Valaki mondja meg, mit keresek én itt?

Dudley joggal gondolhatta volna ezt. És szerintem ezt is gondolta volna.

Egy biztos: nem így akartam neki bemutatkozni. Ott álltam lesokkolódva a kis terem ajtajában, mert a család - és ez alatt minden ott tartózkodót értettem- meghökkenve bámultak rám. RÁM.

Mit vártok tőlem, de komolyan? Sikítottam volna. Toporzékoltam volna. Én ezt már nagyon nem akartam... Hirtelen olyan elegem lett az egész világból, mintha nem lennék idevaló, de mégis idekényszerítettek volna. Mintha nem én dobtam volna be a nevem az átkozott serlegbe.

Mégis miért én?! Először Phil, aztán Madame Maxime, aztán a tulajdon nagybátyám, Amos Diggory. És szüleim sincsenek!

Mégse mondhattam egy szót sem, nem toporzékolhattam. A legtöbb panaszra Harrynek lett volna oka. Ő aztán tényleg nem akart részt venni ezen az ostoba, ostoba versenyen, ami mind a kettőnket kifordított a maga világából.

Valami eltört bennem a nagybátyámmal való vita során. Határozottan éreztem, de még nem tudtam mi az.

Lassan felfogtam, hogy Harry tekintetében sajnálat van. Ismertem már annyira, hogy tudtam nem engem sajnál. Gondterhelten sóhajtott, amikor a a sajátom az ő tekintetébe fúrtam.

- Maggie... - kezdte.

- Ne mondj semmit, Potter. Mégis mit mondhatnál? - kérdeztem. - Nem miattad vesztem össze a nagybátyjámmal, hanem a saját konoksága miatt. Azért, mert nem tudja felfogni, hogy a saját igazságán kívül más is létezik. Épp itt volt az ideje, hogy kiálljak magamért vele szemben - vontam vállat, mint akit semmi nem érdekel.

Mrs. Weasley tekintetében valamilyen elismerő fény villant meg, bár nem foglalkozott velem tovább. Bill furcsa tekintettel méregetett, és az volt az érzésem, hirtelen meglátta, hogy mi az egyik dolog, amit George szeret bennem. Amit én is szeretek magamban. Ez pedig nem más, mint az a jóféle hugrabugos igazság, amit a bátyámban tisztelek. És az a griffendéles bátorság, ami arra késztet, hogy a saját félelmeimmel, illetve önmagammal vonuljak hadba.

Dudley tekintetében pedig zavarodottságot láttam. Egyszerre nézett rám elismerően, kétkedve, és valami olyannal a tekintetében, amit nem tudtam értelmezni. Talán nem is baj... 

Melléjük léptem és az udvarra indultunk. Harry körbe akarta mutatni az egész kastélyt látogatóinak, míg én Dudleyval kettesben maradtam, leghátul és halkan beszélgettem. Dudley ugyanis, nem tudom, hogy miért - talán azért, mert annyira idegennek érezte magát ezen a helyen-, szívesebben foglalkozott velem, mint a tulajdon unokatestvérével. Harry úgy tűnt, örül ennek, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy beszélgessek a mugli fiúval, még akkor is, ha sajnáltam a helyzetet. Harry tényleg elég ügyetlenül leplezte a teljes döbbenetét unokatestvére láttán. Így kicsit olyan volt, mintha a saját szórakoztatásomra hívtam volna a fiút....

.... és Amos bácsival való veszekedésem után még inkább így éreztem. Hiába igyekeztem, gondolatban mindig visszatértem nagybátyámhoz, akire sokáig apámként tekintettem. Ezt D. is kiszúrta. A tónál voltunk és arra vártunk, a polip hátha köszön nekünk.

Elég volt elképzelnem milyen ijedt fejet vágna Dudley, ha meglátná, máris mosolyra görbült a szám.

