Kedveseim! 

Mielőtt olvasásba kezdtek, szeretnék bejelenteni valamit. A múltkori publikálás óta megváltoztattam az eredeti tervemet. Rájöttem, hogy nagyon hosszú lenne a zárórész, így azt több részletben hozom. 

* * *

Elérkezett végre ez a nap is. A Trimágus Tusa harmadik, és egyben utolsó próbájának napja. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen nyúzottnak és erőtlennek, pedig ennél fontosabb még nem volt, hogy teljes pompámban álljak alkonyatkor a labirintus elé. Öltözködni kezdtem - egyelőre a hagyományos uniformisomat vettem fel, a próbához készült szettet a vacsora előtt terveztem átvenni.

A kora tavasszal, a Reggeli Prófétában megjelent cikk okozta perpatvar elülni látszott - éppen akkor, amikor május utolsó hetében megtudtuk mi is lesz pontosan a harmadik feladat. A labirintus és ezzel együtt a kupa megszerzése. Azóta a roxfortosok vizslató tekintete kísért, sajnos nemcsak engem, hanem a másik három bajnokot is, nem beszélve a barátomról, George-ról és a testvéréről, Fredről. Persze annak a cikknek egyetlen betűje nem volt igaz, sem az, hogy én kapcsolatban vagyok az ikrekkel, sem az, hogy összedolgozunk a bajnokokkal. Legalább is... nem volt teljesen igaz. Az emberek viszont sajnos ilyenek, pletykára éhesek és elhisznek sok mindent kérdés nélkül, ahogy a diákok is.

Ráadásul az elmúlt pár hétben történtek aggasztó dolgok. Az egyik zsűritagról, Mr. Kuporról, aki jelentős munkát vállalt a Tusa szervezésében, kiderült, hogy az elmúlt hónapokban az egyik főbenjáró átok, mégpedig az Imperius átok hatása alatt állt. Aznap tűnt el vagy halt meg rejtélyes körülmények között, nem messze a hintónktól, amikor megtudtuk a harmadik próba feladatát. Bár számomra egyáltalán kérdés, hogy hogyan és miért került éppen a Tiltott Rengetegbe, erre választ nem kaptam és én magam sem tudtam adni. Harry és Viktor talált rá - ki más lett volna? Harry tényleg mindenbe belekerül, amibe csak lehet. Annál aggasztóbb viszont, hogy Mr. Kupor elárulta Harrynek és Viktornak, hogy Voldemort nagyúr erősebb lett.

Én, ellentétben sokakkal sosem hittem azt, hogy Voldemort teljesen meghalt, amit csak megerősítettek a Cedrictől hallott „kalandok", amik mind kötődtek valahogy a griffendéles trimágus-bajnok nevéhez. A bácsikám persze sosem akart hallani ezekről, és mindig elhallgattatta a bátyámat, mondván Ő, akit nem nevezünk nevén már meghalt. De Ced mindig megtalálta a módját, hogy elmesélje nekem azokat, amiket hallott.
Az én szüleim halála is a nagyúr lelkén szárad. A nagyúrén, illetve egy fél tucat követőjén, akik nem sokkal a Longbottom házaspár megkínzása előtt ejtették csapdába szeretteimet. Én még mindössze hároméves kislány voltam, de még tizenhárom éves fejjel sem tudtam elképzelni, hogy egy olyan sötét mágus, aki megöli kisgyerekek szüleit, szőrén-szálán eltűnjön.

A nyugtalanító hírek hallatán nem csoda hát, hogy aggódtam, ráadásul régi ismerősként üdvözöltem visszatérő álmaimat is. Ezekben az álmokban mindig érzem, hogy valaki meghal, de sosem látom az arcát. Az álomból pedig egy soha nem hallott rikoltás ébreszt fel, ami valamilyen állathoz tartozik. Nem a közeli erdőből jön a hang, hanem még az álmomból. Ráadásul, épp a próba napján, de kezdett eluralkodni rajtam egy szörnyen rossz érzés, amit nem tudtam hova tenni.

- Te jó ég! Aludtál egyáltalán este valamit? - hallottam Shafiq sipákolását az étkezőből. Nem akartam neki bevallani, hogy alig tudtam lehunyni a szemem az előbb említett okokból, így hát csak bólintottam. Ő nem szólt semmit, csak karon ragadott és bevonszolt a fülkémbe. - Sürgősen kezdünk valamit ezzel - mutatott a fejemre-, mert ha Madame Maxime meglátja lekap a tíz körmödről. Azt fogja hinni kiszöktél éjszakára.

