- Georgie - mosolyodtam el. - Hol vagyok? 
- A gyengélkedőn, Mags - válaszolt. Erre ismét kipattant a szemem.

Reflexből felültem az ágyban, a pálcámat kerestem és már álltam volna fel, de George már mellettem volt, szelíd erőszakkal visszanyomott a párnára. Nem értettem, hogy kerülök a gyengélkedőre, ezért záporoztak belőlem a kérdések.

- Micsoda? Az hogy lehet? M-mi van Kuporral? Hol van Harry? - Kezdeti ijedtségem csökkenni kezdett, ahogy körülnéztem. Az ágyam mellett egyik oldalt ott állt egy üres szék, George ott ülhetett, míg én nem voltam magamnál. Elég ramatyul nézett ki ő is, mintha csak megjárta volna velünk a labirintust. Kinyújtottam felé a kezem, amit ő megszorított, és adott rá egy puszit. Az ágyam másik oldalán Cedric ült, láttam rajta a visszafogott öröm jeleit, miközben ő savanyú mosollyal az arcán nézett vissza rám. Mellette Dudley foglalt helyet, az arcára volt írva a félelem, és az, hogy bárhol szívesebben lenne, mint itt. Szerelmem testvérei is a betegszobában voltak, Bill közeledett éppen. Egy másik, üres ágynál állt Mrs. Weasley is, aki halkan beszélgetett Hermionével - a lány szintén jelen volt. - Hol vannak a nagybátyámék? Hol van Madame Maxime? Nem mintha nagyon hiányozna - dörmögtem az utolsót, mintegy magamnak, de mégsem elég halkan. A körülöttem levők meghallották és halványan elmosolyodtak rajta.

- Nyugodj meg, Margaret - szólt nekem a legidősebb Weasley-fiú. Behunytam a szemem, és jó hosszan kifújtam a levegőt. Utáltam, ha ezt kérték tőlem, és már rég letorkolltam volna. Cedric felkuncogott, gorombán néztem rá, de még ez sem olvasztotta le szívből jövő mosolyát. A tekintetemmel kérdeztem őt, hogy válaszolni akarnak-e, mire megrázta a fejét, belőlem meg egy sóhaj tört ki.

Nagyszerű, gondoltam. A fiúk arcára rá volt írva a meghökkenés kommunikációnkat látva. Bill ocsúdott fel a leggyorsabban.

- Elájultál - világosított fel, mire fújtam egyet. - Az öcsém és a bátyád hozott fel ide, mivel a két ütődött - szavai megrovó stílusa ellenére hangjában nem érződött ilyen szándék- utánad indult. - Szavaira bólintottam, sejtettem már akkor, hogy így lesz. - Harry akkor veled volt, ha jól sejtem most Dumbledore-ral van. Anyáék is azon tanakodtunk, hol lehet már.

- Egyébként körülbelül negyedórát voltál kiütve - vigyorgott Fred. Láthatóan -ikertestvéréhez hasonlóan- ő is megkönnyebbült.

- Kuport mondtál, kedves? - lépett hozzám Mrs. Weasley is. Meglepődtem ezen a megszólításon, de igyekeztem ezt nem mutatni.

- Igen - komoran bólintottam. - Kiderült, hogy az igazi Rémszem Mordon helyett egy csaló tanított egész évben - magyaráztam-, aki nem volt más, mint a fiatalabb Barty Kupor. Ugyanis életben van. És itt van a kastélyban. - Könnyek lepték el a szemem, de ezek nem a fájdalom vagy a sajnálat könnyei voltak, hanem a haragéi.

- Ne sírj - vigasztalt az asszonyság-, nem kell félj.

- Nem félek, Mrs. Weasley - ráztam a fejem, és furcsa módon nem fájt már semmi. - Dühös vagyok! - hangom erősebben csengett a szokásosnál, majd el is halkultam. - Barty Kupor ölte meg a szüleimet. Cedric szemében fájdalom csillant meg. Ő is emlékezett a szüleimre, akik nagyon szerették őt. - Szeretnek - suttogtam unokabátyámnak.

- Mi történt, Margaret? Azután, hogy a zsupszkulccsal megérkeztünk arra helyre.

Nagyot sóhajtottam. Annyira szerettem volna mindent elmesélni neki, de ahogy újra leperegtek a szemem előtt az események, immár harmadszorra, nem tudtam egy szót sem kinyögni.

A Weasley család és Hermione is aggódva meredt bátyámra, majd ránéztek. Azt gondoltam, biztos bennük is ez a kérdés motoszkált, csak nem tudták vagy nem merték feltenni, mert most kíváncsian meredtek rám. Nem akartam beszélni róla, mi történt. Habár a kínzó fájdalomnak nyoma sem volt, éreztem, hogy a felsőtestemet kötés borítja, és amikor a mellkasomra néztem, láttam is. Alap esetben talán pánikba estem volna, hogy láttak meztelenül, de most... most már nem érdekelt. Voldemort visszatérése, Kupor leleplezése és a bátyám majdnem-halála annyi lelki tehernek tűnt, amit viselnem kell, hogy csak magam elé meredtem. Próbáltam mindent kizárni, nem akartam érezni, nem akartam ezekre gondolni, mégis minden emlékkép lepörgött a szemem előtt.

