Sziasztok! 

Hosszú kihagyás után itt egy rövid fejezet. Hétvégére ígértem a folytatást ugyan, de végül két félre szedtem az egy nagyot, mert nem biztos, hogy lesz időm hozni a folytatást akkor. Csütörtökön még vár rám egy vizsga, utána pedig pár nap (diák)munka. 

Jó olvasást kívánok hozzá! 

Puszi: V. 

* * *

A gyengélkedőn töltött első éjjelem George miatt nem volt olyan szörnyű. Reggel a besütő napnak és természetesen a takarónak hála úgy éreztem felgyulladok, de felriadva érzékeltem a mellettem levő testet. Mielőtt elhúzódhattam volna, két kar ölelt magához szorosan, és amikor megéreztem barátom illatát én is elkezdtem megnyugodni.

- Hogy vagy, Mags? - kérdezte. - Hogy aludtál?

- Hmmppff - ez a válasz telt ki tőlem, ahogy szorosan hozzábújtam. Igaz, nem emlékeztem mit álmodtam, de a tegnap, azaz utolsó próbán történtek mély nyomot hagytak bennem, úgy tűnt. - Jól aludtam - mondtam végül. - Köszönöm, hogy velem maradtál - hálás mosollyal néztem fel rá, amit egyből aggodalom és egy kis lelkiismeretfurdalás váltott fel, hiszen az ő arca olyan gyűrött volt, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. - Te hogy aludtál? - kérdeztem.

- Aludtam már jobban is - mosolygott ő is, majd hozzátette. - De szó mi szó, az első együtt töltött éjszakánkat nem így képzeltem el.

Reflexből lendítettem a kezem, hogy rácsapjak a karjára, de helyette az ágy mellett szorosan álló asztalkát értem el. Túl közel voltam a fiúhoz, így történhetett ez, és az ezt követő halk szitkozódásom, vagy esetleg a koppanás előcsalta Madame Pomfreyt is a szobájából.

- Ezért még számolunk... - suttogtam neki durcásan, míg a javasasszony kiparancsolta őt az ágyból és felküldte a griffendél klubhelyiségébe. Georgie menet közben egy puszit küldött nekem, mire én kinyújtottam a nyelvem.

- Indulás, Mr. Weasley! Ne bohóckodjanak! - pirított mindkettőnkre. - Miss Diggory - hangján nyugtalanságot éreztem -, Dumbledore professzor óhaja, hogy amint felébred látogassa őt meg. Mondtam neki, hogy jobb lenne, ha csak pihenne és regenerálódna, de ragaszkodott hozzá, a vénember - ezt az utolsó mondatot fejcsóválva, az orra alatt motyogta, így szerintem nem is nekem szánta. Mosolyogva kászálódtam ki fekvőhelyemről. Mialatt öltözködtem, aggódva pillantottam a gyengélkedő többi lakója felé: Harryre, Cedricre és Dudleyra. A javasasszony az ágyamhoz lépett, és megigazította az ágyat, az éjjeliszekrényen sorakozó bájitalokat és tárgyakat.

- Madame Pomfrey, Dudley hogy van?

- A mugli fiú? - felvonta a szemöldökét, ahogy a kettővel mellettem lévő ágyra, és a benne alvó srácra nézett. - Rendben lesz. Sokkot kapott a hajnalban történtek hatására, éjszaka fel is ébredt egyszer, de álomitalt adtam neki. Amint felébred, semmi baja sem lesz. Legalább is remélem - állt meg egy pillanatra. - Éjjel valami kutyáról hadovált, ami emberré lett...

Elhúztam a számat szavaira, és csak megcsóváltam a fejem. Próbáltam nem elnevetni magam, ezért gyorsan kifelé vettem az irányt. A javasasszony úgy szólt utánam, hogy ne felejtsek el visszajönni miután lezajlott a látogatásom, és még valamit, amit nem teljesen értettem. Talán körtekandid, vagy ilyesmi. Semmi értelme nem volt. Candide-nak mi köze lenne már a körtéhez, és különben is: egy angliai gyógyító miért pont most hozakodna elő Voltaire-rel, egy varázslóval, akinek a művei még a mugli világban is elterjedtek az európai kontinensen?

Ezt a gondolatot el is hessegettem magamtól. Természetesen vissza fogok menni a gyengélkedőre, nem vagyok ostoba. Nem is mehetnék máshova. Nem az ágy miatt, noha az kényelmesebb volt, mint a francia mágusiskola orvosi szobájában fellelhető bármelyik darab, hanem más okból. Beszélni szerettem volna még a bátyámmal is, Harrynek is tartoztam egy magyarázattal, valamint a gyengélkedőre csak korlátozott számú látogató léphetett be, és ez tökéletes kibúvó volt az alól, hogy találkozzam francia csoporttársaimmal vagy az igazgatónővel, aki minden bizonnyal magyarázatot fog várni tőlem az eseményekre. Én viszont nem fogok tudni olyat mondani, amit őt elvárna, így már előre rettegek.

De nemcsak ettől. Ez semmiség ahhoz képest, amit át kell élnem Dumbledore professzor irodájában - amire akkor jöttem rá, mikor megálltam az irodáját védő kőszobor előtt.

- Jelszó? - kérdezte az állat. Meglepődve vontam fel a szemöldökömet, hiszen erről nem volt szó.

- Candide? - rémlett fel Madame Pomfrey utolsó mondata előttem. - Körte? Várjunk csak... körtekandi! - világosodtam meg. Hát persze! Nem az irodalomról volt szó az előbb, hanem az édességekről. Nem is értettem hirtelen, hogy nem volt ennek értelme számomra korábban, hiszen ez egy olyan édesség, amit én is nagyon szeretek.

