Sziasztok! 

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is Nektek. Igyekeztem alapos lenni. Ehhez a fejezethez annyit szeretnék hozzászólni, hogy a történelem egy kicsit megihletett.
Maggie édesanyja meg francia, nem tudom kiderült-e korábban. 

Jó olvasást!

* * *

Elnyelt a sötétség, s még csak üzenni sem tudtam George-nak, hogy szeretem.

A hattyú rikoltása még a fülemben visszhangzott, de éles, fehér fény hatolt át csukott szememen is. Tudtam, hogy Cedric mozdulatlan testére estem, de nem azt a puhaságot éreztem, hanem keménységet. Fű és föld illata öntötte el az érzékeimet, a testemben lévő fájdalom pedig lassan, de szűnni kezdett. Meghaltam?

Biztosra vettem, hogy ez már a halál. Óvatosan nyitottam ki szemem, először csak résnyire, majd teljesen. A földön feküdtem, bátyám teste sehol nem volt már, és a hátamra gördültem. Nem fájt, pedig amekkora sebet szereztem a labirintusban, égnie kellett volna.

Felültem. Az átható fény, ami mindent bevont, lassan kezdte átadni magát a napfénynek, és a környezetemben minden kezdett formát ölteni. Roxfortban voltam, hiszen a távolban látszott a száztornyú kastély, a közelben pedig az iskolai hintónk, Hagrid kunyhója és a Tiltott Rengeteg fái is. Mégis, valami más volt. A hintónk sokkal kisebb volt, az abraxanok közül pedig csak kettőt láttam, a kocsi elé fogva.

Úgy tűnt, az egész környék kiürült. Mi történhetett itt? Percekig csendben ültem, magam elé meredve, gondolkodva.

- Hát itt van... - egy férfi hangjára kaptam fel a fejem. Magas, bronzbarna haja, szikár alakja volt, és egy nőhöz intézte a szavait. A nőnek dallamos, kedves hangja volt, hosszú, feketésbarna haja... A távolból ennyit tudtam kivenni.

Mindketten engem fixíroztak. Gyorsan felpattantam, és a pálcámhoz kaptam, de az sajnos nem volt velem. Valószínűleg kieshetett a kezemből az eséstől. Nem is volt rá szükség, mert a két alak, akik egy párt alkottak, már közel voltak hozzám, így jól láttam őket. A szívem hatalmasat dobbant, és felgyorsult ütemben vert. Hirtelen ezer kérdés zúdult fel az agyam hátsó zugából, mégsem tudtam, csak egy kérdést kinyögni.

- Meghaltam? - A két felnőttre néztem, a szemem már könnyben úszott. A szüleim állta velem szemben, az a két ember, akiket háromévesen elveszítettem. A férfi, az apám alig bírt megszólalni. A nő pedig, az anyám könnyes szemekkel, de mosollyal az arcán viszonozta pillantásomat, amíg apa meg nem szólalt.

- Igen - felelte sóhajtva. - Vagyis... Van kedved egy kényelmesebb helyen megbeszélni ezt?

Gyülekező könnyeim záporozni kezdtek, miközben bólintottam. Meghaltam... és a szüleimmel vagyok. Keserédes bánat.

- Hagy nézzelek meg - anya felém nyújtotta a kezét. Én elfogadtam, és körbe pördültem. - Az én nagy lányom. Iszonyatosan büszke vagyok rád, kincsem - mosolygott, miközben beszélt.

- A mi nagylányunk - mosolyodott el apa is. Annyira furcsa ezt így kimondva hallani. Olyan idegen, mégis olyan megszokott. Mindennél jobban meg akartam őket ölelni, de attól féltem, soha többet nem leszek képes elengedni egyiküket sem, ha ez megtörténik. Apa közben kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és beültünk egymással szemben.

- Annyira szeretlek titeket... - suttogtam.

- Mi is szeretünk, Kincsem. Mindig is szerettünk, és fogunk is. Bármi történjék. Hihetetlenül büszkék vagyunk rád.