- Gretie? - kérdezte bátyám. Szomorú voltam, és ez meglátszott rajtam, ahogy bátyámra néztem. Alig észrevehetően ráztam meg a fejem, nem akartam beszélni róla. George odaült az ágyamra, a lábaimhoz és a kezemet simogatta, míg Fred a széket egyből el is foglalta.

- Mégis mi történt abban a labirintusban?! - csattant fel a fiúk édesanyja. Összerezzentem. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - folytatta, félig nekem, félig a bátyámnak címezve a mondandóját. Cedric biccentett, és nagyot sóhajtott mielőtt beszélni kezdett.

- A labirintus... - próbálta összeszedni a gondolatait.

- Krumot megátkozták az Imperiusszal - szakítottam félbe őt. - Néhány feladaton jutottam csak túl, amikor összefutottam vele, és egyből megtámadott engem. Cedric meghallott minket - pillantottam az említettre.

- Főbenjáró átkot használt, de felül kerekedtünk rajta - folytatta. - Maggie vele maradt, hogy észhez térítse. - George felhördült. - Utána már csak a kupánál találkoztunk - rám nézett, és ismét néma kommunikáció zajlott köztünk, és megállapodtunk, hogy nem részletezzük a feladatot. - Hárman küzdöttük le az utolsó akadályt, és együtt fogtuk meg a kupát. De a versenynek nem lett vége, legalább is mi azt hittük eleinte, hogy van még egy próbatétel. A kupa zsupszkulcs volt, és egy temetőbe vitt minket. Senki nem volt ott, eleinte, majd felbukkant egy alacsony, köpcös alak. Harry összegörnyedt a fájdalomtól, engem pedig meg akartak ölni. Maggie megmentette az életem, mert a földre rántott. Az eséstől alig voltam már magamnál, Gretie pedig a számba tömött valamit, aminek narancsos íze volt. El is ájultam rögtön. A többire nem emlékszem, csak itt ébredtem fel, a kviddicspálya szélén - vont vállat.

- Tetszhalott Tabletta volt - vigyorodtam el rákacsintva. - De még dolgozni kell azon a recepten - néztem a halványan mosolygó George-ra. A többiek kíváncsian várták a folytatást, ezért nagy nehezen belekezdtem a mesélésbe. Említettem Féregfarkat, a pofonját, mire az ikrek felszisszentek, és azt a különös csecsemőméretű csomagot, ami Voldemort csökevény teste volt. - És...és... - kerestem a szavakat. - Ott állt előttünk. Visszatért. Voldemort... újra életben van - remegtem. Hányingerem lett, és újra ott éreztem magam ahhoz a sziklához kötve, amikor mindenem fájt, és nem tudtam, hogy megélem, megéljük-e akár a következő öt percet, akár a másnap reggelt. - Párbajoztunk - csendesen folytattam. - Megkínzott. - Cedric felpattant ültéből, úgy meredt rám. A többiek hátrahőköltek.

- A Cruciatus átokkal? - Bólintásomra felszisszent. - Mi-mi történt? Nálad jobb párbajozót nem ismerek.

- Főbenjáró átkok ellen az én tudásom is kevés - morrantam rá. - Nem beszélve arról, hogy éppen akkor védtelen voltam - könnyek nélkül hüppögni kezdtem. - Aztán csak... nem is tudom. Végezni akartam vele, de nem ment, helyette ő talált el engem, én pedig élet-halál között lebegtem jó ideig. - Cedric ismét közbe akart szólni, de jelentőségteljesen rápillantottam. Beszélni akarok vele, el szeretném mondani miért álltam a halál kapujában, de nem itt és nem most, mindenki előtt.

Még a végén azt hinnék, hallucináltam.

- Amikor felébredtem, Harry éppen felénk rohant, úgyhogy segítettem neki kivédeni a felé repülő átkokat, utána pedig a kupával visszaérkeztünk ide, a birtokra.

- Halálfalók is voltak ott? - kérdezett rá Bill.

- Persze - horkantottam.

- Miss Diggory! - Madame Pomfrey visszatért közben a gyengélkedőre, és tőlünk messze helyezte el, a gyengélkedő legtávolabbi sarkában. - Kérem, hagyjanak neki helyet, és ne zaklassák! - szólt még a családra.

- Harry! Ó, Harry! - sikkantott fel egyből Mrs. Weasley.

Dumbledore és Harry lépett be a gyengélkedő ajtaján, nyomukban egy hatalmas, fekete kutyával. Kerekre tágult a szemem az állatot látva, szerettem a kutyákat, főleg a bundás ebeket.

Összeakadt a tekintetem Harry-ével, és halványan rámosolyogtam, ő viszonozta. Nemsokára magunk leszünk, reméltem, és akkor tudunk nyugodtan beszélgetni is. Dumbledore megvárta, míg Harry ágyba kerül, de addig is felém fordult.