- Tudod... még sosem hazudtam a szüleimnek - mondta. - Mármint olyan volt már, hogy nem mondtam el a teljes igazságot vagy csak a magamét, de hazudni sosem hazudtam még. Sőt, ami azt illeti, eddig mindig úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem, ahogyan ők is viselkedtek. Sosem kérdőjeleztem meg a szavaikat - fintorogva körbenézett-, mert a szüleim. A legfontosabb emberek az életemben, és igyekeztem őket boldoggá tenni. - Ez a tizennégy éves fiú a földet bámulta séta közben. - Ide mégis csak úgy tudtam eljönni, hogy azt írtam nekik, iskolai kirándulásra megyek.

- Végül is - motyogtam-, az iskola megvan. És neked ez egy kirándulás - rántottam ismét vállat, azt suggalva nem törődöm a helyzettel. Belegondolva nem volt szép tőlem ez a viselkedés, és már bocsánatot akartam kérni, amikor folytatta.

- Tudom, nem teljesen ugyanaz a helyzeted, meg az enyém - vont vállat ő is. - De úgy vettem észre, nagyon is bánt. Engem is furdal valami, ha a szüleimre gondolok. De úgy éreztem mégis, az a helyes, ha eljövök. Nem tudom miért - ismét vállat vont, és arcára tanácstalan kifejezés ült ki. - Azt viszont tudom, hogy anya és apa nem engedtek volna el, nekem meg nem lenne kedvem vitába szállni velük. Csak azt akarom mondani, hogy megértem miért bánt ez a helyzet, amibe kerültél. 

Lehidaltam a szavaitól. Én sem éreztem azt, hogy a helyzetünk bármiben is hasonlítana, de a szavain gondolkodva mégis felfedeztem néhány közös pontot. Egyikünk sem akarná, hogy a családunk csalódjon bennünk, de én mégis szembeszegültem a bácsikámmal. Ő ugyan nem szegült szembe nyíltan, de valamennyire, közvetetten mégis. 

- Azért ez nem teljesen ugyanaz a helyzet - jutottam következtetésre. - Persze vannak benne hasonlóságok... - vontam vállat, mintha nem jelentett volna semmit. Pedig nagyon sokat is. Dudley már épp megszólalt volna, amikor közbevágtam. - És nem arról van szó, hogy hazudtam-e vagy sem - sóhajtottam. - Arról van szó, hogy van egy véleményem, amit eddig elhallgattam. És most, hogy kimondtam, hiába érzem azt, hogy nekem van igazam, mégis megbántottam vele a családom. 

- Jó... - sóhajtott. - Figyelj, nekem ez az első dolog, hogy valamit titkolok előttük azzal a tudattal, hogy soha, de soha, de soha az életben nem fogom nekik elmondani - hangsúlyozta ki. - És ez is rossz érzés. Pedig hidd el, ha elmondanám, valószínűleg hasonlóképpen éreznének az én szüleim is. Azért, mert ez az első alkalom, hogy nem azt mondom és gondolom, amit ők. Így megértem, hogy milyen érzés lehetett neked az, ami bent történt - fogalmazott óvatosan.

- Tudod... - gondterhelten sóhajtottam. - A nagybátyám mindig ilyen volt. Nem ez az első, hogy mentegetni kezdtük, és nem is olyan régiben, Rita Vitrol, aki egy újságíró - Dudley csodálkozva nézett rám, hogy nálunk is vannak ilyen foglalkozást űzők, de nem szólt közbe - lehozott egy csúnya cikket rólam. Persze az utolsó betűig hazugság, de a tulajdon igazgatónőnk sem hiszi el. - Pontosabban nem érdekli az igazság, ahogy meg is mondta az elején. Azt mondta az első próba előtt, hogy nem érdekli mi történik egészen addig, amíg nem kap nyilvánosságot. Hát... ezt csúfosan elbuktam. - A legszomorúbb az egészben, hogy a nagybátyámtól is közöltek pár sort, így most mindenki azt hiszi, hogy összejátsszunk az unokatestvéremmel, ráadásul egy szajha, csalfa perszóna vagyok - horkantottam. - A bácsikám pedig nem ismeri el, hogy neki mi volt ebben a szerepe... Ráadásként, Harryt is piszkálta. Cedric-kel is képes voltam összeveszni, mikor azt gondolta, az unokaöcséd szándékosan nevezett be a tusára - Dudley kb. tudott követni, mert a tusára való benevezést leszámítva nem beszéltünk olyan dologról, amit csak varázsló érthet. A tusa körülményeit pedig alaposan kifejtettem neki a leveleinkben. - Szóval... tényleg ideje volt elmondanom a véleményem, még akkor is, ha nem változtatok semmin.  