- De... meghaltam. Tizenhét múltam - anya bólogatott, de apa megszólalt, mikor érezte, nem folytatom.

- Tulajdonképpen... nem teljesen. Voldemort kimondta rád a halálos átkot, Mags, de nem tudott vele teljesen megölni. Amikor mi... - elfúlt a hangja. Anya megszorította a kezét, és ő folytatta.

- Három éves voltál... Lily-t és Jamest azelőtt nem sokkal temettük el - emlékezett vissza. - Mi a követőit hajkurásztuk, ítéltettük el és zártuk börtönbe. Apád egy fülest kapott, és Lestrange-ék nyomába eredtünk. Akkor már Alice és Frank - elharapta a mondatát, és nagyot sóhajtott. - Lestrange-ék számláján akkor már nagyon sok minden volt, és nagyon örültünk neki, hogy elcsíphetjük őket. De ők már vártak ránk. Little Hangleton*-ban kellett volna rajtuk ütnünk, de ők felkészültebbek voltak.

- Bianca Ruiz... - sziszegte apa. Rákaptam a tekintetem. - Az asszisztensem volt, elárult minket.

- Ő volt az, aki leadta az információt az akciónkról a halálfalóknak. Hárman voltunk, mindhárman elvesztettük az életünk. Amikor Bellatrix téged fenyegetett, Kincsem, már tudtam, hogy nem fogjuk látni egymást soha többé. A szívem szakadt bele, de meg akartalak védeni mindenáron. Tudnod kell, Kincsem, hogy...

- El kell mondanunk neki, Lia - apa a fejével felém intett. Alig bírtam visszafogni a kíváncsiságomat.

- A bácsikám és a nagynéném nem nagyon meséltek rólatok - jegyeztem meg. Ez igaz is volt: amikor elég idős lettem, elmesélték hogyan haltak meg a szüleim, mert már akkor feltűnt, hogy a varázslók néha-néha szánakozva néznek rám. Meséltek arról is, hogy milyenek voltak, és Amos bácsi sokszor emlegette apát, hogy milyen büszke lenne rám. Legalább ebben igaza volt...

- Én animágus voltam - sóhajtott anya. - Természetesen bejegyzett animágus. A családomban nem mindenki sajátította el ezt a képességet, noha a legenda úgy tartotta, hogy ez veleszületett adottság. Elég sokan gyakorolták évszázadokra visszamenően, de mindenki csak hattyúvá tudott válni, és haláluk pillanatában, ha átváltoztak képesek voltak dalra fakadni.

- Hattyúdalt zengeni? - vontam fel szemöldököm. Kissé szkeptikus voltam.

- Jól látod - morgott anya. - Sajnos ez tőlünk ered - magyarázta, hangszíne alapján nem tudtam volna megmondani, hogy mérges-e vagy jót szórakozik saját történetén. - Az a helyzet, hogy régen a családunk jóban volt egy magyar, illetve erdélyi nemesi származású családdal. Gyakran vendégeskedtek a család birtokán, Franciaországban... Akkoriban így ment ez - legalább is a dédnagymamám így mesélte el a történetet-, egészen addig, amíg a Bethlen família egyik tagja tanúja nem volt az egyik női ősöm halálának. A drága Adelaide néniről volt is egy festmény a szüleim házában, halála előtt átváltozott egy hattyúvá, és hatalmasat rikoltott. De Bethlen látta a saját szemével az átalakulást, és mikor rádöbbent a család boszorkány mivoltára, az ellenségünkké vált - fejezte be szomorúan. - Célul tűzte ki, hogy megsemmisíti a vérvonalunkat, ezért lett a családjuk címere két hattyú, amelyeknek nyakából nyílvessző áll ki.*

- Tessék? - hebegtem-habogtam anya történetére. Anya csak bólintott, és apa keserűen mosolygott, mintegy megerősítve az elhangzottakat.