- Miss Diggory - szólított meg, és a szemem sarkából láttam, hogy az ágyon elterülő fekete kutya is felkapta a fejét-, örülök, hogy ébren találom. Önnel is szeretnék beszélgetni a történtekről - tájékoztatott, mélyen a szemembe nézve. - De egyelőre meg kell keresnem a mágiaügyi minisztert, valamint Madame Maxime-ot. Aggódik a bajnokáért - tette hozzá, és alig bírtam ki, hogy ne horkantsak fel.

George és Fred mellettem maradtak, míg Ron és Hermione, Mrs. Weasley Harry ágya mellett sereglett. Bill valahol középen ült le, az ágyam végénél, így pont ráláttam Harry-re és a barátaira. Ők félelemmel és zavartsággal nézték a fiút, miközben Madame Pomfrey tüsténkedett körülött.

- Az egészet meg kell innod - szólt a javasasszony, mikor visszatért hozzá egy palack piros itallal és egy kehellyel. Felismertem a bájitalt, Álomtalan Álom-ital volt. Jó barátom volt, hiszen egy időben csak annak segítségével bírtam elaludni. Egészen pontosan tavaly, pontosan ugyanez időtájt, hiszen lassan több, mint egy éve szakítottunk Phillel. A gondolat, hogy akkor a csalódott szívem nem hagyott aludni, előcsalt belőlem egy apró horkantást. A történtek után minden, még a tegnap is a jelentéktelenség fátyolos ködébe burkolózott.

Miután Harry elaludt egy kortytól, Madame Pomfrey hozzám lépett vele.

- Neked is adok, Miss Diggory - már töltötte a kupába az italt, de rászóltam.

- Nekem aztán meg ne próbálja, Madame Pomfrey! - hárítottam. - Nem iszok ilyen löttyöt.

- Löttyöt? - kérdezett, szinte rám ripakodva a gyógyító. - Miféle löttyöt? Meg kell innia ezt...

- Nem szeretném - húztam el a számat. - Madame Pomfrey, ígérem, nem lesz semmi bajom. Kipihenem magam... de nem ettől az italtól.

- Madame Pomfrey - szólt közbe Cedric is. - Kérem, ne erőltesse...

Szerencsémre a félig telt poharat letette a szekrényemre, és a bátyámhoz fordult.

- Mr. Diggory! Maga miért nincs átöltözve, ágyban fekve? Megáll az ész... - vetett még rám egy dühös pillantást, majd bátyámat eltessékelte és bedugta a szomszédos ágyba.

Alig bírtam visszatartani a nevetésem, Fred és George osztozott velem ebben, de alig mertem rájuk nézni. Attól féltem, hogyha mégis kiszakad belőlem akár egy sóhaj is, Madame Pomfrey képes lesz belém diktálni azt az italt. A javasasszony így sem hagyott magamra sokáig: visszatért, hogy ellenőrizze a kezelt sebeimet, a lábamat, és adott egy erősítő főzetet.

- Megerőltetted magad... - sóhajtott. - A lábadat alig tudtam megmenteni, olyan mély volt a vágás. Ha nem hosszirányban ér, akkor valószínűleg már el is veszítetted volna. A hátad szépen gyógyul, bár az esésektől sokáig látszódhat a nyoma. A kisebb vágások pedig be fognak gyógyulni, mert már lekezeltem őket. Idd meg ezt - tett elém egy teljesen ismeretlen eredetű italt. Nem Álomtalan Álom volt, annál egy sokkal keserűbb, és erőteljesen borsmenta illatú bájital. - Vérpótló bájital.

- Madame Pomfrey! - A javasasszonyt közelebb intettem magamhoz, mert sejtettem, hogy az ikrek a közelben ólálkodnak. - Tavaly... - suttogtam. - Történt velem valami. - Folyamatosan a paravánra pillantgattam. - Rengeteg Álomtalan Álom-italt ittam, és csak nagyon nehezen tudtam abbahagyni.

A javasasszony csodálkozva nézett rám.

- Nos, ez a bájital - sutyorogtunk- valóban kialakíthat függőséget, ezért sem szabad sűrűn alkalmazni. Aludnia kéne, kisasszony - mondta hangosan. Mást nem is mondott, csak felállt, elhúzta a paravánt, és eltüntette az éjjeliszekrényen várakozó bájitalt. Megnyugodva dőltem hátra, Cedric pedig rám vigyorgott, amit én nyugodt lélekkel tudtam viszonozni.

Harry alig aludt el, én is elég laposakat kezdtem pislogni. Talán Madame Pomfrey rakott mégis valamit a furcsa bájitalba, talán nem. Lehet, hogy el is aludtam igazából.

- Georgie... - nyöszörögtem félálomban.

- Hm?

- Idejössz? - Vakon kutattam a keze után, és húztam magamhoz, mikor végre megtaláltam.

- Úgy tűnik - kuncogott. Úgy helyezkedtem, hogy kényelmesen felférjen ő is. Átkaroltam őt, és nagyot szippantottam édes illatából. A következő pillanatban, vagy csak percekkel később párom szitkozódására rezzentem össze. Jobban szorítottam magamhoz párom, aki nem engedett el, és kaptam egy puszit a hajamba.