Sokáig hallgattunk.

- Figyelj, Mags - Harry éppen magyarázott valamit a kviddicsről, amikor Dudley felém fordult. Gondoltam úgy van vele, hogy inkább oda se figyel az ilyen varázslatos dolgokra, mert nem érdekli, hiszen csak a negyedikes fiú miatt jött. - Tudom, hogy rossz érzés haragba kerülni a családoddal először, de hidd el, ki fogtok békülni. Biztos vagyok benne. Ha mást nem, rá tudsz segíteni a botoddal.

- Ha az ilyen könnyű lenne, Dudley - szóltam sírós-nevetős hangon-, örülnék neki. De nem fogok meghunyászkodni csak azért, mert nem akarok haragban lenni valakivel. Egyébként sem vagyok haragtartó típus... ezt az édesapámtól örököltem - mosolyodtam el. - Az édesapám volt olyan ember, aki hiába üvöltött magából kikelve fájdalmában vagy haragjában, egyszerűen azért sem tudott haragudni, ha elárulva érezte magát. És talán nagyon önző dolog, de azt kívánom, bár itt lehetnének velem, bár drukkolnának nekem és bárcsak büszkék lennének rám - sóhajtom. Nem elég ez a veszekedés, de itt van a tusa utolsó próbája is. Séta közben a kviddicspálya felé vettük az irányt. A labirintus készen állt az esti próbára, magas falai valami félelmet keltően magasodtak fölénk, valami bizarr ridegséget sugározva verőfényes nappal is. Halálfélelem terjedt az ereimben ettől, és valószínű elsápadtam is, mert Dudley hozzám fordult.

- Szerintem biztosan büszkék lennének rád. Nincs esetleg valamid, ami rájuk emlékeztet? - Széttártam a kezem. Nem jutott eszembe semmi, amit magammal vihetnék a labirintusba.

Csak ebédre értünk vissza a Nagyterembe, és az úton többnyire csendbe burkolóztunk. Jól esett ez a kis csevej a fiúval. Eszembe juttatta, hogy a szülők milyen fontosak. Azt is, hogy sosem hagytak magamra igazán... Hiszen magamban hordozom őket. Anyát és apát is. 

A Nagyteremben az iskolatársaim vagy a barátomékat kerestem, de még senkit nem láttam. Harry hozzám fordult.

- Hát... Griffendél? - mosolyodott el.

- Szabad? - kérdeztem halvány mosollyal, mire karon ragadott, és leültünk. Mrs. Weasley és Bill egymással szemben ültek le, az asztal végénél. Mrs. Weasley mellé Harry került, míg a bajnoktársam melletti helyet Dudley foglalta el. A két fiú végre beszélgetni kezdett egymással, bár inkább úgy tűnt, mintha Harry magyarázna valamit az unokatestvérének. Én Harryvel szemben, Bill mellé dobtam le magam. - Hát, akkor lássuk mit eszünk ma! - mosolyogtam a többiekre. Mrs. Weasley kelletlenül viszonozta a gesztusom. De az én arcom is elkomorult, mert megláttam a mérges pillantásokat lövellő nagybátyámat belépni a családom többi tagjával. Az étvágyam el is ment, átadva a helyét a csalódottságnak. Akkor lett kicsivel jobb kedvem, amikor végre a vizsgáról visszaérkező ikrek is feltűntek a színen.

