A zsupszkulccsal való utazás sosem volt a kedvencem, igaz, eddig nem sokszor használtam. Most nagyon kellett koncentrálnom, hiszen egyik kezemmel a kupát szorítottam, a másikkal Cedric kezét tartottam a kupán. A zuhanás érzése amennyire segített abban, hogy Cedric súlyát ne kelljen cipelnem, hátráltatott is, unokabátyám teste állandóan az enyémhez ütődött. Úgy éreztem, az erőm szép lassan elfogy, fogaimat összeszorítva koncentráltam, hogy el ne ájuljak. Sebes testem egyre nehezebben viselte az állandó pörgést.

- Harry! - kiáltottam a süvítő szélbe. A tizennégy éves fiú tudta, mit szeretnék, és automatikusan nyúlt egyik kezével Cedric felé.

Amikor már azt hittem, utazásunk soha nem ér véget, egy puffanással földet értünk. Ismét a hátamra estem, szemeit összeszorítottam, hogy visszatartsak egy hangos nyögést, de még így is felszisszentem. Szorosan összezárt szemekkel, a kupát és bátyám kezét görcsösen markolva feküdtem. Ismét láttam magam előtt anyát és apát, ahogy mosolyt küldenek felém... De ezúttal tudtam, hogy ez csak egy emlék, mégis ragaszkodni próbáltam halványuló alakjukhoz, ignorálva a környező hangzavart, amely érthetetlen beszédfoszlányokból, lábdobogásokból és kiáltásokból állt.

- Maggie! - hallottam Harry hangját egészen közelről. - Maggie! - A szemeim kipattantak, és a fiú nyakába vetettem magam. Arcát a vállamba fúrta, és tőle telhetően erősen szorított magához. - Te élsz! - kiáltott fel.

- Élek - feleltem neki.

- De meghaltál... - suttogta.

- Igen, Harry... - ismét csak egyszerűen feleltem neki. Kimerült voltam, és nem találtam a szavakat, hogy megmagyarázzam neki a történteket. - De visszataláltam hozzád és Cedhez. - Éreztem, hogy nem sok kell elsírni magam, és akkor két erős kar kulcsolódott körém, akik el akartak húzni Harrytől. - Ne! - tiltakoztunk mindketten. Erősen kapaszkodtam a fiúba, és ő is belém. Amikor végre eltávolodtunk, láttam meggyötört, maszatos arcát, és le mertem fogadni, hogy én sem nézek ki jobban. A pillantásommal ígértem neki, hogy később, mikor magunk leszünk, mindent el fogok magyarázni neki.

- Sssh... Mags - hallottam egy megnyugtató férfihangot, és megcsapta az orrom egy finom illat. Mintha puskapor és gumicukor elegye lenne, és tudtam ki tartott biztonságban, ölelő karjai között anélkül, hogy ránéztem volna. - Mi történt odabent?

- Georgie... - hüppögtem. Először ránéztem, tekintetében ezer érzelem ült, és egyszerűen nem tudtam viszonozni a pillantását. Emberek gyűltek körénk, suttogva, majd egyre hangosabban meséltek.

- Ez Cedric...

- Diggory meghalt...

- Mi történt?

A francia társaim is mind ott tobzódtak körülöttünk, Madame Maxime is utat tört magának a francia-bolgár-roxfortos tömegben, és azt is megláttam, hogy Harryt Dumbledore fogta meg. Elöntött a megnyugvás hulláma, hiszen itt már biztonságban vagyunk...

„Hű szolgám a Roxfortban..."

Nem vagyunk biztonságban! - gondoltam, és kiszakítottam volna magam George karjai közül. Ő erősen tartott, én pedig nem tudtam Harry mellé kúszni. Kétségbeesetten pillantottunk össze, majd Harry nyöszörögve megszólalt, Dumbledore-nak intézve a szavait.

- Visszatért... - Dumbledore rám nézett, én pedig megerősítésképpen bólintottam.

- Voldemort visszatért... - George szorítása erősödött, és akaratlanul felszisszentem. Egyből lazított a szorításán, mire én hálásan elmosolyodtam.

- Mi van itt? Mi történt? - Cornelius Caramel rémült hangja kalapácsként hatott a dobhártyámra, sápadt arca helyet kért magának Dumbledore mellett. - Miss Diggory! Mi történt Mr. Diggoryval?!