- Hát ez meg...? - mordult fel George. Csukott szemmel hallgatóztam egy ideig, viszont a gyengélkedő ajtaja kivágódott, én pedig rögvest felültem. - Ó, hogy az a... Mégis miért kell itt veszekedni?! - mérgelődött, miközben magához vont engem. Jó érzés volt a karjaiba bújni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha így nem történne semmi rossz, vagy ami történik is, az sem számítana, hiszen egymás mellett vagyunk.

Caramel csörtetett be a kórterembe, nyomában McGalagony professzorral és Pitonnal.

- Hol van Dumbledore? - kérdezte türelmetlenül Caramel.

- Itt nincs, az biztos - csattant Mrs Weasley válasza. - Ez egy kórterem, miniszter úr. Legyen szíves és...

Ekkor azonban újra kinyílt az ajtó, és besietett Dumbledore. Harry és én zavartan pislogtunk az új érkezőkre, a Weasley családra, illetve egymásra.

- Mi folyik itt? - kérdezte szigorúan, Caramel és McGalagony között jártatva pillantását. - Miért háborgatják ezeket az embereket? Mire véljem ezt, Minerva - arra kértem, hogy álljon őrt Barty Kupor mellett...

- Kupor mellé többé nem kell őr! - kiabálta McGalagony. - A miniszter úr gondoskodott róla!

McGalagony professzor arca kipirult a dühtől, de látni lehetett, hogy nemrég még falfehér volt, keze ökölbe szorult, és tajtékzott. Kupor mellé nem kell őr? Hitetlenkedve néztem össze George-dzsal és Freddel, majd bátyámra pillantottam, aki szintén zavartan ült fel a griffendél házvezetőjének hangjára.

- Mikor Mr. Caramel tudomást szerzett róla, hogy elfogtuk a történtekért felelős halálfalót - számolt be félhangosan Piton -, fenyegetve érezte magát személyes biztonságában. Ragaszkodott hozzá, hogy iderendeljünk egy azkabani dementort. Mr. Diggory és ő azzal ment fel a szobába, ahol Barty Kupor...

- Megmondtam neki, hogy ebbe az igazgató úr nem egyezne bele! - heveskedett McGalagony. - Megmondtam neki, hogy ebbe a kastélyba dementor nem teheti be a lábát, de...

- Tisztelt hölgyem! - csattant fel türelmét vesztve Caramel. - Mint mágiaügyi miniszternek, jogom van testőrt hívni, ha egy veszélyes személy kihallgatására...

McGalagony professzor azonban túlharsogta a minisztert.

- Az a szörnyeteg - rikácsolta, remegő kezével Caramelre mutatva -, amint belépett a szobába, rögtön rávetette magát Kuporra, és... és...

A professzorasszony kereste még a szavakat, bár azok nélkül is megértettük mind, hogy mi történt. De egyértelmű volt mi történt, bátyámnak, de még Harrynek is. A halálfalón végrehajtották a dementorcsókot. Összeugrott a gyomrom, szédülni kezdtem, éreztem, ahogy George erősebben tart - biztosan ő is érzékelte.

Én még sosem láttam ilyen aktust, és reméltem, soha nem is kerül rá sor. Mindig elleneztem is ezt az eljárást, és bár tudtam, hogy Sirius Blacken is végre akarták hajtani egy éve, Cedric-kel egyetértettünk abban, hogy ez borzalmas végét jelentené, és senki, még a szökött sorozatgyilkos se ezt érdemelné. Nem mellesleg, Amos bácsi már látott ilyet, és pocsékul nézett ki utána. Falfehér volt, remegett, és mikor hazaért egyből rohant is a vécére... még az ő szikár gyomrát is megviselte az ítélet végrehajtása. És most Kupor nem tud vallomást sem tenni az angol varázslótársadalom vezetőjének. Nem tud már semmit sem... Ismételten könnyek szöktek a szemembe.

- Megérdemelte a sorsát, nem!? - harsogta nagyhangúan Caramel. - Maguk mondták, hogy emberek vére tapadt a kezéhez!

- De most már nem tud vallomást tenni, Cornelius - szólt Dumbledore. Úgy meredt Caramelre, mintha most először látná őt igazi valójában. - Nem tudja többé elmondani, miért ölte meg azokat az embereket.

- Magunktól is tudjuk, miért ölte meg őket! - handabandázott Caramel. - Dühöngő őrült volt! Minerva és Perselus elmondták: abban a rögeszmében élt, hogy Tudjukki utasításokat ad neki!

- Voldemort valóban utasításokat adott neki, Cornelius - jelentett ki Dumbledore. - A gyilkosságok mind egyetlen célt szolgáltak - azt, hogy Voldemort visszanyerje régi varázserejét.

Caramel olyan képet vágott, mintha egy hatalmas pofont kapott volna. Bambán pislogott Dumbledore-ra - szemlátomást nem akart hinni a fülének. Szaggatott hangon kérdezte:

- Tudjukki... visszatért? Képtelenség! Nevetséges! Dumbledore, térjen észhez...

