ellenére. Nem derült ki egyértelműen számomra, hogy mit csinálhatnak, viszont az biztos, hogy sűrűn elfáradnak.

A Reggeli Prófétát is olvasgattam, bátyámnak hála, aki előfizetett rá. Gusztustalan volt, amit műveltek. Felháborodva olvastam, hogy Dumbledore-t és Harry-t is említik a cikkeikben, nem éppen pozitív hangsúllyal. Szomorúan írtam meg a fiúnak, hogy sajnálom, amit a sajtó csinál, bár a válasza elég zavaros volt. Lehet, hogy nem is fizetett elő az újságra? Mindenesetre azt írta, nem érti és nem tudja mi történik, mert amióta hazaértek Dursleyékkel, azóta nem igazán kereste senki. Így én elszórakoztattam őt a saját bajaimmal, írtam neki, hogy Debby néni állandóan követ, és lassan már fürdeni is félek, mert állandóan rám nyitja az ajtót. Egyik alkalommal teljesen összekeverte az időt, és azt gondolta este tíz órakor, hogy már reggel van, és azt tanácsolta, hogy feküdjek vissza aludni, mert hamar meg fogok ráncosodni.

Kis vidámságot talán csempésztem ezekkel a történetekkel Harry életébe is, ugyanakkor aggódtam érte. Sok mindent én sem tudtam, de George, ha óvatosan is, próbált utalásokat tenni a leveleibe. Ebből nagyjából annyit értettem meg, hogy nagy rendet kell tartaniuk otthon, és náluk van egy nénikéjük, pontosabban ők vannak egy nénikéjüknél, aki nem bírja a zajokat, ezért állandóan Freddel és George-dzsal kiabál. Fejlesztik a termékeiket folyamatosan, bár az anyjuknak ez még mindig nehezen elfogadható, és elég messze is vannak, messzebb, mint egyébként lennénk egymástól. Aranyos, mert mindig elnézést kér, amiért nem ír egyértelműen, de nem mer, mivel a levelek rossz kézbe kerülhetnek.

Egyik reggel a hintánkban ücsörögtem, a legfrissebb levelével a kezemben és megpróbáltam kibogozni az új információkat, amikor meghallottam Debby néni csoszogását.

- Ki írt neked? - érdeklődött.

- George - feleltem. Az ujjaimat végigfuttattam az aláírásán, majd felnéztem a nénire.

- Ez igen - biccentett-, még az én George-om se koslatott utánam ennyire. No - tette hozzá-, bocsáss meg a stílusomért. Én már csak ilyen vagyok, megbolondulok, ha nem beszélhetek egyenesen valami miatt. - Csodálkozva néztem rá. - Ne hidd, hogy nem tudom az unokaöcsém miért hívott ide engem. Tudod, nem szép dolog, de azt kell mondjam, nagyon hiányolom az apádat. Ő rendes fiatalember volt, és tartotta velem a kapcsolatot, mert szerette volna... Amos meg azért tartja, mert kell. És csak akkor hív általában, ha szüksége van valamire - szusszantott. - De hát, rokonok vagyunk - tette még hozzá.

Egy kis ideig csendben üldögéltünk egymás mellett.

- Emlékeztetsz rá - szólalt meg egyszer. - Apádra. Ugyanolyan konok vagy, mint ő. De tarts ki, kislány - fogta meg a vállam. - Én ennyit tudtam érted tenni. Ne hagyd, hogy eltántorítson bárki is attól, amit szeretnél vagy úgy érzed, tenned kell.

- Köszönöm - mosolyodtam el. - Akkor nem akar lebeszélni a Roxfortról?

- Ah, dehogy is! Én különösebben nem szívlelem azt a helyet, és nem értek egyet a döntéseddel. De a te életed, úgy rontod el, ahogy akarod - vont vállat.

Kikértem még a véleményét arról is, hogy mit gondol a levelekről, amiket kaptam, és a segítségével kicsit jobban átláttam a helyzetet. A néni ugyanis észrevett egy furcsaságot a levélen: a bal alsó sarokban ott volt egy N betű. Elnézést kérve felszaladtam a szobámba, és előkerestem a többi levelet is, mert mintha rémlett volna, hogy másikon is láttam már ezt. N, N, D, O, L, O - ezek a betűk voltak rajta. Ha időrendi sorrendben néztem, kiadta a London szót. Tehát Londonban vannak. De mit keresnek ott?!

A bácsikám délután kopogott be hozzám, hogy ideje elbúcsúzni Debby nénitől, mert hazamegy. Sietve indultam hozzá, jó lett volna, ha még tud velem apáról beszélgetni, mert minden információt szomjaztam róla. Akkor döbbentem meg, hogy el is telt a két hét.

- MARGARET! Mégis mit akar ez jelenteni? - A nagybátyám próbált olyan higgadt maradni, amennyire lehetett, de kezében zörgött a kék levelem. Teljesen lesápadtam. - Szobafogság - jelentette ki, majd beült az autóba, és elhajtott Debby nénivel.

- Bezárhattok - mondtam Abby-nek - de egyszer elkezdődik az iskola, és én elmegyek. Roxfortba. Ha tetszik nektek, ha nem. - Kijelentésemet a nénikém gondterhelt sóhaja kísérte.

- Tedd el ezt a levelet - adta vissza nekem, mert a bácsi futtában csak a kezébe nyomta. - Szükséged lehet még rá a Roxfortban.