- Azt én ish sze'etném megtudni! - csattant fel Madame Maxime is. Kétségbeesetten felnyögtem, tekintetem találkozott Harryével, és szinte egyszerre mozdultunk.

- Meghalt? - kérdezte egyből a miniszter, elborzadva meredve Ced mozdulatlan, kihűlt testére. Elsápadtam, és a fejemet ráztam.

- George, engedj! - kértem őt, és ezúttal engedett. Odamásztam bátyám mellé. - Cedric... - suttogtam, a könnyeimet nyelve, miközben pálcámat magam mellé dobva kutakodtam a zsebeimben. - Hol van már? - morogtam, miközben Harry Cedric másik oldalára kúszott, és onnan kérdezgetett.

- Ugye nem halt meg? - Nemet intettem a fejemmel. - Mit adtál neki, Maggie?

- Tetszhalott Tablettát - feleltem rezzenéstelenül. - Fogd meg ezeket! - Egy halom dolgot, leveleket, pénzérmét, és az alakuló Weasley Varázsvicc Vállalat termékeit szórtam a fiú kezébe. - Végre! - Fellélegeztem, mert megtaláltam azt a fél tablettát, ami feloldhatja Ced állapotát.

Nem foglalkoztam sem a zaklatott Madame Maxime kérdéseivel, sem a miniszter hullaszín arcával vagy a habogásával, sem pedig azzal, hogy George és Dumbledore pillantását végig magamon éreztem. Az ellenszert sietve Ced szájába tettem, és vártam, hogy hasson.

- Magához kéne térnie... - hallottam egy suttogást a hátam mögül.

De Ced mozdulatlanul feküdt továbbra is.

- Merlinemre! - Kezeim az arcom elé kaptam, mert kitört belőlem a sírás. - Megöltem? - Az ujjaim mögül pislogtam hol bátyámra, hol Harryre. Harry a fejét rázta.

- George! Van nálad Tetszhalott Tabletta? - Bajnoktársam a párom felé fordult, én pedig nagyokat nyelve fogtam vissza magam, bár így is remegtem, mint egy kocsonya.

- Van? - kérdeztem én is, sürgetve őt. Átkutatta a zsebeit, majd intett valakinek, ikertestvérének.

- Mi kell?

- Tetszhalott Tabletta - rövid, tömör kérdések és válaszok. Nem volt idő a tétovázásra, csodálkozásra, és szerencsére ezt a fiúk is érezték. Fred belenyúlt a zsebébe, én a fogaim segítségével kettétörtem a tablettát, ügyelve, hogy ne nyeljem le az ájulást okozó felet. A másikat Cedric szájába tömtem, és vártam.

Vártunk. Örökkévalóságnak tűnt, míg Cedric hörögve-fuldokolva reflexből felült. Összekoccant a fejünk.

- Aú!

- Jajj!

- Margaret! - Unokabátyám köhögött még, de hangján érződött a hirtelen harag és a megkönnyebbülés, és talán némi meglepettség. - Megfojtalak! - kiáltott rám, de én nem törődve vele a sírva a nyakába borultam. A koccanás miatti fájdalmat szinte meg sem éreztem már. A fejem amúgy is úgy fájt, hogy azt hittem mentem ketté fog szakadni.

- Élsz!

- Élünk... - sóhajtotta Harry is, és leült a fűbe.

- Nem tudom mit csináljak veled! Jött az a halálos átok, aztán a sebembe martál, és adtál valamit... mit adtál? Ilyet soha többet ne csinálj, teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz veled! Hallod? Nem akarlak elveszíteni, megvédhettelek volna, meg akartalak védeni... - csak sorolta és sorolta, miközben én is hajtottam a magamét. Nem törődtünk a megkönnyebbült sóhajokkal, a felkiáltásokkal, és minden kezet elütöttünk, ami szét akart választani minket.