- Minerva és Perselus bizonyára elmondták - szólt az igazgató -, hogy Barty Kupor vallomást tett nekünk. A Veritaserum hatása alatt elmondta, hogy annak idején kicsempészték az Azkabanból. Megtudtuk tőle, hogy Voldemort - aki Bertha Jorkinstól szerzett tudomást a hollétéről - kiszabadította őt apja őrizetéből, és rábízta Harry elrablásának előkészítését. A tervet sikerrel végrehajtották. Kupor segítségével Voldemort visszatért.

Caramel szája körül mosoly játszott, én pedig mélységes döbbenettel meredtem hol rá, hol Harryre, hol bátyámra. Éreztem, hogy a szám mozog, de hang nem jött ki rajta. Dumbledore lényegében most mondta el a miniszternek, amit a visszatértünk óta hangoztattunk. A miniszter agya megzápult?!

- Idehallgasson, Dumbledore - szólt a miniszter. - Úgy beszél, mintha maga se volna ép eszénél. Méghogy Tudjukki visszatért! Azon nem csodálkozom, hogy Kupor ilyesmit képzel - de azon igen, hogy maga hitelt ad egy mániákus őrült szavainak!

Közbeszóltam volna, alig bírtam tartani a szám. Cedric néma csendben felállt az ágyáról, és hozzám lépett. Én ezt akkor érzékeltem, mikor éreztem magam mellett besüppedni a matracot, és nagyon meg is ijedtem, mégsem nyikkantam meg. Ced a szájára tette a mutatóujját, azaz szerinte sem volt jó ötlet beleszólni a vitába.

- Mikor Harryék megérintették a Trimágus Kupát - folytatta csökönyösen Dumbledore -, az Voldemorthoz szállította őket. Harry látta és tanúsítja, hogy Voldemort újra testet öltött, de még Mr. és Miss Diggory is tanúskodhatnak ez ügyben. Fáradjon velem a dolgozószobámba, Cornelius, ott részletesen beszámolok a történtekről. Dumbledore Harryre pillantott, aztán rám, és a mellettem félig ülő, félig álló helyzetű bátyámra. Látta, hogy ébren vagyunk mind, de megrázta a fejét. - Sajnálom, de nem járulhatok hozzá, hogy most kihallgassa Harryt vagy Margaretet.

Caramel arcán még mindig ott ült a különös mosoly. Rajtam mintha keresztül nézett volna, egyenesen Harryre szegezte a szemét, majd újra Dumbledore-hoz fordult, és így szólt: - Maga... szavahihető tanúnak tartja Harryt ebben az ügyben, Dumbledore?

Néhány másodpercig senki nem szólt. Csak a Harry ágyán fekvő kutya morgása törte meg a csendet. Az állat felborzolta hátán a szőrt, és a fogát vicsorította Caramelre.

- Igen, hiszek Harrynek - felelte végül Dumbledore. Most már izzott a tekintete. - Meghallgattam Kupor vallomását, és Harry is beszámolt róla, mi történt, miután megérintette a Trimágus Kupát. Miss Diggory-t még szükséges meghallgatnom - az igazgató mintha makacskodott volna, szándékosan említve engem is. Hálás is voltam neki, mert Harry nem egyedül került ebbe az egész történetbe, és feszülten figyeltem, a miniszternek leesik-e, hogy Cedric-kel mi is érintettek vagyunk a kérdésben. - De a hallott két történet így is kiegészíti egymást, és magyarázattal szolgál mindarra, ami Bertha Jorkins eltűnése óta történt.

Caramel még mindig mosolygott, s mielőtt válaszolt volna, ismét Harryre pillantott.

- Maga tehát elhiszi, hogy Voldemort visszatért, mert ezt állítja egy elmeháborodott gyilkos és egy tizennégy éves fiú, aki... nos hát...

Értetlenül néztem a tizennégyes fiúra, de úgy néz ki most csak én voltam az egyetlen, aki lemaradt valami fontosnak tűnő információról. Cedric és én szavak nélkül megbeszéltük egymással, hogy részemről - bármiről is van szó-, a fiú mellett állok, és Cedric is mellénk áll a kérdésben. Habár ő tudja miről van szó, én nem. Harry is mintha megvilágosodott volna, miről van szó.

- A miniszter úr olvasta Rita Vitrol cikkét - szólt csendesen.

Ron, Hermione, Mrs Weasley és Bill összerezzentek - ők csak most vették észre, hogy Harry ébren van. Caramel elvörösödött, de dacosan felszegte a fejét.

- És mi van, ha olvastam? - szólt, Dumbledore-hoz intézve szavait. - Legalább megtudtam egy-két dolgot, amiről maga eddig mélyen hallgatott. Harry párszaszájú... és megmagyarázhatatlan rohamai vannak...

- Azokra az esetekre gondol, amikor Harrynek megfájdult a sebhelye? - kérdezte higgadtan Dumbledore.