- De nem szöktem ki! - tiltakoztam erőtlenül, miközben ő elővette a sminkfelszerelését. - Egyszerűen csak... -sóhajtottam, mert el kellett ismernem. - Mostanában nem alszok valami jól, és alig tudtam lehunyni a szemem az éjszaka. Állandóan felriadtam.

Shafiq mindentudóan ráncolta a homlokát, miközben alapozót, majd korrektort kent a szemem alá.

- Ennyire aggasztanak a történtek? - kérdezte megértően. Nem rázhattam meg a fejem, így válaszoltam.

- Is. De van valami furcsa érzésem is... - megint sóhajtottam. - Rossz előérzetem van, és nagyon bosszant, hogy nem tudom mi az.

- Talán fel kéne keresned a jóslástan tanárnőt - javasolta-, és bevallani neki, hogy eddig tökéletesen eltitkolt jóstehetséged tör a felszínre - egy pillanatra megállt, miközben mindketten prüszköltünk a nevetéstől. Még ő is hallott Trelawney professzor „jóstehetségéről".

- Elindulunk - pillantott be hozzánk az igazgatónő. Egy papírt tett az asztalomra, majd kiment. - Gyere utánunk Shafiq, ha készen vagytok. - Távoztában még vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, amit én megnyugodva vettem tudomásul. Nem-barátnőm furcsállta, és tudtam rá is fog kérdezni. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megelőztem őt. - Van egy kis dolgom még a reggeli előtt - magyarázkodtam. Utáltam magyarázkodni, de most muszáj volt megtennem. - Tudod, hogy az utolsó próbára eljöhetnek a rokonok, igaz? - kérdeztem, mire bólintott. - Néhány hete írtam egy levelet - kezdtem bele. - Harry mesélt a családjáról, és nem akartam, hogy teljesen egyedül legyen... - Tiffany csak felvonta a szemöldökét. Láttam benne a kérdést, hogy „mit tettél?" - Magánakcióba kezdtem - motyogtam magam elé. - Igaz, nincsenek túl jóban, de arra gondoltam, hogy Harry mégiscsak kiskorú még, és az is lehet, hogy örülne neki, ha legalább az unokatestvére mellette lenne. - Tiff elmosolyodott a szavaimra, nekem pedig tovaszállt az addigi magabiztosságom, mert rájöttem milyen naivan is hangzott mindaz, amit mondtam. Elvégre az, hogy én Cedric-kel ilyen jóban vagyok, nem jelenti azt, hogy másnak is így kell viselkednie a saját unokatestvérével. - Tehát - sóhajtottam - írtam egy levelet az unokatestvérének, Dudleynak.

Kedves Dudley!

Kérlek ne haragudj meg, hogy írok neked és le is tegezlek - mindezt ismeretlenül. Szeretnék bemutatkozni. Margaret Diggory vagyok, tizenhét éves és a francia mágusakadémián tanulok. Azért írok neked, mert idén a Roxfortban megrendezik a Trimágus Tusát, ami három varázslóiskola versenye. Ezen a versenyen három diák vesz részt és három próbát kell kiállniuk. Az idén ez máshogy alakult, negyedikként az unokatestvéred, Harry Potter is versenyző. Az utolsó próbára pedig eljöhetnek a bajnokok családtagjai is. Ezért írok hát neked, mert szeretnélek meghívni rá. Nem Harry kérte, hogy írjak neked, ezt szeretném leszögezni. Mesélt nekem róla, hogy nem túl jó a viszonyotok, szerintem viszont jól esne neki, ha tudná a családja is támogatja őt.

Remélem a bagoly nem hozta rád a szívbajt, de nem igazán tudtam, hogyan juttathatnám el hozzád ezt a levelet. Választ sajnos csak bagolypostával tudsz nekem küldeni, nem igazán hiszem, hogy az általad megszokott módon kézhez tudnám kapni. Megkértem a baglyot, hogy várja meg a leveled, így gond nélkül vissza tudsz írni.

Megértem, ha elutasítod a meghívást. Ha viszont úgy döntenél szeretnél eljönni és támogatni Harryt az utolsó próbán, megígérem neked, hogy segítek eljutni az iskolába és személyesen gondoskodom róla, hogy ne legyen mitől tartanod.

Üdvözlettel: Maggie

- És eljön? - kérdezte.

- Igen - feleltem -, bár sokáig azt hittem, hogy nem fog. Három napig vártam a választ... - sóhajtottam. - Kb. London-távolságból.

