- És most mit csináljunk?

Az első napunk itt, a roxforti birtokon. Az újdonság varázsa egészen áthatott, pezsgett a vérem tőle. Fel akartam mindent fedezni, és ahogy legjobb barátnőmre pillantottam, hasonló izgalmat fedeztem fel az arcán, mint az enyémen.

- Á-á - Ames megragadta a jobb karom, és visszarántott maga mellé, mikor már álltam volna fel. - Madame Maxime még szólni fog néhány szót hozzánk. Addig egyetek.

- Kösz, nem vagyok éhes - feleltem-, de innék egy kis narancslevet.

A narancslé a legmesszebb volt a kancsók közül, így kénytelen voltam odahajolni érte. Az arcom és a testem vészes közelségbe került osztálytársaméval, de furcsamód élveztem. Ames se szakította meg a szemkontaktust, én pedig lassan hátradőltem, kezemben a gyümölcslével.

Amíg azt terveztük, mit is nézzünk meg ma, igazgatónőnk felénk fordult. Nem volt szükség rá, hogy felálljon - pedig fel tudott volna, hatalmas belső tere volt a hintónknak. Megszólalt, és mindenki elhallgatott.

- A mai nap izgalmas kaland veszi kezdetét - kezdte el franciául. - Egyikőtöket, mint azt előre tudtátok, ma ki fogja sorsolni a tűz serlege, és részt kell vennetek a három próbán. Először is, a bajnoktól nem várom el, hogy megnyerje a Tusát. Ellenben azt igen, hogy teljes erejét beleadva, és odatéve küzdjön. A francia gloire a tét! A csapattól pedig azt várom el, hogy bárki is lesz az iskola bajnoka, azt teljes mellszélességgel támogassa. Továbbá elvárom, hogy egyikőtök se hozzon szégyent az iskolára. Mutassuk meg a brhiteknek, hogy milyen fajtából is faragtak minket!

A többiek tekintetét kerestem, miután Madame Maxime buzdító beszéde véget ért, és rátért a hivatalos tájékoztatóra. Fleur viszonozta furcsálló pillantásaimat. Ez a Tusa nem éppen a nemzetközi kapcsolatokért van? Na mindegy.

Próbáltam figyelni az igazgatónőre, de Celeste-tel úgyis el kell ismételtetnem mit mondott még. Mintha arról lett volna szó, hogy a mai napunk szabad, de egyébként kell majd valamikor tanulnunk is...

- Te is hallottad, Diggory? Este hétkor innen indulunk fel a kastélyba, együtt.

- Igen, Madame Maxime - feleltem automatikusan, franciául.

Cel-lel visszaindultunk a kastélyba. Elég hosszú volt az út, tekintve, hogy a szállásunk a vadőrkunyhótól nem messze volt, az erdő szélén. A Beauxbatons közelében nem igazán volt erdő, csak egy egészen kicsi, ligetszerűség. Kíváncsi vagyok, a többiek hogy fognak tudni aludni ezen a helyen. A Tiltott Rengeteg sok furcsa, veszélyesebbnél veszélyesebb mágikus lény él. Erről beszélgettünk Cel-lel, és még sok másról. Előre nevettünk a többiek viselkedésén, és mire észbekaptunk, már elhaladtunk a szétszéledő durmstrangosok mellett, és beléptünk a bejárati csarnokba. A serleg még mindig ott áll, de ezúttal nem törődtünk vele, sem a bámészkodókkal. Találomra elindultunk egy lépcsőn, nem egyszer majdnem el is nyelt minket a lépcső foka, egyszer pedig megindult alattunk a lépcső. Majdnem lezuhantunk róla, dübörgő szívvel, két kézzel kapaszkodtunk a korlátba. Sietve szedtük a lábunkat, nehogy még egyszer kiszaladjon a talaj a lábunk alól, és egyenesen belefutottam valakinek a karjába. Ütközéstől és eséstől való ijedtemben szorosan összezártam a szemeimet.

- Én is örülök, hogy látlak, Mags. Micsoda véletlen! - hallottam egy nagyon is ismerős hangot. De egyébként is, csak egyetlen élő ember szólít ezen a becenéven, így mosollyal az arcomon nyitottam ki a szemem.

- Georgie! - megöleltem a fiút. - Örülök, hogy összefutottunk....

- Szó szerint - teszi hozzá Fred is, akihez szintén odaléptem, és megöleltem.

- Hát igen... - visszaemlékeztem, milyen körülmények között találkoztunk legutóbb. - Remélem, nem lett semmi bajotok a világkupa döntőjén.