- Szóval nem is tagadja - kapott a szaván Caramel. - Elismeri, hogy Harrynek fájdalmai vannak. Fejgörcs... lidérces álmok... Bizonyára hallucinációk is kínozzák.

Dumbledore egy lépést tett Caramel felé. Arca megfeszült az indulattól, s ismét fenyegető erőt sugárzott, csakúgy, mint az ál-Mordon leleplezésekor.

- Nézze, Cornelius - szólt. - Harry ugyanolyan beszámítható, mint maga vagy én. A sebhely a homlokán nincs befolyással az elmeállapotára. Meggyőződésem, hogy a fájdalmai Voldemort közelségét vagy fellángoló gyűlöletét jelzik.

Caramel ösztönösen hátrált egy lépést, de a véleményhez makacsul tartotta magát.

- Már megbocsásson, Dumbledore, de nem egy esetet ismerünk, amikor az átokheg vészcsengő módjára jelezte, hogy...

- Harry nem bolond! - csattantam fel. Mindenki megütközve nézett rám, sikerült mindenkit meglepnem vele. Velem egyszerre a fiú is megszólalt.

- A két szememmel láttam, hogy Voldemort visszatért! - fakadt ki Harry. Fel akart kelni, de Mrs Weasley visszatuszkolta az ágyba. Feladva az asszonnyal vívott küzdelmet biccentett nekem, hogy folytassam csak nyugodtan.

- Harry nem bolond, miniszter úr! Én is ott voltam, tanúja voltam az esetnek! - dühöngtem. Végre kiadhattam a bennem pulzáló elfojtott indulatokat. - Tizenhét éves vagyok, felnőttem! Az én szavam nem számít semmit? A saját két szememmel végignéztem, ahogy a Trimágus Kupa zsupszkulccsá változik, egy temetőbe repít minket, ahol egy Féregfark nevű férfi Voldemort utasítására kis híján megölte a bátyámat, majd a mesterkedése folytán Voldemort testet öltött! Ez nem számít? - kérdeztem, és legszívesebben felpattantam volna az ágyból, a mellettem lévő két fiú tartott csak vissza. Caramel is csak hebegett-habogott, úgyhogy folytattam. - Ott voltam Kupor kihallgatásánál is! Kupor! - kiáltottam a miniszterre. - Barty Kupor Juniorról beszélünk, arról az emberről, akinek... akinek - nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam mi történt vele. - Arról az emberről, akinek Azkabanban kellene lennie, aki sok társával együtt megölte a szüleimet!

Legalább egy percig csak fújtattam. A gyengélkedőn fagyosabb volt a hangulat, mint az Antarktiszon, arcátlanságomért mégsem akart leteremteni senki.

- Amíg itt arról vitatkoznak, hogy Voldemort vajon él-e vagy sem, inkább ennek az igazságtalanságnak kellene utánajárni! Hogyan lehet az, hogy a köztiszteletben álló Barty Kupor feltűnés nélkül kimentette a saját fiát Azkabanból, míg másokat tárgyalás nélkül dugtak oda, talán jogtalanul?! - jutott eszembe az, amit apa mesélt a „kómám" alatt Sirius Blackről. - Számomra ez még hihetetlenebb, mint az, hogy ma éjszaka szemtanúja voltam ennek az őrületnek, pedig engem aztán a hidegvéremről ismer az egész francia mágusakadémia! És nem mellékesen, tájékoztatásul közlöm, hogy amíg maguk azon vitatkoznak, mi történt az elmúlt néhány órában, Voldemort agya éppen azon tekereg, hogy hogyan szabadítsa ki a bezárt híveit, akiket a leghűségesebbnek tart, Azkabanból! - dühöngtem tovább. - Bár így is rengetegen tértek vissza hozzá az első hívására!

Szünetet sem hagytam válaszolni neki, számtalan dolgot tudtam volna még a miniszter fejére olvasni, de Harry közbevágott. Úgy néz ki rendesen hatott rá az ingerült kismonológom.

- Láttam, láttul a halálfalókat! Fel tudom sorolni a nevüket! Lucius Malfoy...

Piton tett egy hirtelen testmozdulatot, de mikor Harry ránézett, gyorsan Caramel felé fordította a fejét. Úgy tűnt a miniszter úr megtalálta a hangját.

- Malfoy tisztázta magát! - vágott vissza méltatlankodva. - Régi, előkelő család sarja... bőkezű adományokat kapunk tőle...

- Macnair! - folytatta Harry.

- Őt is felmentették! A minisztériumnak dolgozik!

- Avery... - szálltam be én a felsorolásba. Mintha egy pingpong mérkőzést játszottunk volna.

- Nott...

- Crak...

- Monstro... - Hirtelen kifogytunk a nevekből, és ezt kihasználva a miniszter ránk förmedt.

- Ők mind bizonyították az ártatlanságukat! - harsogta dühösen. - Tizenhárom évvel ezelőtt! Hallottatok róla, hogy annak idején meggyanúsították őket, azért szajkózzátok a nevüket!