- Mi tartott olyan sokáig? - furcsállta ő is.

- Szerintem nem akart, vagy nem tudta eldönteni mit írjon - kuncogtam. - Dudley ugyanis mugli.

- Miiii? - tátotta el a száját, mire bólintottam. Végre, készen lett a sminkemmel. - És hogy jut el ide? Hiszen ide mugli nem teheti be a lábát! Az igazgató tudja?

- Én megyek el érte, zsupszkulccsal jövünk vissza, és Dumbledore adott engedélyt. Mielőtt levelet küldtem volna neki, meg kellett őt is kérdeznem - hadartam. Shafiq sóhajtott egyet.

- Tartom a frontot - jegyezte meg halkan. - Majd azt mondom a többieknek, hogy visszafeküdtél aludni, mert fájt a fejed.

- De csak ha kérdezik - tettem hozzá ijedten. Más se hiányzott volna még, hogy Tiff ezt széltében-hosszában terjessze, George pedig meg akarjon látogatni.

- Természetesen! - vágta rá felháborodottan.

- És George-ot légyszi ne engedd a hintó közelébe, ha keresne - kértem még. Elvigyorodott, amitől összeugrott a gyomrom.

- Legfeljebb kikezdek vele - magyarázza vigyorának okát, mire kikerekedtek a szemeim. - Akkor majd menekül a hintónktól.

- Csak a legvégső esetben! - tettem hozzá, megvárva, hogy bólintson. - És nem érhetsz hozzá!

- Legfeljebb csak a karjához... - forgatta a szemét. - Elég nehéz úgy flörtölni valakivel, hogy nem érintheted meg, Diggory.

x Y z

Madame Maxime engedélyével Hagrid professzor volt az, aki kiengedett a kapun és ő is fog várni ránk. Igyekeznem kellett, hogy visszaérjek még a reggeli vége előtt, na meg, hogy elérjük a zsupszkulcsot. Hogy kell megtalálni egy vadidegen muglit a sok között? Tiszta őrült voltam, hogy belementem ebbe. Sőt, én kezdeményeztem és ígéretet tettem, hogy egész nap mellette leszek! Kezdtem kétségbeesni, de elképzeltem Harry arcát. Vagy nagyon fog örülni nekem, vagy a pokolba fog kívánni... és lehet, hogy inkább az utóbbi.

A tárgy, ami visszarepít majd bennünket Roxmortsba, a zsebemben lapult, és ideje volt elhoppanálni, mert összesen húsz percünk maradt. A kezemben az ismeretlen mugli fiú levelét szorongattam, és a címet, ahova meg kellett érkeznem. Nem pontosan odahoppanáltam, ahová kellett volna. Egy viszonylag csendes kis utcába érkeztem, és miután elmúlt a torkomat szorító érzés, ami a hoppanálás folyománya, elindultam a megadott célponthoz. Nem az iskolánál, valami Smelstringsnél találkoztunk, hanem egy kávézó előtt. Könnyen megtaláltam unikornisos cégére miatt, de a színe is sok mindent elmondott. A kicsinek tűnő üzlethelyiség ugyanis a rózsaszín minden árnyalatában pompázott. A járdán, az ajtótól nem messze egyetlen ember állt. Fiatalnak látszott, de egyértelmű volt, hogy túlsúlyos. Ha ő Dudley, hát nem teljesen így képzeltem el Harry elmondása alapján. Ez a fiú magas volt, ahogy saccoltam legalább egy fél fejjel magasabb az unokatestvérénél, és - a plusz kilók ellenére - látszik rajta, hogy valamit sportol. Óvatosan léptem oda hozzá, mert idegesnek tűnt.

- Dudley? - kérdeztem. - Dursley? - Először bólintott, mielőtt visszakérdezett volna.

- Margaret? - Tétovának tűnt. - Azta... nem így képzeltelek el. Csinos vagy - tette hozzá, kicsit mintha el is pirult volna. Rámosolyogtam.

- Köszönöm - feleltem könnyedén. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy okkal vagyok kisminkelve, mert mostanában alig alszom. Illetve a kék egyenruhám sem cseréltem le, így tényleg elég furcsán festhettem. - Sportolsz valamit? - kérdeztem az első, bugyuta kérdést, ami eszembe jutott. Ő viszont bólintott.