- Ma már azért nem képes mindenki hattyúvá változni, mert a vérvonal, és vele együtt ez a képesség felhígult, ami törvényszerű. A Turenne-családban sosem volt általános a vérmánia, sőt, legtöbbször azokat tagadták ki, akik be akarták vezetni a családon belüli, természetesen a távolabbi rokonokkal való házasságot a "vértisztaság megőrzéséért" - folytatta anya. - A nagyapám is ilyen ember volt. Szerencsére nem sikerült neki végigvinnie a tervét... Bár, ha sikerült volna, az sem számítana semmit. Ha apád nem máguscsaládból származott volna - mosolygott szeretetteljesen a mellette ülő férfira-, akkor is hozzámegyek feleségül.

- De visszatérve az animágiára - somolygott apa, anya kezét szorongatva-, azt mindig tanulni kellett, és ma már egyre kevesebb varázslóban van meg hozzá a kitartás. Ez pedig nem a genetikától függ.

Sokkolódva hallgattam ezt a történetet a szüleimtől.

- De ez a Bethlen vagy ki - megbicsaklott a nyelvem, ahogy ki akartam mondani ezt a lehetetlen családnevet - miért fordult a családunk ellen?

- Nos... ismered a mugligyűlöletet a társadalmunkban, nem igaz?

- De - bólintottam. - Ismerem, legalább is hallottam róla - fintorodtam el. - Ez az egyik oka, hogy árva lettem - sóhajtottam. A szüleim tekintetében fájdalom villant, de nem tették szóvá megjegyzésemet. És tudom jól, mindig is szerettek engem, így kicsit elszégyelltem magam.

- Nos, a Bethlen család mugli származású volt. Némelyik tagja, nem mind, de páran közülük tudtak a mágia létezéséről, és megpróbáltak beházasodni egy-egy európai varázslócsaládba. Ha ez sikerült is nekik, akkor sem születtek varázslók a családban, legfeljebb kviblik. Tudod, mik azok a kviblik, ugye? -  kérdésére bólintottam.

- Varázslócsaládból származó gyerekek, akikben nincs varázserő - feleltem.

- Noha nem is tudom, lehet-e őket kviblinek nevezni - fakadt ki anya, és kezével legyintett. - Bethlen Gábor is ilyen ember volt, és emiatt érzékelte a varázslatot, látta ezeket a jelenségeket, de ő maga nem tudott varázsolni. Így meggyűlölte a mágiát, és minden „gyakorlóját".

- Persze a harcokat, amik lázba hozták Európát úgy állította be, mintha vallási különbségek okozták volna! - Apa teljesen lázba jött, még ciccegett is.

- Természetesen - bólogatott anya. - A muglik szemében ez vallási küzdelem volt, és nem csodálkozhat ezen senki, hiszen akkoriban ez nagy dolog volt. A baj ott kezdődött, mikor Bethlen párhuzamot vont a vallás és a mágia birtoklása között - tette hozzá még, és apa bólogatva elfogadta.

- Jó, értelek titeket - jegyeztem meg. - De miért érdekes Bethlen személye? Hogy jön ahhoz a témához, hogy én élek-e még vagy meghaltam?

- Ó, úgy kicsim, hogy Adelaide néni rikoltása volt az első példája annak, hogy hattyúvá változva az utolsó rikoltás megvédi az örököst, aki ez esetben az unokája volt, Henri Turanne.**

- Amire ezzel a kitérővel utalni szerettünk volna az, hogy édesanyád animágus alakja egy hattyú volt, és a halála előtt átváltozott, hogy téged megvédjen. Amikor meghalt, egyetlen dolgot találhattak nála, egy hattyú alakú medált. Ez a medál megőrizte édesanyád dalának lenyomatát, amelynek mágikus tulajdonságai vannak - világosított fel apa.

- Akkor ezért hallottam hattyúdalt - mormoltam az orrom alá, és elővettem a nyakláncot a talárom alól. Ahogy nézegettem, láttam, hogy az egykor zöld kő feketére sötétedett. - Anya, a te hangod hallottam! - eszméltem rá. Ő könnyezve bólintott.