- Cedric... Féregfark meg akart ölni, Voldemort utasítása volt! Visszatért, Cedric, visszatért, semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy nem veszíthetlek el, úgy féltem! Annyira aggódtam, hogy rossz szert adtam, hogy felébredhetsz, gondolkodás nélkül megölt volna Féregfark, vagy Voldemort, vagy valamelyik csatlósa.... Visszatért, érted? Aztán beadtam az ellenszert, de nem ébredtél fel, és azt hittem megöltelek! - sápadtam el. Hadartam és hadartam neki. - Azt hittem egy pillanatra, hogy meghaltál! Hogy megöltelek! - engedtem el, hogy ránézzek. Talán ez volt az egyetlen mondatom, amit megértett az összes közül. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, hiába, ő sosem volt az az érzelmes fajta. Én ismét a nyakába borultam.

- Élek - suttogta a hajamba, és szorosan megölelt. - De ígérd meg, hogy soha, de soha többet nem teszel ilyet velem!

- Megígérek bármit, csak ígérd meg, hogy nem halsz meg! - feleltem neki ugyanolyan halkan. Ő csak bólintott.

- Csak a legvégén...

- A legvégén, oké. Ha betöltjük a százötvenet - dadogtam neki, emlékezve a gyerekkori fogadalmunkra, amit ötévesen, mikor a nagymamánk meghalt, akkor tettünk.

Cornelius Caramel lelkesen összecsapta a kezét a fejünk felett.

- Mindenki életben van! - sóhajtott megkönnyebbülten. - Akkor tehát... - gyermeki kíváncsisággal fordult hozzánk. - ... melyikőtök fogta meg előbb a Trimágus Kupát?

Döbbenten néztünk össze, el is felejtkeztünk a Tusáról, a Kupáról, a körülöttünk lévő sokaságról és minden másról is. Ki ért hamarabb a kupához? Egy nyögés szakadt fel belőlem, és idegesen néztem a miniszterre.

- Nem hallotta, mit mondtunk? Voldemort nagyúr visszatért! - kiáltottam el magam, amennyire hangosan csak tudtam.

- Kit érdekel a Trimágus Kupa? - Harry hozzám hasonlóan ki volt akadva, és ez érződött az ő hangján is. Egyszerre kérdeztük ezt a minisztertől, nem kevés indulattal a hangunkban, így nem kevés meglepettséget okozva neki és a környező embereknek. Kiszúrtam George és Fred sápadt arcát, illetve Madame Maxime ájulásközeli állapotát is.

- Miről beszélnek? - hápogta a fölénk magasodó férfi, és kétségbeesetten pillantott Dumbledore-ra. - A gyengélkedőre kell vinni őket! - Elfintorodott, mikor Cedric ezt megerősítésképp zöldülő arccal a cipője elé hányt. Esetlenül megütögettem a hátát.

- A bátyámnak tényleg a gyengélkedőn a helye, de Dumbledore professzor! - Az igazgatóhoz fordultam, a kezem még mindig Cedric hátán pihentetve. - Mindent el kell mondanunk!

- Nem - nem - Caramel a fejét ingatta. - A gyengélkedőre mentek mind a hárman - hangjában nyoma sem volt a korábbi kedélyességnek, inkább apai szigorúságról tanúskodott.

- Mags, neked is a gyengélkedőn van a helyed - mondta George, a miniszternél sokkal szelídebben. A hangjának tónusa szíven ütött, és végre ránéztem. A szeme kivörösödött, és könnyes volt, de nem sírt. - Kérlek, Madame Pomfrey-nak el kellene látnia először. - Nem utasított, csak kért. - Elkísérlek.

Nagyot sóhajtottam. Nem hiszem el! Most jelentettük be a mágiaügyi miniszter, a teljes Roxfort és számtalan európai diák előtt, hogy korunk egyik leghatalmasabb feketemágusa újra testet öltött! És senki nem hallja meg?! De George-dzsal nem tudtam ellenkezni, és Cedric a gyengélkedőre akart menni, már próbált felállni, amihez a miniszter a karját nyújtotta. Végül is, talán rendes ember Cornelius Caramel. Kétségbeesetten néztem körbe, Harry vajon mit gondol, de nem találtam sehol.

- Harry hol van? - tátottam el a számat. Őt nem láttam sehol, de ahogy feltápászkodtam a földről, részben George segítségével, egy nagydarab, döcögő embert láttam eltűnni a távolban. Elsápadtam. - Dumbledore professzor! - sikítottam. Az igazgatót még sosem láttam, és nem is hallottam róla, hogy valaha ideges vagy feszült lett volna. Tartása egyenes volt, a szemében pedig szilárd elszántság tükröződött.