- Boxolok - büszkén kihúzta magát- méghozzá elég jól, azt hiszem. És te? Te... - meresztette a szemét. Egyáltalán nem értettem mit szeretett volna, de lehalkította a hangját, és kibökte. - Boszorkány vagy? Van olyan botod is? - Elnevettem magam a kérdésre. A szájából mindez úgy hangzott, mintha istenkáromló dolog lenne boszorkánynak lenni.

- Igen, és van pálcám is - nem akartam kimondani hangosan. Madame Maxime utasítása járt a fejemben: Kerülni a feltűnést! - De... nem indulunk el? - kérdeztem. - Nem kéne felhívnunk a figyelmet magunkra - tettem hozzá motyogva. Ő bólintott, és elindultunk arra, amerről jöttem.

- Hogy megyünk oda? - érdeklődött. Nagyjából felvázoltam neki, hogy mi az a zsupszkulcs és hogyan kell használni. - Így jöttél ide is?

- Nem... - ingattam a fejem. - Hoppanáltam, de még nem tudok magammal vinni senkit, úgyhogy ezért kell ezt használnunk - elővettem a zsebemből egy üres csokibékás dobozkát. - Izgulsz? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz - mosolyodtam el-, de nincs mitől tartanod. Fogd meg gyorsan a papírt, Dudley! - utasítottam, és már zuhantunk is a színkavalkád között.

Roxmortstól nem messze értünk földet, így csak végig kellett sétálnunk a falu főutcáján. Szegény gyerek úgy nézett ki, mint aki máris megbánta, hogy eljött. De egy panasza sem volt, viszont csendesebb lett. Én magyaráztam neki a településről, és az iskoláról is, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a vadkanos kapuig.

- Dursley - dörmögte Hagrid. Azt a reakciót! Dudley összehúzta magát amilyen kicsire csak tudta, és igyekezett úgy állni, hogy takarjam őt.

- Hagrid professzor... - szóltam gyanakodva. - Ismerik egymást?

- Találkoztunk - brummogta. - Amikor Harryért mentem el elsős kora előtt. Én hoztam el őt tőlük - tette hozzá csodálkozó tekintetem látva.

- Erről mesélhetnétek majd, de most sietünk! - mondtam. - Éhen halok már... Gyere, Dudley!

Az út alatt elmesélte nekem, hogy tizenegy éves korában Hagrid malacfarkat varázsolt neki, amiért beleevett Harry szülinapi tortájába. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, és ezt látta ő is.

- Apáék nem tudták mit mondjanak az orvosnak, hogyan nőtt rám az a kunkori malacfarok - mesélte. - Bár... utólag egy kicsit tényleg vicces.

Közben én terelgettem őt. Nem a bejárati csarnokon át mentünk be, mert nem kívántunk lebukni, hanem arrafelé vettük az irányt, amerre az elsősök szoktak közlekedni. Volt egy kis gond azonban, mert én még sosem jártam arra. Szitkozódásomból Dudley is rájött erre.

- McGalagony elmagyarázta, csak... - vállat vontam. - Nézd, ott a tanárnő!

Az igazgatóhelyettes asszony valóban ott várt minket, és megtehettem volna, hogy odakísérem a fiút, aztán én visszafordulok, de nem akartam megszegni az adott szavam. Így hát bekísértem őt a kis terembe, ahol várakoztunk a kiválasztásunk után. A bátyám már ott volt Viktorral együtt. Előbbit könnyen kiszúrtam - ő tudott a tervemről: muglit csempészni Roxfortba. Amikor találkozott a tekintetünk, elvigyorodott és odaintett magukhoz. Ezt a gesztust viszonozva, a megszeppent és kissé talán álmélkodó Dudleyval együtt odaléptünk hozzájuk. Cedric ugyanis nem volt egyedül - ott állt a családunk körében, a bácsikámmal és nagynénémmel.

- Abby néni! - vetettem magam régen látott nagynéném kitárt karjába. Annyira hiányzott már az illata, a kedvessége, az anyai ölelése, egyszóval ő maga. Miután elengedett, bácsikámhoz léptem. - Amos bácsi! - Ők voltak a családom. A nagybátyám nem ölelt meg, puszit sem adott, de büszkeségtől csillogó szemei sokat elárultak. Két kezét a vállamra tette, és megszorította azt.

- Margaret! Csodásan festesz! És gratulálok a helyezésedhez -dicsért meg. - Cedric az előbb mesélte, hogy az utolsó próbán másodikként értél fel a tóból, és ezzel második helyezett lettél.

- Köszönöm - mosolyodtam el. - Örülök, hogy el tudtatok jönni! Legyőzzük a Roxfortot - vigyorogtam bátyámra.