Az ajtó előtt állva azonban földbe gyökerezett a lábam. Tudtam jól, Dumbledore miért hivatott szinte még éjnek éjjelén, de azt is tudtam, hogy ő nem fog bántani, és ezzel kénytelen vagyok szembenézni. Mély levegőt vettem hát, és kopogtattam a vastag faajtón.

Az magától kinyílt, én pedig szembetaláltam magam egy hálósipkás professzorral, magával az igazgatóval. Valamilyen tál felett állt, az arcának egyik felére ezüstös fény vetült, ahogy felém fordult.

- Jó reggelt, professzor. Hivatott.

- Miss Diggory - szólt-, már vártalak. Sajnálom, hogy a tegnapi események után ilyen hosszú idővel tudunk csak sort keríteni erre a beszélgetésre, de lássunk hozzá. Bármilyen fájdalmas is lesz, fel kell idézned és szembe kell néznünk vele - közben az íróasztala előtt álló székre mutatott.

Bármilyen udvariatlan is voltam, nem tudtam nem szemügyre venni a szobát. Dumbledore-nak hatalmas könyvtára volt, a falak mentén jórészt könyvespolcok álltak, a könyvek között és azokon túl pedig mindenféle ketyerék. Arra a tálra is ráismertem, ami felett nemrég állt: egy merengő volt. Elámulva foglaltam helyet, de nem szólaltam meg.

Egy szót sem tudtam kinyögni.

- Professzor úr... - könnyek tolultak a szemembe. - A bátyám majdnem meghalt. Harry szintúgy. Én - én próbáltam végezni vele, de ő... - ösztönösen ráztam a fejem.

- Nyugodj meg, Margaret. Nem a te feladatod végezni Voldemorttal. Többen is próbálták már előtted, felnőtt, iskolát végzett emberek egész csoportjai, és nem sikerült nekik. Senki nem várhatja és nem is várja el tőled ezt. Arra kell kérjelek azonban, hogy számolj be róla mi történt.

A szemem a merengőre siklott.

- Nem mutathatnám inkább meg? - kérdeztem. A professzor úr eszméletlen kedves volt, bólintott, és segített véghez vinni a varázslatot. Így a tegnapi események most előttem, a merengőben indultak el.

Kék fényt tükrözött az előbb még fehérben szikrázó felszín, majd mindketten zuhantunk, bele, az emlékek közepébe. A temetőbe. Kissé groteszk látványt nyújtott az emlékbeli magam, illetve két bajnoktársam látványa.

Könnyek peregtek az arcomon, ahogy láttam kiülni az érzelmeim a saját arcomra, a - korábbi- önmagaméra, és automatikusan követtem az engem hurcoló Féregfarkot, egészen a sírig. Amikor a köpcös pofonvágott, kinyújtottam a kezem, hogy megfojtsam, de csak a semmit kaptam el. Az igazgatóra kaptam a szemem, aki mellém lépett. Legalább is azt hittem, odajön, de Harry sírja felé indult, először a Voldemort testét rejtő csomagot vizsgálgatva. Követtem, hátrahagyva rettegő önmagamat, mert vele a jelenlétében biztonságban éreztem magam.

Mikor a tizennégy éves fiúra esett a pillantása, úgy láttam, mintha könny fátyolozná el a szemét, de képzeleghettem is, vagy a ködtől is lehetett, amiből Voldemort épp akkor lépett elő. Még mindig összeszorult a gyomrom, ahogy az egykori egyik legrettegettebb sötét mágusra meredtem. Rettegtem. Keresztülnézett rajtam és a professzoron, mégis az volt az érzésem, bármelyik pillanatban észrevehet minket. El akartam húzni az idős tanár urat fedezékbe.

- Itt nem láthat minket - mosolygott rám, megnyugtatónak szánt pillantással. - Csak egy emlék. - Bólintással feleltem neki, de attól igyekeztem nem az emlékbeli fekete mágus tekintetének hatósugarába állni.

Nem sokkal később a párbajunk kezdetét vette, és amíg az igazgató úr élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket, én vetettem egy-egy pillantást a sírkőhöz kötözött fiúra és a halottnak látszó bátyámra. Egy hangosabb reccsenés után fordítottam vissza a tekintetem, és most már megállíthatatlanul sírtam. Szinte még mindig éreztem a csontjaimban a cruciatus átok hatását. Összeomlottam, szinte magam felett repültem át, és is elöntött a fehér fény. Remegve álltam újra lábra, csodálva a tegnapi önmagamat, hogy nem omlik zokogva a szülei nyakába.

Dumbledore professzor még kíváncsi volt, mi történt miután magamhoz tértem, így halkan megosztottam vele azokat az információkat, amiket a szüleimtől hallottam. Nemcsak a családi legendát, ami annyira nem is mitikus, hiszen amiatt maradtam életben. A haláluk története után pedig felrémlett előttem egy férfi arca - a férfié, aki néhány pillanattal korábban még egy csaholós házi kedvenc volt. Sirius Black.

Láttuk, ahogy kiszálltam a kocsiból, majd visszakerültünk a sötét temetőbe. Voldemort dühtől eltorzult arca elé - ha a vörös szemeit, kígyóra hasonlító orrlyukát és ajak nélküli száját arcnak lehet nevezni egyáltalán.

- Most már mehetünk - pillantott rám a professzor, én megragadtam a karját, pár pillanattal később pedig a fotelbe roskadva zokogtam.

- A családom... a bátyám! - Úgy éreztem én magam sem tudom, mit szeretnék mondani, de annyi biztos volt, Dumbledore tudtára akartam hozni, hogy nem Voldemort ijesztette elő belőlem a könnyeket.