- Rémszem... - morogta. Ha lehet, még jobban elsápadtam.

Halloween éjszakáján választottak ki minket bajnokká. Emlékeztem. A fölém magasodó Alastor Mordonra is emlékeztem, aki a kifakadásom után ennyit mondott:

- Eh, a Diggory-lány.

A temetőben pedig, Voldemort hozzám fordult. „Te vagy a Diggory-lány, hallottam rólad..."

- Diggory-lány... - nyögtem, a szédülés kerülgetett, de elszántam néztem a professzorra, aki már a kastély felé rohant. Cedric döbbenten tátogott, nem csodáltam, hiszen utánuk eredtem, kivont pálcával. Úgy futottam, hogy álmaimban sem képzeltem erre képes vagyok ilyen ramaty állapotban. - A hű szolga! - kiáltottam vissza unokabátyámnak. Ő, Fred és George minden bizonnyal követett, de én hamarosan beértem a tanárokat.

- Miss Diggory! Maga mit keres itt? - McGalagony elsápadt, ahogy meglátott. Én tartottam a tempót, úgy beszéltem a roxforti tanárokhoz.

- Igazgató úr! Sosem találnánk ki olyat, hogy Voldemort visszatért! Egy szolgája, valami Féregfark segített neki... - hadartam. Perselus Piton felszisszent, és már készült volna közbeszólni, de én siettem tovább. - Nélküle nem sikerült volna visszatérnie, de a halálfalói előtt eldicsekedett, hogy van egy szolgája! Itt, a Roxfortban! - kiáltottam kétségbeesetten.

- Rájöttem - szólt jóságosan hangon az igazgató. - Odatartunk - magyarázta csendesen. Megállt egy ajtó előtt, és a többi tanárral együtt előreszegezte a pálcáját. Én is így tettem. Az ajtót hatalmas robajjal apró darabokra törte a tanár úr.

Harry ott ült egy széken, láttam őt, és tőle pár lépésre Rémszem Mordont, aki pálcáját egyenesen a fiú szívére szegezte. Gondolkodás nélkül szegeztem a pálcám a férfire, és remélni mertem, hogy nem Harryt találom el.

- Stupor! - kiáltottuk egyszerre. Hatalmas elégedettséggel töltött el, hogy láttam a tanárt megtántorodni, majd összecsuklani, de nem bámészkodtam, egyből bajnoktársam felé rohantam.

- Harry! - szinte nyöszörögtem, ahogy odatérdeltem elé. - Most már nincs mitől tartanod - megfogtam a kezét. McGalagony professzor nyomban hozzánk lépett.

- Jöjjön, Potter - suttogta, s pengevékony ajka úgy remegett, mintha a sírás kerülgetné. - Jöjjön... megyünk a gyengélkedőre...

- Nem - szólt szigorúan Dumbledore. - Dumbledore, nézzen rájuk... eleget szenvedtek mindketten már ma éjjel...

- Itt marad, Minerva, mert meg kell értenie, mi történt - jelentette ki Dumbledore. - A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele. Meg kell tudnia, ki miatt kellett elszenvednie ezt a tortúrát, és miért.

- Mordon... - szólt Harry, rekedt hangon. - Hogy lehetett Mordon a tettes?

- Ez nem Alastor Mordon - felelte halkan Dumbledore. Harry és én hitetlenkedve néztünk össze. Már hogyne lenne ő? - Te nem ismered Alastor Mordont. Az igazi Mordon a történtek után nem vitt volna el téged a közelemből. Amint elindult veled, átláttam rajta - és követtem. Dumbledore Mordon ernyedt teste fölé hajolt. Belenyúlt a férfi talárja zsebébe, és kivett belőle egy kulcscsomót, valamint Mordon laposüvegét. Azután Pitonhoz és McGalagonyhoz fordult. - Perselus, kérem, vegye magához a legerősebb igazságszérumot, amit a készleteiben talál, azután menjen le a konyhába, és hozza fel ide a Winky nevű házimanót. Minerva, legyen szíves, menjen le Hagrid kunyhójához. A tökágyásban talál egy nagy fekete kutyát. Kísérje fel a szobámba, mondja meg neki, hogy hamarosan megyek, azután jöjjön vissza.