- Azt te csak hiszed - élcelődött velem. Én kinyújtottam a nyelvem rá.

- Nem hiszem - fejemmel nemet intettem, mire Ced közbe akart vágni. - Tudom. - Ezután Dudleyra kacsintottam. A fiú egy halvány mosolyt produkált. - Meséltem, hogy Cedric és én unokatestvérek vagyunk, és így küzdünk egymás ellen. Én a Beauxbatonst képviselem, ő meg Roxfortot - bólintott.

- Ki ez a fiatalember, akit magaddal hoztál? - fordult felé érdeklődve bácsikám.

- Ő Dudley Dursley, Harry Potter unokatestvére - mutattam be gyorsan. Nem akartam, hogy kirekesztettnek érezze magát a mugli fiú, viszont nagyon jól esett a családom körében lenni. - Dudley, ő a nagybátyám, Amos Diggory és a felesége, Abigail nagynéném. - A bácsikám a kezét nyújtotta ugyan, amit Dudley nem fogadott el, ellenben visszaköszönt nekik. Meglepődtem egy kicsit, igaz, nincs sok tapasztalatom a muglikkal való kommunikációban, viszont belőle feszültség áradt, amit szinte tapintani lehetett.

- Ne haragudjatok - lépett oda hozzánk egy vörös hajú asszonyság- Amos, de megkérhetném a fiadat, hogy szóljon Harrynek? Már várunk rá egy ideje...

- Persze, kedves Molly, hogyne - a nagynéném válaszolt neki. - Cedric... kérlek. - Bátyám el is indult az ajtó felé, Abby pedig hozzám fordult. - Molly, ismered már az unokahúgomat? Ő itt Margaret Diggory - miközben kimondta a nevem, mosolyogva kihúzta magát-, Maggie, ez az asszony Mrs. Weasley.

- Üdvözlöm! - köszöntöttem őt széles mosollyal. Elvégre, ez az asszony biztosan George édesanyja, és ha nem tévedek, Georgie egyik bátyjával érkezett ide. Talán Charlie-val, vagy Billel. - Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Weasley.

Az asszony láthatóan nem osztozott velem ebben, mert rideg pillantással mért végig, és habár a szája mosolygott, a tekintetétől idegennek éreztem magam a saját bőrömben.

- Meglepetés! - szólt nagy izgatottan Mrs Weasley, mikor Harry odasietett hozzájuk. - Eljöttünk megnézni téged! - Azzal két cuppanós puszit adott Harrynek.

- Szevasz! - köszönt széles vigyorral Bill, és kezet nyújtott Harrynek. - Charlie is el akart jönni, de nem tudott elszabadulni a munkából. Mesélte, milyen nagy voltál a mennydörgő ellen.

- Nagyon kedves, hogy eljöttek - dörmögte Harry. - Egy pillanatig azt hittem, hogy Dursleyék... - Be sem tudta fejezni a mondatot, mert a szeme megakadt valamin. Vagyis valakin, aki direkt úgy állt, hogy ne lehessen egyből kiszúrni. - Dudley? - Harry szája döbbenten elnyílt, ő meg gyökeret eresztett azon a szent helyen, ahol állt. Dudley rávigyorgott ezt látva.

- Gondoltam jól jön egy kis józan ész ebben a bolondok házában - jegyezte meg halkan, kezét nyújtva a varázslóknak. És bár hangjának tónusa csodálkozást keltett a felnőttekben, mert nem volt éppen szelíd, legalább próbálkozott. Harry viszonzásképp elmosolyodott, és elfogadta a felé nyújtott kezet.

Engem nem hívtak oda magukhoz, csak Dudley pillantását éreztem néha-néha magamon. Olyankor én is feléjük lestem, de próbáltam a családomra figyelni. Abby néném épp a taktikájukat magyarázták.

- ... így hát este, a próbán Amos Cedricnek, én pedig neked fogok drukkolni. - Izgatottság futott át az arcán, amit talán még soha nem láttam rajta. - Mit szólsz? - kérdezte.

- Nagyon szuper! - bólogattam. Abby néni még elővett egy kék zászlót is, amint a Beauxbatons jelképe volt, a keresztbe tett varázspálca, a csillagokkal. A csillagok keringtek rajta, miközben a pálcákból fekete szalag tekergőzött elő és „Maggie" felirattá vált. Épp meg akartam dicsérni a néném munkáját, amikor Amos bácsi megszólalt, én pedig elnémultam a szavaitól.