- Anya! Bill! - George és Fred is megérkeztek, és ledobták magukat a bal oldalamra, engem oldalra túrva. Előbbi automatikusan átkarolt, miközben üdvözölték egymást. - Találkoztatok már a barátnőmmel? Mags, ő az édesanyám és a legidősebb bátyám, Bill.

- Igen, találkoztunk - mosolyogtam George-ra. - Ami azt illeti, együtt töltöttük a délelőttöt. - Fred felvont szemöldökkel nézett rám és ikrére, mire vállat vontunk. George éppen levest szedett nekünk, Fred pedig valamilyen pékáru után kutatott.

- Szóval... hogy csináltad? - kérdezte Bill, mire nagyokat pislogtunk. - Hogy bolondítottad meg ezt a két tökkelütöttet? - Hitetlenséggel meredtünk egymásra, míg el nem vigyorodott. Bill tudta, hogy nem igaz a cikk, gondoltam megnyugodva.

- Bill! - Mrs. Weasley egyből rászólt a férfire. - Fred! - Freddie ült a legközelebb Billhez, jól fejbe vágta őt a kezében tartott kenyérrel. Mielőtt Bill visszavághatott volna, vagy bármit mondhatott volna anyjának, Hermione és Ron is előkerültek a saját vizsgájukról. A köszönés ideje alatt észrevettem, hogy Mrs. Weasley őt is elég hidegen üdvözölte. 

- Anya! Ugye nem gondolod komolyan, amit Vitrol írt rólunk? - vonta fel a szemöldökét barátom, látva az asszony kimértségét. Hermionéra néztem, akiről lerítt mennyire csalódott.

- Mrs. Weasley! - szólítottam meg az asszonyt. - Bármilyen lenyűgöző képességeket is tulajdonított nekem Rita Vitrol abban a cikkben, egyik sem igaz rám. Félek, az újságírónő túlbecsülte a képességeim - kacsintottam Billre, aki anyja háta mögött vigyorgott. - Ugyanez igaz Hermionére is.

- Túlbecsülte... - Hermione ízlelgette a szavakat- a képességeinket.

A hangjából kicsengett az, hogy mindjárt elneveti magát, és én se bírtam már sokáig. Bárki hallott volna minket, azt is gondolhatta volna szerénykedünk valami nagyon dicséretes teljesítmény végett.

- Csak nem megint az újságcikk? - kérdezte Chloe fújtatva. Ezek szerint valakik mégis hallották... nos az utolsó mondatunkat mindenképp. 

- A támogató csapat, gondolom! - Válaszul bólintottam, és bemutattam az iskolatársaimat a vendégeinknek.

- Madame Maxime ki fog nyírni - jegyezte meg Ames, aki elfoglalta a jobbomon levő üres helyet. Hatalmasakat pislogva meredtem rá, majd a többiekre is, ahogy mind leültek a szabad helyekre.

- Persze előtte bekerget a labirintusba, és csak a próba után - bólogatott Zach is. - Ha túléled -tette még hozzá.

- Vaaagy megöl, feltámaszt, beküld a labirintusba és a végén végez veled - tódította Phil is. 

- Hogy mi van?

- Hát... ha nem eszed, ami a tányérodon van - magyarázta Denis- kész csoda lesz, ha nem ájulsz el már a bejáratnál. Denisnek igaza lehetett, mert amíg a többiek lassan már a desszertnél tartottak, én csak a leves felett ültem. Egyébként Harry is.

- De ha valami folytán túléled... - jegyezte meg Chloe.

- ... azt a rengeteg rémséget...

- leküzdöd a bűbájokat...