- Igen, Kincsem. Viselted a nyakadban, így mikor kimondták rád a halálos átkot, az nem fogott rajtad. Ezt teszi a nyaklánc bűbája.

- Köszönöm, anya! - Ez az önfeláldozás teljesen meghatott.

- Örülök, hogy működött nálad, mert nagy dolgokra vagy hivatott. Sok minden vár még rád az életben - mosolygott. - Szerintem ez olyan biztos, mintha kőbe lenne vésve. - Szavainak hatására

- A dobozon láttam egy feliratot is - próbáltam felidézni azt a mozaikszót, ami bele volt vésve.

- EPM, azaz Etiam post mortem, a halál után is. - Könnyes szemekkel néztem őket. - Megvédelek Kincsem, bármi áron. - Anya is könnyezett. Nem igazság, hogy nem ismerhettem meg a szüleimet, és olyan mérges tudnék lenni akár rájuk is. Tudom, hogy nem az ő hibájuk, mégis... És így ismeretlenül is szerettem őket teljes szívemből.

- Hát... ha nincs Dudley - gondolkodtam el-, nem valószínű, hogy eszembe jut felvenni.

- Ki az a Dudley?

- Egy mugli fiú - magyaráztam. - Harry Potter unokatestvére. - Apa és anya egyszerre nyögött fel, én pedig felvontam a szemöldökömet.

- Ismerjük Harry sorsát, és ismerjük Lily nővérét is - magyarázták. - Hogy kerültél te kapcsolatba vele?

- Az egy hosszú történet, egy Trimágus Tusáról, négy bajnokról, és a bácsikámról. Összevesztem Amos bácsival - sajnálkozva néztem apára. - De apa, ha tudnád, megértenéd!

- Hidd el - nyugtatott-, tudom milyen öntelt tud lenni a bátyám. Egyetlen dolog miatt nem szeretnék rosszat szólni róla, mégpedig miattad. Kislányom, csodálatos felnőtt nővé értél, látszik rajtad. Amikor megszülettél, megígértettem Amossal, hogyha velünk bármi történik, a sajátjaként fog felnevelni.

- Igen... annyira a sajátjaként nevelt fel, hogy nem tűri el, ha más a véleményem, mint neki - horkantottam.

- A végén mindig megbékél - zárta le a témát apa. De ha már Amos bácsi...

- Anya, apa! Ti is a Beauxbatons-ba akartatok küldeni? - Szomorúan néztek össze kérdésemre.

- Mi úgy képzeltük, hogy majd te döntesz, Mags, mert mindkét iskolában van helyed.

- Aha - feleltem csendesen. - Sokat szenvedtem Franciaországban, de az is igaz, hogy most nem lennék itt, ha a bácsiék nem odaküldenek tanulni.

- Nos, ha szeretnél iskolát váltani, akkor beszélj azzal, akivel kell - apa rám kacsintott. - Dumbledore-ral.

- Ezek után nem is szeretném Cedric-et magára hagyni - forgattam meg a szemeimet, de megrándult az arcom bátyám gondolatára. Anya és apa is szomorúan néztek össze. - Mi a gond?

- Lassan ideje menned, drága Mags... - sóhajtott apa.

- Máris? - kérdeztem. Nem akartam még elszakadni tőlük. - Mi lenne, ha itt maradnék veletek?

- Nekünk lassan tovább kell mennünk. - Anya riadtan nézett apára, bennem meg felmerült a kérdés, hogy mégis mit akarhat közölni.

- Bradley... - Anya rosszat sejtett, legalább is hangja erről árulkodott.

- Jöhetsz velünk, ha szeretnél - mondta mégis ki a gondolatát. - De az azt jelenti, hogy tovább lépsz... Biztosan ezt szeretnéd? - vonta fel a szemöldökét. A vonásait néztem, és észrevettem, hogy ugyanúgy tudok grimaszolni én is, mint ő.