Csodálkozva néztünk össze Harryvel ezen utasítások hallatán. A tanárok mégis szó nélkül elindultak, hogy teljesítsék az igazgató úr kérését. A levegőben is érződött a feszültség, a néma csendet csak egyenetlen lélegzetvételeink zavarták meg. Dumbledore közben odalépett a hét zárral felszerelt ládához, bedugott egy kulcsot az első zárba, és kinyitotta a tetejét. Az színültig tele volt varázskönyvekkel. Csodálkoztam is, hogy mit keres, de nem voltam olyan buta, hogy rákérdezzek, ezért csak figyeltem mit csinál. Az igazgató úr lehajtotta a láda tetejét, majd kulcsot dugott a második zárba, és újra kinyitotta a ládát. A könyvek eltűntek; a ládában ezúttal egy halom törött gyanuszkóp, néhány pergamenlap és penna, valamint egy ezüstös színű ruhadarab volt - talán egy láthatatlanná tévő köpeny. Ámulva figyeltük Dumbledore tevékenykedését. Muglikímélő funkcióval ellátott bőröndökről hallottam már, sokat könyörögtem is a bácsikámnak egyért, amit persze nem kaptam meg, de a lényeg, hogy ilyen ládát én még nem láttam sosem.

Az igazgató rendre kinyitotta a harmadik, a negyedik, az ötödik meg a hatodik zárat is, s a láda minden alkalommal más és más tartalmat mutatott. Végül sorra került a hetedik zár. Dumbledore felhajtotta a láda tetejét - és Harry felkiáltott meglepetésében. Hangjára összerezzentem - észre sem vettem, hogy elbambultam. Odakecmeregtünk, hogy lenézzünk a legaljára.

A láda feneke ugyanis eltűnt, a helyünkről csak egy üres fakknak tűnt; falai kútkáva módjára vettek körül egy veremszerű föld alatti helyiség lejáratát. A verem alján, három méter mélyen, egy lesoványodott, alvó ember feküdt: az igazi Rémszem Mordon. Falába nem volt rajta, mágikus szemének ürege üresnek tűnt a csukott szemhéj mögött, s egész fürtök hiányoztak ősz hajából. Harry eltátotta a száját, miközben megbökött; felváltva meredt a ládában alvó és a szoba padlóján heverő Mordonra, valamint rám. Én is tanácstalan voltam hozzá hasonlóan. Ezek szerint a ládabeli ember volt az igazi auror, a földön fekvő pedig egy utánzat. Felállt a karomon a szőr... egyedül a százfűlé főzetet tudom, ami alkalmas emberi transzformációra, és ez magyarázatot adna az igazi Mordon állapotára is.

Dumbledore bemászott a ládába, leugrott a verembe, és az alvó Mordon fölé hajolt.

- Elkábították... az Imperius-átok hatása alatt áll... elgyengült - foglalta össze vizsgálata eredményét. - Persze fontos volt, hogy életben maradjon. Harry, dobd le a szélhámos köpenyét, Alastor átfagyott. Madam Pomfreynek gondjaiba kell majd vennie, de úgy tűnik, nincs közvetlen életveszélyben.

Harry ledobta a köpenyt, Dumbledore pedig gondosan betakargatta vele Mordont. Azután kimászott a veremből; felemelte az íróasztalról Mordon laposüvegét, lecsavarta róla a kupakot, és szájával lefelé fordította a flaskát. Abból sűrű, ragacsos, sárga folyadék csöpögött a padlóra. Belőlem kiszakadt egy sóhajtás, és az igazgató villanó szeme elárulta, hogy nem a legjobbkor.

- Úgy tudtam!

- Százfűlé-főzet, Harry - szólt Dumbledore. - Az ilyen ötletre mondják, hogy egyszerű, mégis nagyszerű. Mordon tényleg kizárólag a laposüvegéből iszik, ezt mindenki tudja róla. A főzet elkészítéséhez a csalónak természetesen szüksége volt az igazi Mordonra. Nézd meg a haját... - Dumbledore lenézett a veremben alvó aurorra. - A csaló mindig levágott belőle egy keveset, valahányszor újabb adag bájitalt kellett főznie. Hiszen minden órában le kell nyelnie belőle egy kortyot. Hanem gyanítom, hogy az utóbbi órák izgalmai közepette a mi ál-Mordonunk elfelejtette bevenni a gyógyszerét... hamarosan kiderül.