- Lám csak, ki van itt. Most, hogy Cedric holtversenyben áll veled, már nem vagy úgy eltelve magadtól, mi?

- Tessék? - csodálkozott Harry. Nagybátyám rosszindulatú szavaitól nagyot kellett nyelnem. Cedric megfogta a kezem, összenéztünk. Már megint kezdi. Én pedig megint imádkozhattam, hogy ennél kínosabb helyzetbe ne hozzon minket.

- Ne törődj vele - szólt halkan Cedric, rosszalló pillantást vetve apja tarkójára. - Még mindig dühös Rita Vitrol cikke miatt. Tudod, mikor a Trimágus Tusáról írt, és úgy emlegetett téged, mintha az egyetlen roxfortos bajnok lennél. - Bennem rekedt a levegő. Az én nevemet le sem tudta írni helyesen, egyszer sem! Margareta Diggory-nak, vagy Diggorinak írta mindig, pedig Margaret Diggory vagyok.

- De azért nem vette a fáradságot, hogy helyesbítést kérjen - jegyezte meg a bácsi, elég hangosan ahhoz, hogy Harry meghallja az ajtóból. - De nem baj, Ced... Majd megmutatod neki. A múltkor is legyőzted, nem igaz? - Miért kell a bácsinak mindent ilyen véresen komolyan vennie?!

- Rita Vitrol akkor boldog, ha bajt keverhet! - szólt hátra mérgesen Mrs Weasley. Még látszott, hogy mondana valamit, de elhallgatott. A bácsikám nyelvén szintén ott volt már a visszavágó, és morgott is valamit, amit még én sem értettem.

- Mégis honnan kellett volna tudnia, szerinted mit kellett volna tennie? - kérdeztem halkan, de élesen. - Még mi sem tudtuk, bácsikám! Se én, se Cedric - ingattam a fejem. Amos bácsi életében először úgy nézett rám, mint aki nem ismer. Csak tátogott, mint egy hal. - Harry még csak tizennégy éves! Honnan kellett volna tudnia, amit még mi sem tudtunk? - ismételtem meg a kérdésem, határozottabban. - Semmi tapasztalatunk nincs a sajtóval! Nem mellesleg, az a nő rólam is lehozott egy cikket a Reggeli Prófétában, és Cedricet is belekeverte! Vagy azt talán elhiszed? - Abby néni, de még a bácsikám is kikerekedett szemmel meredt rám. Az a cikk fájó pont volt még mindig, de csak azért, mert az ő szavai is benne voltak.

- Természetesen nem... de én legalább tettem valamit!

- Igen! Még jobban adtad Vitrol alá a lovat! - csattantam fel hangosan. - Kiforgatta a szavaid, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyit, és nem úgy értetted, amit mondtál! De a cikkben úgy szerepelt! Az emberek, a diákok... Mindenki úgy fogta fel, hogy arra buzdítottál minket, hogy játsszunk össze a próbák alatt! És csak két ember tudja, mit mondtál annak az átkozott perszónának... ő és te! Vagy talán úgy értetted??

- Nem... - felelte röviden.

- Hát nagy kár! - kiáltottam már. - Hónapokon át egy egész seregnyi diák figyelt, hogy lássák igaz-e! De nem számított... Át se gondoltad, mit okozol a meggondolatlanságoddal! Hogy várhatod el egy tizennégyévestől, hogy olyat tegyen, amire te sem vagy képes? - Hatalmasat csalódtam a nagybátyámban, aki most csak hebegett-habogott. - Ismétlem: Harrynek honnan kellett volna tudnia mit lehet tenni Vitrol ellen, amikor csak tizennégy? Amikor hiába hajtogatta az igazat, senki nem hitt neki, és még az a mérgező cikk is megjelent az újságban? Ő még nagyon fiatal... és árva is!

Ezzel a zárszóval, a sírás peremén indultam kifelé. Bárhol jobban éreztem volna magam, mint ebben a fojtó szobában.

- Margaret Diggory! Gyere vissza! - parancsolt rám, de nem álltam meg, csak, amikor Abby néni halkan kért rá.

- Hová mész? - kérdezte.

- Megyek, és a barátaimmal töltöm ezt a napot - feleltem neki. Cedricnek tátogtam még egy később beszélünket, és kiléptem az ajtón.

Csakhogy az ajtó résnyire nyitva volt... És onnan nem messze pedig ott állt Harry, Mrs. Weasley és Bill, valamint Dudley. Mind engem néztek.

x Y z