- Nem igaz! - tiltakoztam. - A nagybátyám mindig nagy tisztelettel beszélt Mr. Avery-ről - tettem hozzá, és nem érdekelt, mit szólnak hozzá a többiek. - Voldemort másokat is említett, csak nem név szerint! - tettem hozzá ingerülten. - Beszélt olyanokról, akik végleg elárulták őt! - Piton elég látványosan összerezzent, de nem foglalkozott senki sem vele. Köztem és a miniszter között jártatta éjsötét tekintetét. - Olyanokról, akik meghaltak! - szinte már sikítottam.

- És Margaret jól mondja, Lestrange-éket is említette! Meg a hű szolgáját a Roxfortban, akiről kiderült, hogy Kupor az! - támogatott meg Harry is. Cedric mélyet sóhajtott mellettem, bár igyekezett hangtalanul tenni.

- Az isten szerelmére, Dumbledore - Caramel hitetlenkedve meredt a Roxfort igazgatójára. - Ez a fiú már tavaly ilyenkor is a fantazmagóriáival traktált minket! Miss Diggory pedig nyilvánvalóan jártas a megtévesztésben! - mutatott rám. Illetve, nem is rám, hanem a körülöttem levőkre. A bátyámra, George-ra, Fredre... akkor vettem észre, hogy Dudley is ott van, csak összehúzta magát picire és igyekezett láthatatlan maradni.

- Hazugság! - kiáltott fel Fred és George, egyszerre. Caramel mosolya még szélesebb lett ennek hallatán.

- A húgom józan gondolkodású, és tisztességes fiatal nő - állt mellém Cedric is. A miniszter inkább nem is szólt semmit, csak biccentett, ismét az igazgatóhoz fordulva.

- Visszatérve Harry Potterre... Dumbledore, gondolkodjon! - szólította fel őt. - Nem csoda, hogy egyre cifrább mesékkel áll elő, ha maga mindent elhisz neki! Hogyan tarthat szavahihetőnek egy gyereket, aki kígyókkal társalog!?

- Nyissa már ki a szemét! - háborgott McGalagony. - Bertha Jorkins! Mr. Kupor! És majdnem három, még iskoláskorú gyerek veszett oda! Nem mondhatja, hogy ezek egy elmebeteg öncélú gaztettei!

- Nem beszélve arról, hogy amíg mi a labirintusban és a temetőben voltunk, Kupor Mordonként végig Roxfortban volt -dörmögtem. Csak a bátyámnak szántam ezt a mondatot, és szerencsére a miniszter dühös ordításától csak ő, meg az ikrek hallották, akik elmosolyodtak megjegyzésemen. - Akkor mégis ki akart volna minket megölni? Lehet, hogy csak hallucináltuk, Ced? - csipkelődtem kicsit bátyámmal.

- Nekem ehhez nem elég élénk a fantáziám - kacsintott vissza. - Talán mégis te tévesztettél meg engem és Harryt? - vigyorodott el, mire felkuncogtam. Még George szemében valami elismerésféle csillogott, mikor bátyámra nézett. Aztán visszafordultunk a miniszter felé, aki úgy tűnt, elhalkult, és megtörten szólt az igazgatóhoz.

- Nem térhetett vissza, Dumbledore... nem lehet, hogy visszatért...

Legnagyobb döbbenetemre Piton előrelépett, s közben felhúzta talárja ujját. Megmutatta Caramelnek a bal karját, s a miniszter hátrahőkölt. Én ugyan nem láttam rá, de sejtettem mi lehet a karján, és egyszerre értelmet nyert összerezzenése, amikor a halálfalók büntetéséről beszéltem.

- Tessék - szólt ridegen Piton. - Nézze meg. Ez itt a Sötét Jegy. Egy órája fekete volt, de most is jól látszik még. A Sötét Nagyúr minden halálfaló karjába beleégette ezt a bélyeget. Ez volt az összetartozásunk jele, és ezzel hívott minket magához a nagyúr. Ha megérintette valamelyik halálfaló jegyét, azonnal ott kellett teremnünk mellette. Az én jegyem év eleje óta egyre határozottabban kirajzolódott. Karkarové szintúgy. Mit gondol, miért menekült el Karkarov ma éjjel? Mindkettőnk karján felizzott a jegy. Tudtuk, hogy visszatért. Karkarov fél a Sötét Nagyúr bosszújától. Túl sok halálfalót árult el - nem térhet vissza közéjük.

Caramel azonban csak a fejét rázta. Viszolyogva meredt a szörnyű bélyegre, s úgy tűnt, egy szót sem fogott fel abból, amit Piton mondott. Aztán ismét Dumbledore-hoz fordult:

- Nem tudom, mi a céljuk ezzel, Dumbledore - suttogta -, de eleget hallottam, és nincs több mondanivalóm. Holnap megbeszéljük az iskola további sorsát. Most vissza kell térnem a minisztériumba.

Caramel elindult az ajtó felé, de néhány lépés után megállt. Visszafordult, és az ágyaink közé lépett.