Dumbledore kihúzta az íróasztal mögött álló széket, leült, és a padlón heverő Mordonra függesztette tekintetét. Harry ugyanígy tett, én pedig hátamat a ládának döntve meredtem a csalóra. A várakozás hosszú, néma percei következtek... Aztán a földön fekvő férfi arca egyszer csak valóban változni kezdett. A sebhelyek eltűntek, a bőr kisimult, a csonka orr hiányzó része visszanőtt, majd az egész orr zsugorodni kezdett. A sörényszerű ősz haj nagyrészt visszahúzódott a fejbőrbe, és szalmaszínűvé vált. A faláb a padlóra koppant, ahogy kilökte helyéből a visszanövő igazi láb, s ugyanez történt a mágikus szemmel - kifordult üregéből, és elgurult a padlón, de továbbra is vadul pörgött-forgott. Mikor az átváltozás befejeződött, egy sápadt, kissé szeplős, szőke férfi feküdt a szoba közepén.

Eltátottam a számat meglepetésemben. Ő hát a hű szolga!

- Barty Kupor...

A maradék vér is kifutott az arcomból. A szüleim egyik gyilkosa feküdt a padlón! Öntudatlanul indultam meg az eszméletlen férfi felé, Harry az utolsó előtti pillanatban kapott el, érintése ébresztőként hatott rám, és bár le tudtam volna rázni magamról, ölelése megállított. Dumbledore professzor szemében valami részvétteli csillogás bukkant fel, de tekintete azon nyomban ismét keménységet sugárzott.

Harry nem engedett el akkor sem, mikor Piton, nyomában a Winky nevű házimanóval, majd McGalagony is ismét feltűnt a színen. A manó nyomorúságos állapotba került, amikor meglátta egyik gazdáját, még szántam is volna a rimánkodása miatt, annak tudatában, hogy a manó -mint kiderült- nagyon jól tudta, hogy ez a férfi életben van, és nem Azkabanban, ahol a helye lenne, képtelen voltam erre az érzelemre.

Amit Barty Kupor elmesélt a veritaserum hatása alatt, több volt, mint sokkoló. Elmesélte, hogyan tudott megszökni a börtönből, majd az apja, a törvénytisztelő Barty Kupor, akiről Percy annyit áradozott, hogyan viselte gondját. Amikor megemlítette Bertha Jorkinst, aki állítólag rájött erre a hatalmas sumákolásra, erősebben szorítottam Harry karját és a pálcámat, mint valaha.

Szerencsétlen nőnek ez lett a végzete. Azt az emléktörő bűbájt, amit Kupor rászórt, Voldemort meg tudta törni, és utána Ő, akit nem nevezünk nevén, feltálalta a minisztériumi alkalmazottat kígyóvacsoraként. A fülemben, távolról, visszhangozva csengett Voldemort története, és Bertha Jorkins szerepe a nagyúr feltámadásában, miközben tovább hallgattam a csalót. Mindent elmesélt...

Miközben a tetteiről magyarázott, hiába próbáltam teljesen figyelni, állandóan elkalandoztam. Ő küldte fel a Kviddics világkupán a Sötét Jegyet az égre, ami végül elkergette a halálfalókat, és megmentette azokat a muglikat... Harrynek van egy térképe a Roxfortról... Megátkozta Viktort... Ő készítette azt a zsupszkulcsot, ami abba a szörnyű helyre vitt, hogy Voldemort újra testet öltsön... És még büszke is rá... Ez az ember anyám és apám egyik gyilkosa.

Észre sem vettem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Egyszer csak már nem éreztem Harry karjait a hasamnál, nem éreztem és láttam semmi mást, úgy éreztem zuhanok a sötétségben, és nem fogok soha megállni.

- Gyilkos... - nyögtem fel. A hangom rekedt volt, és mikor sűrű pislogások között kinyitottam a szemem, éles, fehér fény hatolt át a retinámon. Újra lehunytam a szemem.

- Felébredt! - szólalt meg mellettem egy hang. Egy mézédes hangú fiatal férfi.

- Georgie - mosolyodtam el. - Hol vagyok?

- A gyengélkedőn, Mags - válaszolt. Erre ismét kipattant a szemem.