- ... az igazgatónő le fog teremteni, hogy veszélyeztetted a győzelmünket. - Én felvont szemöldökkel hallgattam őket, de ahogy Harryre néztem, ő teljesen sápadt volt már. Dudley is érdeklődve hallgatott, nem tudta eldönteni szerintem, hogy elhiggye, amit hall vagy ugratásnak fogja fel.

- Merlinre! Hallgassatok már el, halálra ijesztitek szegényt! - csattantam fel, Harryre mutatva.

- Annyival jobb - jegyezte meg Zach, látszólag szenvtelenül, de a szája sarkában mosoly bujkált. - Eggyel kevesebb versenytárs.

- Úristen Harry, ne vedd komolyan őket! - ingattam a fejem.

- Pedig... - kezdte volna Shafiq is, de gyorsan közbevágtam.

- Rendben van! Ha megígéritek, hogy abbahagyjátok, eszem egy kicsit! 

- Amúgy én a helyedben inkább most ennék - jegyezte meg Ames is. - A vacsoránál még kevesebb fog belédférni. De tudod, nekem mindig van étvágyam... - vont vállat. 

Csak legyintettem. 

Nem tudtam, mit csináljak. Az ebédelő diáksereg és a tanári kar is csodálkozva nézett minket, hogy a hollóhát helyett a griffendélhez gyűlt mindenki. A levesemet kanalazva fel is tettem nekik a kérdést.

- Amúgy hogyhogy ideültetek?

- Mi sem akarunk meghalni - mondta "kedvesen" Phil. - Madame Maxime kinyírna, ha nem ennénk veled együtt.

- És már elkezdted, amikor ideértünk.

- De a legfontosabb az, hogy a csapatunk tagja vagy. Ne is álmodj róla, hogy nem támogatunk - fújtatott Shafiq, neki ugyanis nem volt erőssége ez a fajta beszéd-, főleg az utolsó próba napján.

- Egységben az erő - mosolyodott el Fleur is. 

Ezt nevezem. 

Ezt leszámítva, és a teljes meghatottságomat hozzátéve elég eseménytelen volt az ebéd. George igyekezett elterelni a figyelmemet természetesen, és belevontak engem, sokszor a csapattársaimat is a beszélgetésbe, nem egyszer nevetést előcsalogatva. Már én is a desszertnél tartottam, amikor Fred Dudley elé tartott egy tál süteményt, rajta cukrokkal. Dudley megugrott ültében, mire Fred és George arcán hajszálra egyforma mosoly jelent meg.

- Ne aggódj, ezeket nem én sütöttem - kínálta vele a mugli fiút. 

- És nem is karamella - tette hozzá George. Az anyjuk szeme megvillant ezekre a mondatokra, de látva, hogy Dudley uralkodott magán és nem pánikolt be, nem szólt egy szót sem. George szavai viszont eszembe juttattak egy történetet...

Amikor még azt hittem az ikrek karácsonyi ajándéka egy szimpla édességcsomag, magammal vittem a tó partjára. Akkor meséltek nekem először a nyelvnyújtó nyalánkságról, és a tesztelési folyamatról. Emlékszem, hogy még nevettem is azon, hogy egy mit sem sejtő tesztalanyon is kipróbálták a terméküket...

- Na álljunk meg egy percre! - hangom élesebb volt a szokásosnál. - Dudley volt a tesztalanyotok? Akiről beszéltetek nekem? - A két fiú elpirult számonkérő hangomra, és nem szóltak egy szót sem. - Dudley, te voltál az? 

- Aha... - bólintott nehezen. Elképedve bámultam az ikrekre, Dudleyra, és a többiekre, akiknek ez nem volt újdonság. Nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe taszítani őt, úgyhogy vettem egy szeletet a Fred által kínált sütik közül.

- Szerintem kóstold meg - tettem hozzá, a velem szemben ülőnek-, isteniek ezek a sütik. Tényleg nem Freddie csinálta őket, hidd el, akkor a karamellával jobban járnánk - kacsintottam egyet.