- Melyikőtök nyerte meg a Trimágus Tusát? - kérdezte. Felvont szemöldökkel néztünk a miniszterre. Nem beszéltünk össze, de ezután a közjáték után örültem, hogy egyikőnk sem akart válaszolni. - A szentségit! - szusszant fel, egy pillanatig harag suhant át az arcán, ahogy rám nézett.

- Harry - feleltem rögtön.

- Margaret - mondta a bátyám.

- Cedric - ez pedig Harry válasza volt, és egyszerre hangzott fel. A miniszter zavartan nézett ránk.

- UTOLJÁRA KÉRDEZEM! - kiáltotta el magát. - Ki érintette meg a kupát először?!

- Margaret - felelték a fiúk egyszerre, én pedig hallgattam. Tényleg én voltam az, aki ráunt a fiúk nagylelkűségére, és megragadta a kupát. Caramel biccentett felém.

- Ünnepélyes díjátadásra készültünk, de jelen körülmények között... - vetette oda, ledobva az éjjeliszekrényemre a súlyos galleonzsákot. - El innen! - hallottam még utasítását, amit franciául mondott.

Én valahova a feje fölé meredtem, és gondterhelten sóhajtottam. A miniszter a fejébe csapta keménykalapját, és már nyitotta a gyengélkedő ajtaját. Egy egész seregnyi diák várakozott előtte, mind sokkos állapotban meredve a távozni készülő férfire. Szó nélkül nyitottak neki utat, többek arcán megrökönyödés, vagy undor ült.

Elmosolyodtam, ahogy meghallottam a tapsot és a füttyöket. Ezek a francia csapattársaim voltak. A bolondok. Az ajtó becsukódott, de még így is hallani lehetett az igazgatónő hangját, amint eloszlatja a tömeget. Dumbledore is mintha erre a pillanatra várt volna, egyből közelebb lépett Weasley-ékhez.

- Sok tennivalónk van - szólt. - Molly... feltételezem, hogy számíthatok magára és Arthurra.

- Természetesen - felelte Mrs Weasley sápadtan, de eltökélt arccal. - Arthur tisztában van vele, miféle ember Caramel. Csak azért nem hagyta ott a minisztériumi állását, mert a szívén viseli a muglik sorsát. Caramel szerint nincs benne mágusönérzet.

- Akkor legyen szíves és üzenjen neki - folytatta Dumbledore. - Haladéktalanul értesítenünk kell mindenkit, akiről tudjuk, hogy hajlandó szembenézni az igazsággal. A minisztériumban se mindenki olyan rövidlátó, mint Caramel. Arthur tudja, kikre számíthatunk - lépjen kapcsolatba velük.

Bill felállt.

- Majd én elmegyek apához - szólt. - Azonnal indulok.

Gyorsan elbúcsúzott anyjától, megveregette Harry vállát, és rám mosolygott.

- Remélem még találkozunk - kacsintott, bár nem rám, hanem öccsére. Én csak intettem neki gyorsan. Dumbledore még valamilyen mondvacsinált indokkal elküldte McGalagony professzort és Madame Pomfrey-t is.

- Most pedig - szólalt meg, miután a folyosó elnyelte Madam Pomfrey lépteinek zaját - itt az ideje, hogy ketten közülünk megismerjék egymás igazi arcát. Sirius... legyen szíves öltse fel szokásos alakját.

Sirius? A nagy fekete kutya ránézett Dumbledore-ra, s a következő pillanatban visszaváltozott emberré. Dudley, akinek eddig a hangját sem lehetett hallani, felnyögött, és elájult. Cedric a pálcájával gyorsan egy ágyra lebegtette az alélt fiút, egy legyintésére pedig betakargatta.

Mrs Weasley is megrémült, elugrott az ágytól.

- Sirius Black! - sikította, a férfira mutatva. Bátyámmal együtt füttyentettünk egy hatalmasat elismerésünk jeléül. Az állat tehát ez a férfi volt, és Sirius valójában animágus. A férfi egy kis ideig engem bámult, én rezzenéstelenül álltam pillantását. A végén rámosolyogtam, mire arcán meglepettség suhant át. Ezalatt a legkisebb Weasley-fiú az anyját csitította.

- Anya, hallgass! - csattant fel Ron. - Ő nem rossz ember!

Piton reakciója viszont még Mrs. Weasley-énél is izgalmasabb volt. Főleg, ahogy durcás gyerekekként Dumbledore békére, de minimum kézfogásra kényszerítette őket. Az igazgató külön-külön osztott nekik feladatokat, majd ők is eltűntek a színről.

Ahogy a javasasszony visszatért, Cedricet a saját ágyába parancsolta, George-ot pedig kiutasította mellőlem, ahogy mindenki mást is kiküldött a kórteremből. Harry-nek ismét adott a főzetből, majd rám nézve sóhajtott.

- Mr. Weasley-t kéri? - vonta fel a szemöldökét, mire dacosan bólintottam.

Madame Pomfrey alig nyitotta ki az ajtót, George már mellettem is volt. Befészkeltük magunkat az ágyba, és mellette el tudtam aludni, úgy, hogy nem gyötörtek az elmúlt nappal kapcsolatos rémképek.