- Nem, semmi - legyintettek. Fred kíváncsian pillantott a hátam mögé, és én is az ott álló barátnőmre kaptam a tekintetem.

- Engedjétek meg, hogy bemutassam a legjobb barátnőmet, Celeste Pernaud-ot. Cel - fordultam felé - ez itt Fred és George Weasley.

- Na és mi járatban két gyönyörű francia hölgy itt?

- Mármint beauxbatonsos - javítja a tesóját George. - Csak nem minket kerestetek? - Cel felnevetett, én pedig ösztönösen ingattam a fejemet.

- Nos, a bátyámat kerestük - vallottam be pironkodva. - Azt ígérte körbevezet a kastélyban, de ha ti esetleg tudtok jobb idegenvezetőt... - George-ra meredtem.

- Esetleg... - összepillantott a testvérével - magunkat ajánlhatom.

- Nálunk jobb idegenvezetőt úgysem találhatnátok...

- ... aki jobban ismeri e kastély titkait...

Az arcomon lévő mosoly vigyorrá szélesedett, ahogy az ikrek bohóckodását hallgattam. Egy ízben csatlakozott hozzánk egy rendesnek látszó harmadik fiú is, Lee Jordan. Izgalmas délelőttünk volt, a fiúk alapos munkát végeztek és nagyon sokat nevettünk is.

- Ebéd után esetleg megnézhetjük a tavat is. Rengeteg vízilény él benne, de van egy, aki szerintem kifejezetten tetszene neked - fordult felém George.

- De ugye megnézzük az óriáspolipot is?

- Honnan...? - George azt kérdezte, honnan tudtam, hogy az óriáspolipról beszélt. Válaszolni szerettem volna, de felhangzott a nevem is, és megfordulva Cedric-kel találtam magam szemben.

- Margaret! George, Fred, Lee - biccentett feléjük bátyám, majd ismét nekem címezte mondandóját. - Téged kerestünk, Maggie. Még jártunk lent a hintónál is... de ott csak az a szöszi, rövid hajú lány volt, és valamit franciául motyogott, meg gesztikulált hozzá. Majdnem orron is talált...

- Te jó ég... ez úgy hangzik, mint Shafiq - forgatta a szemét barátnőm, és én szaporán bólogattam. A fiúk nem nagyon értették, mire magyarázni kezdtem.

- Csakis Tiffany lehetett. Na mindegy. De most már megtaláltál - mosolyogtam rá.

- Remélem nem keveredtetek egyből valami tréfás, szabálytalan dologba... - morogta bátyám, és gyanakodva nézett a vörös hajúakra. - Nem lenne túl szerencsés.

- Én? - kikerekedtek a szemeim. Hát igen, Cedric túl jól ismer, és tudja azt is, mennyire szeretem a csínyeket. Én magam inkább a háttérben szeretek maradni persze, de Cel-lel, és sokszor Ames-szel, vagy Zach-kel kiegészülve gyakran törtünk borsot a tanáraink orra alá. - Madame Maxime-mal nem merek ujjat húzni - felelem kitérően.

Közben beértünk a nagyterembe is, ahol már ebédelni készültünk. Igen ám, de a csapatunk már ott ült a hollóhát asztalánál, George és Fred a griffendél felé húzott minket, Cedric pedig a hugrabug asztalához indult. Összenéztünk, és vállat vontunk, végül Cel ledobta magát Ames mellé. A lány imádta a francia ételeket, én pedig elégedett voltam az ülőhelyemmel. Cel és egy hollóhátas lány mellé kerültem, így kartávolságon belül voltak az angol étkek is. Hamar beszédbe elegyedtünk, és megtudtam, hogy a lány Cho Changnek hívták. Barátságosnak és eszesnek tűnt. Az ebéd végeztével pedig Cedric is odajött hozzánk. Kérdő tekintetét nem tudtam értelmezni.

- Mehetünk? - mosolyodott el, majd a mellettem ülő hollóhátasra nézett. - Szia, Cho! Van kedved velünk jönni a tóhoz? - kérdezte, mire én a csoportunkhoz fordultam.

- Van kedvetek egy sétához a tó mellett? - kérdeztem franciául. Fleur és Tiffany felhúzták az orrukat, de beleegyeztek; Ames, Zach, Phil, és a többi lány egyből bólogatni kezdett.

- Hozzatok pirítóst is, hátha látjuk az óriáspolipot is.

- Óriáspolip? - Tiffanyt kirázta a hideg az állat említésére. Metsző pillantással néztem rá. Mit kell úgy fennhordania az orrát? Az abraxanokat éppenséggel imádja... pedig azok is elég rusnya állatok, ha engem kérdeztek.