A fiúk nevettek egyet, George megpaskolta ikre vállát, míg Fred néma maradt és vörösödött kicsit.

- Nem hagyhattam ki - mosolyogtam ártatlanul, glóriát képzelve a fejem fölé.

* * *

Az alkonyatkor kezdődő próbáig hátralévő idő számomra nagyon gyorsan elrepült. Egyetlen dolog maradt meg, amikor Harry, látva, hogy unokatestvére tényleg nem akar rosszat, és miatta jött el, megkérdezte tőle:

- Hogy tetszik itt, Dudley?

- Igazából... egész jó. Egész normális itt minden, csak kár, hogy varázslóiskola - Harry elnevette magát a fiú szavaira, és megveregette a vállát.

 Aztán hirtelen a hintóban találtam magam, ahol lefürödtem, felöltöztem és befontam a hajamat. Hideg estére készültünk, így a melegebb nadrágomat, a sárkánybőr csizmámat vettem fel. Shafiq feltett egy halvány sminket, mert szerinte nem néztem ki elég emberien. A szekrényhez lépve felvettem a taláromat is, amikor a szemem megakadt egy kis dobozon. A dobozra az EPM betűket rajzolták cirkalmas betűkkel. Anya medálja - jutott eszembe. Kivettem, és ahogy alaposabban megnéztem, egy apró hattyú formájú ezüstmedál volt, egyedül a szeme volt két kis, zöld gyémánt. Mint anya szeme. Etiam post mortem - a halál után is, ez volt a tartódoboz belsejébe égetve. 

Gyorsan magamra kaptam a medált, és Shafiq-kal együtt követtük társainkat a vacsorára. Madame Maxime vezetett minket, méltóságteljes lépésekkel ment előttünk, ami természetesen azt jelentette, hogy szinte futva követhettük őt. Furcsa volt, hogy ezúttal nem szólt semmit sem. Nem kéne bátorítania vagy valami? Eléggé megszeppentnek éreztem magam, hiába próbáltam a kőkemény francia bajnokot alakítani. A Nagyterembe érve is igyekeztem leplezni az idegességemet - ezúttal is a griffendél asztalánál ültünk mind. George belém diktált néhány falatot, a kedvéért ettem egy kis tésztát, a kedvencemet. Ami az álcázást illeti, már nem sikerült túl jól, elkaptam barátom aggódó pillantásait, amit akkor vetett rám, mikor azt hitte nem veszem észre.

- Isteni leszel - adott egy puszit a kezemre, majd elengedett, mikor Dumbledore indulásra szólított fel minket.

A vacsora végén mi, a négy bajnok, Mr. Bumfolt vezetésével indultunk el a Nagyteremből. Menet közben még véletlenül sem néztem hátra - féltem, hogy meggondolnám magam az utolsó próbával kapcsolatosan. Madame Maxime haragját pedig nem érdemes kivívni, még gondolatban sem. 

A kétszárnyú ajtó felé menet Cedric meglökött a vállamnál, és Viktor is odalépett hozzánk. Harryt Bumfolt szóval tartotta, de mi jól elnevetgéltünk - ugrattuk egymást. Úgy tűnt a nevetés, az idétlen vigyorgás az egyetlen módszerem arra, hogy oldjam a feszültséget, ami a labirintus láttán csak erősödött bennem.

A próba kezdete előtt még érzékeltem nagynénémet, ahogy a nekem készített zászlót lengeti, a nagybátyámat, ahogy büszkén és hosszan int Cedric-nek, George-ot is, ahogy mosollyal az ajkain integet nekem.

- Margaret Diggory és Viktor Krum - hangzott a nevünk Bumfolt szájából. A holtversenyben álló másodikok. Egy pillanatig hallottam francia iskolatársaim hangos éljenzését, ami egy artikulálatlan üvöltésként ért el hozzám, aztán beléptem a labirintusba és a fejem búbjától a kislábujjamig beszippantott a néma csend és a fenyegető sötétség.