- Hát... - elgondolkodtam egy pillanatra. A bácsikámnak biztosan egy életre lelkifurdalása lenne, ha a halálom előtt haraggal válnánk el, és nem tudnánk megbékélni. Ráadásul ott van Cedric... Nagyon szeretem a buta unokabátyámat. És te jó ég! - Ha nem megyek vissza, Cedric-et senki nem tudja feléleszteni, mert senki nem tud a Tetszhalott Tablettáról! Még a végén baja lesz... - hacsak már nem ébredt fel, és ölte meg maga Voldemort, vagy valamelyik csatlósa. De ott van Harry! - Vajon mióta lehetek távol? Harry azt hiszi meghaltam, anya, apa! Meg kell védenem őt, amennyire lehet!

- Emlékszel rá egyébként? - kérdezte anya.

- Micsoda? - Ismertem őt, persze, de olyan furcsán kérdezett rá.

- Amikor kicsi voltál, alig töltötted be a kettőt, amikor Harry született. Nem sokkal a halálunk előtt pedig többször is vigyáztak rád Potterék - mosolyodott el.

- Jóban voltam velük - mesélte apa-, két évvel felettük jártam. Jamesszel és Siriusszal legalább is jóban voltam. Én választottam be őket a kviddicscsapatba... - révedt el.

- Én meg nagyon hamar összebarátkoztam Lilyvel - vette át a szót anya, szemforgatva, hiszen apa megint terelte a témát.

- Persze - mosolyodott el-, hiszen téged nem lehet nem szeretni. Mindenki megkedvelt, aki csak megismert.

- Így néha vigyáztak rád - folytatta anya, mintha tudomást sem vett volna a mellette ülő közbeszólásáról. - Amíg ki nem derült számunkra, hogy Voldemort utánuk jár, és el kellett tűnniük a föld színéről - rosszallóan ingatta a fejét. Én csak figyeltem, még kérdezni se nagyon mertem.

- Várjunk... apa! Sirius Blacket említetted? - kerekre tágult a szemem, amikor apa bólintott. - Az nem lehet... Sirius Black tömeggyilkossá vált! Ő árulta el Potteréket, ezt mindenki tudja. Azkabanba zárták őt, de tavaly meglógott a börtönből, betört a Roxfortba, ezt Cedric mesélte - megemeltem a hangom, nehogy közbevágjanak-, most pedig menekül!

- Kizárt! - csapott apa a térdére. - Én már akkor is mondtam, hogy Sirius Black inkább meghalt volna, minthogy elárulja a legjobb barátját, akit testvérként szeretett! De nem tudtam utánajárni a dolognak, mert... nos - tehetetlenül széttárta a karját. Tudtam mire gondol: arra, hogy meghalt. Megölték, és ezért nem tudta kideríteni az igazságot az üggyel kapcsolatban.

- Nyugodjatok meg - szólt ránk anya is. - Bradley, ezerszer megbeszéltük ezt - folytatta. - Nem te vagy a hibás az eset miatt, és nem tartoztál Siriusnak semmiért sem. De töltsük még Mags-zel azt a kis időt, ami hátravan - fújt egyet.

Döbbenten eltátottam a számat. Apa azért csalódott, mert úgy érezte tisztáznia kell Sirius Blacket?

- Apa... A végére fogok járni, ha tehetem, ígérem - mondtam békítőleg. - És továbbadom neki, hogy mennyire szerettél volna segíteni rajta.

- Kincsem, én nem ezért mondtam... - hatalmas, szürke szemekkel nézett rám. - Vigyázz magadra, kérlek. Bármit csinálsz ezentúl - felállt a hintóban, és a karjaiba zárt. Kellemes, mentolos-fűszeres illata volt. Igyekeztem magamba szívni mindent, minden rezdülésüket, minden illatszemcsét, hogy később, amikor azt hiszem mindezt csak álmodtam, kellemes és tiszta emlék legyen.