Mindent összevetve, nagyon jó kis délutánunk volt. A nap langyos sugarai csiklandozták az arcomat, és többen le is vettük a kalapunkat, ami az egyenruhánk része volt. Szárított kenyeret dobáltunk a vízbe, és vártuk, hogy megragadja a darabokat valami. Mint a kisgyerekek, akik életükben először találkoznak valami igazán mulattatóval. A hangulat elég laza volt, ugrattuk egymást, a fiúk ökörködtek. Fred és George pedig, akik velünk tartottak, egy ízben még be is akartak vágni minket a tóba. Sikítva menekültünk előlük. A szép délutánunknak az vetett véget, hogy eleredt az eső. Rohantunk a hintónk felé, de mire odaértünk így is bőrig áztunk. Csapzottan, lihegve, nevetve dőltünk be az hintónk előterébe. Fred, George és Cedric azonban ki lett parancsolva tőlünk, tehát nekik vissza kellett térni a kastélyba.

Az eső kellemesen meghitt perceket varázsolt nekünk. Miután szárazra cseréltem vizes egyenruhámat, és egy törölköző segítségével felitattam a vizet hullámosodó hajamról, csak eldőltem az ágyamon. Könyvet olvastam, egy izgalmas bűbájtalanok által írt regényt és csak hallgattam, ahogy az esőcseppek a kocsi tetején kopognak. Valamikor el is aludhattam, Cel finom bökdösésére ébredtem fel.

- Gyere Maggie - szólt, miközben elnyomtam egy ásítást-, mindjárt indulunk.

Kikászálódva a szállásunkról, egyből kiszúrtuk, hogy az igazgatónőnk, és a magasságban és termetben majdnem hozzá felérő, itteni vadőr az abraxanoknak felállított ideiglenes karámnak dőlve beszélget. Az hagyján, hogy beszélgettek... Madame Maxime nevetgélt, és időnként megérintette a vadőr, azaz Hagrid karját. Cel és én vigyorogva néztünk össze.

- Ezek ketten komolyan flörtölnek?

Amikor észrevették, hogy mind kiértünk (Philip volt az utolsó), elhallgattak, és egyből elénk kerültek. Közöttünk a téma még akkor is a vadőr és az igazgatónőnk közti csevej volt, amikor - immár az éj leple alatt - elindultunk a kastélyba a halloweeni vacsorára. A két vezéralak annyira megnyújtotta a lépteit, hogy szinte futottunk utánuk. Valljuk be, nem volt kellemes hegynek felfelé rohanni. A tüdőnket szorongatva álltunk meg egy pillanatra a kastély előtt, és most már igazgatónőnk eszébe is jutott, hogy talán ránk is figyelhetne. A vadőr elköszönt tőle egy esetlen intéssel, Madame Maxime pedig minden méltóságát összeszedve, egy-egy szigorú pillantást vetve mindenkire bevonult a kastélyba.

A nagyterembe lépve meg kellett állapítanunk, hogy az iskola tanulói és személyzete kitett magáért a díszítést illetően. A másik, hogy majdnem az összes roxfortos jelen volt már. Mosolyogva odaintettem George-nak, aki ugyan visszaintett, de odainvitált egy kézmozdulattal magukhoz, amit nem fogadhattam el. Tátogtam, hogy „Madame Maxime", és szemforgatva leültem társaimhoz a hollóhát asztalához.

- Miért nem ülhetünk egyszer a hugrabugosokhoz?

- Azt hallottam, az a legbénább ház - nevetett fel Phil.

- A tesód a legbénább csoporthoz tartozik? - kérdezte valamelyik.

- Mindegyik háznak megvan a maga értéke! - vágtam rá. - És a hugrabug korántsem béna, a tesóm pedig igen tehetséges - feleltem nyugodtan.

A halloweeni lakoma elég hosszúnak és unalmasnak tűnt, bár találtam egy-két finom fogást és desszertet is. Körülöttünk eléggé zsizsegtek, és a nyakukat nyújtogatták a tanári asztal felé. Chloe maga is be volt zsongva, Tiffany nem különben. Én csak a fejem fogtam, hogy lehetnek ilyenek - őket leszámítva meg bírtunk ülni a fenekünkön, és sutyorogtunk egymás között. Jó, jó... persze a tusáról.

Nagy sokára aztán elérkezett ez a pillanat is. Az aranytálak újra tisztán és fényesen csillogtak, s a zsivaj egyre élénkült a teremben. Mikor azonban Dumbledore felállt, egy csapásra néma csend lett. Az igazgató két oldalán helyet foglaló Karkarov professzor és Madame Maxime ugyanolyan izgatottnak tűntek, mint bárki más a jelenlévők között. Ludo Bumfolt széles mosollyal integetett a diákoknak, Mr. Kupor viszont közönyös, szinte unott arcot vágott. Valahogy vele éreztem együtt- néha igazán fel tud ingerelni a sokaság, a tömeg.

- Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza döntését - szólt Dumbledore. - Becslésem szerint még egy percre van szüksége. Addig is megkérem a leendőbajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak ide a terem végébe, haladjanak el a tanári asztal előtt, és menjenek át a szomszéd helyiségbe - itt az asztal mögötti ajtóra mutatott - ahol megkapják majd az első utasításokat.

A tekintetemmel követtem az útvonalat, és próbáltam memorizálni. Terem vége, tanári asztal előtt, szomszéd helyiség. Dumbledore közben elővette pálcáját, és széles mozdulatot tett vele. Erre a töklámpásokba helyezett mécsesek kivételével az összes gyertya elaludt, s így a teremre félhomály ereszkedett. A legerősebb fényforrás most a Tűz Serlege volt; sugárzó, kék-fehér lángjai szinte szúrták a szemet. Mindenki dermedten, némán várt. Néhányan az órájukra sandítottak.

Halk susmus futott végig a termen, én visszafojtott lélegzettel vártam. Amikor a sereg lángja pirosra színeződött, megragadtam a hozzám legközelebb eső dolgot - Ames kezét.

Vajon mi leszünk az elsők? A felröppenő pergamenre írt nevet Dumbledore a lángok fényénél olvasta el. Az első bajnok Viktor Krum. Elismerő tapsvihar kísérte a fiú -kissé kacsázó- lépteit, és az igazgatója, Karkarov hangos gratulációja.

Miután a mellékajtó becsukódott Krum mögött, a taps néhány másodperc alatt elhalt. A figyelem középpontjába ismét a serleg tüze került. Az szinte azon nyomban újra pirosra változott, majd a lángok hátán egy második pergamenszelet röppent a levegőbe. Cel az izgalomtól vezetve belém karolt, és én is szorítottam az ő kezét. Csak az járt a fejemben, hogy mondja már! Ki lesz közülünk a bajnok?

- A Beauxbatons bajnoka - szólt az igazgató- Margaret Diggory!

Aprót sikkantottam. Tényleg az én nevemet mondták? Elvigyorodtam, miközben Celeste és Ames taszigáltak, hogy menjek már, induljak. A griffendél felől hallottam a leghangosabb elismerő tapsot, az ikrek még füttyögtek is. Cedricék a hugrabugnál fel is álltak. Nagyon jól esett az elismerésük, el is pirultam. Reméltem, nem nagyon látszik a félhomályban.

Az ajtó teljesen hangszigetelt volt, odabent pedig csak egy méretes kandallóból áradt némi fény, és persze meleg. Viktor ott állt a tűz mellett, én pedig odaléptem mellé. Gondoltam, először is gratulálok neki. Óráknak tűnő percek után pedig ismét kinyílt az ajtó - nevetve vetettem magam bajnoktársam nyakába. Egyszerre szólaltunk meg.

- Gratulálok Diggory! - vigyorogtam.

- Gratulálok Diggory! - nevetett ő is.

- Ti lenni testvér? - kérdezte Viktor, mire felvázoltuk neki a helyzetet.

Ezután a gondolatainkba süllyedve álltunk. Én még mindig a sokkhatás alatt voltam, hogy a serleg pont engem talált a legalkalmasabbnak arra, hogy megküzdjek a dicsőségért ezen a versenyen. Mert ez egy verseny. Méghozzá izgalmas, hiszen a tulajdon véremet kell legyőznöm. Így nem segíthetünk egymásnak a felkészülésben, és nem fogunk ott drukkolni a lelátókon a másiknak. Alig jutottam el ide, az ajtó máris felcsapódott - de nem a zsűri tagjai léptek be, hanem Harry Potter.

Hátradobtam előrehulló, barna hajam és úgy néztem a negyedikes, jól tudom? Szóval érdeklődve néztem a fiúra.

- Mi történt? - léptem hozzá közelebb. Rosszat sejtettem elképedt ábrázatán, melyen nem kevés rettenetet fedeztem fel. Cedricre pillantottam. Ő a megszokott, csendesen, visszafogottan érdeklődő arcát mutatta. - Mi történt odakint?

Nem felelt senki a kérdésemre, csak pár perc múltán. A terembe berobbanó Ludo Bumfolt elénk tolta a negyedikes fiút és sugárzó arccal jelentette be a következőt.

- Bemutatom a Trimágus Tusa negyedik bajnokát.