- Egyébként... ez most a valóság? Vagy álmodom?

- Hát hogyne lenne a valóság? - mosolyodott el. - Minden a fejedben történik - bökött rám-, de attól még igaz. - Bólintottam.

- Ne feledd, Kincsem - anya is magához szorított-, hogy nagyon szeretünk mindketten! És nagyon vigyázz magadra! A medál többször nem fog megmenteni.

Sóhajtottam, és bólintottam. Nem adtam hangot annak, hogy elég lehetetlen dolgot kérnek tőlem, hiszen jelentősen megsebesülve, egy temetőből kerültem hozzájuk, és oda is térek vissza nagy valószínűséggel.

- Szeretlek Titeket! - búcsúztam, kezem már a kilincsen volt. - De vissza kell térnem.

- Tudjuk Mags! - apa intett nekem egy utolsót. - Szeretünk, bármi történjék - búcsúztak.

Lenyomtam a kilincset, és már léptem volna ki a roxforti gyepre.

- Ne hidd el Voldemort egyetlen szavát sem, soha!

- Kövesd a szíved! - Anya utolsó mondata már csak tompa zúgásként jutott el hozzám, a következő pillanatban pedig zihálva ébredtem, a sötét égre meredve.

Amint felfogtam, hogy ismét a temetőben vagyok, óvatosan a pálcám után kutattam, és meg is találtam, egy karnyújtásnyira tőlem. Megint éreztem minden fájdalmat, Cedric testét alattam, és hallgatózni kezdtem.

Voldemort sistergő-sziszegő parancsa harsant:

- Kapjátok el!

Gyorsan felültem, Harryt keresve, pálcám előre szegezve.

- Harry! - kiáltottam. A fiú arca falfehér volt, látszott, hogy lassan minden ereje elhagyja, és rémület költözött az arcára. - Siess!

- Maggie? - kérdezte, felénk tartva, de inkább hangzott felkiáltásnak. Egy átok majdnem súrolta őt.

- Protego! - kiáltottam, Harry mögé tartva a pálcámat.

Így védve volt az átkoktól, és egy pillanat múlva már ott volt mellettem, én Cedric-et fogtam, míg ő hívta a kupát. A kék fény felvillant, ahogy a kupához értünk, mi pedig csak zuhantunk...

Zuhantunk, egyenesen a roxforti birtokra.

*** 

Tehát, egy kis magyarázat. 

1. Maggie úgy került a francia Mágusakadémiára, hogy az édesanyja ott tanult korábban, tehát félig-meddig francia származású. Az édesanyja Aurelia Turenne (Mrs. Bradley Diggory), akinek nagyon távoli felmenői közé tartozik Henri Turenne, Turenne marsall, aki részt vett többek között a harmincéves háborúban (1618-1648) , de egyébként XIV. Lajos hűséges katonája is volt. Ez a kapcsolat csak az én fejemben létezik, bár Turenne marsall létező személy volt. 

2. Adelaide néni is csak kitalált személy, és mivel, ha jól számolom A. halála és Aurelia között körülbelül négyszáz év távolság van, így ők nem találkozhattak sosem, de a történetét azért ismerni, mert a dédimama mesélte - ezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy szájról szájra terjednek a legendák a Turenne családban generációkon keresztül. 

3. Bethlenék úgy jönnek a képbe, hogy amikor a hattyú motívum után nyomoztam, Bethlen Gábor hattyús zászlójába futottam bele, és tényleg át van lőve a hattyú nyaka egy nyílvesszővel. Ezért találtam ki az ellenségeskedést a családok között. És mi lenne jobb indok háborúba szállni egész Franciaország ellen, mint a vallási különbségek, ami mögött a varázslók és a mágia gyűlölete lapul?

+ infó: Arról nem találtam semmi információt, hogy végül Lestrange-éket hogyan és hol tudták elfogni, így éltem az írói szabadság - egy kevésbé kreatív - módszerével.

Remélem tetszett nektek ez a fejezet is!  💖🥰😘