- És sikerült? - kérdezte tőlem báli partnerem. Ott álltunk, összekapaszkodva, mintha az életünk múlt volna rajta. A világ elmosódott körülöttünk, ahogy szemeibe néztem. Boldog mosollyal bólintottam. Akkor odahajolt hozzám, ajkaink szinte súrolták egymást. Egy pillanatra elhajolt, amit nem tudtam hova tenni. Mit is képzeltem? Egy ilyen helyes, kedves és vicces fiú ugyan miért akarna megcsókolni engem? De még elszégyellni sem maradt időm magam ettől a gondolattól, már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Szavak helyett éktelen visítás tört elő a szájából, én pedig úgy éreztem zuhanni kezdek.

- Aú! - kiáltottam fel. Valami keménynek ütköztem, a szemeim egyből kipattantak, és el is lepték a könnyek. Sóhajtva jöttem rá, hogy az előbbi jelenet csak álom volt. De milyen szép álom! Félig-meddig még a hatása alatt voltam, és úgy kecmeregtem oda a székemhez, hogy elhallgattassam a tojást.

Az ajtóból még hallottam Celeste gúnyos kacaját. Vetett rám egy pillantást, és már el is tűnt. Ó, hogy az a...! A tojást csak nagy nehezen zártam be, ugyanis egy éles fájdalom hasított végig a karomon. Ahogy leestem, eltörhetett a kezem.

Nagy nehezen magamra vettem néhány meleg ruhámat, és dühösen indultam ki az étkezőnkbe. Bosszút akartam állni Cel-en, aki már az asztalnál ült, egy tál sütemény előtt. Vele szemben Chloe és Fleur ült, de egykori legjobb barátnőm hatalmas vigyorral nézett rám.

- Jó reggelt! Hogyhogy ilyen koránt fenn? - kérdezte, mire én csak pislogtam.

- Mire volt ez jó? - tört ki belőlem. - Mit ártottam én neked?! - kiabáltam rá. - Hagyj engem békén Celeste mostantól, mindörökre!

- Vagy mi lesz?

Dühömtől vezérelve léptem oda hozzá, és ép kezemmel copfja után kaptam.

- Most felmegyek a kastélyba, de ajánlom neked, hogy egy ideig ne kerülj a szemem elé.... különben pórul jársz. Megértetted? - Ő csak vigyorgott, egyértelmű volt, hogy szavaimat üres fecsegésnek tartotta. Addig húztam a haját, amíg fel nem szisszent. - Megértettél?! - kérdeztem indulatosabban. Lefagyott az arcáról vigyor, és nekem ennél több nem is kellett. Amint elengedtem, meg is rázta magát. Ezzel, ha lehet, még jobban felbosszantott, de láttam, hogy a sütiért nyúl. Pillanatok alatt ráismertem, hogy azért a kuglófért, amit tegnap kaptam az ikrektől. Csak gúnyos mosollyal néztem, ahogy beleharap, és hátat fordítottam, mikor az első tollai megjelentek.

- Jó étvágyat - vetettem oda, tudva ez rendesen ki fogja borítani őt, aztán leléptem.

A kastélyban keringtem egy ideig, míg a gyengélkedőt megtaláltam. A Roxfort is aludt még, legalább is senkivel nem futottam össze. A javasasszony, talán Madame Pomfrey csodálkozott is, mikor meglátott.

- Jó reggelt, Miss...

- Diggory - segítettem ki. - Margaret Diggory vagyok, Cedric húga.

- Miben segíthetek? - kérdezte méregetve, miközben az egyik ágyhoz vezetett, és finom erőszakkal lenyomott rá.

- Azt hiszem eltört a kezem. - Madame Pomfrey kerekre tágult szemmel nézett rám. - Ez ritka? - kérdeztem, mert nem tudtam hova tenni a reakcióját. Ő csak megrázta a fejét, és segített kibújni a pulcsimból.

- Hogy történt?

- Leestem az ágyamról - magyaráztam. Valamiért nem akartam belekeverni azt, aki miatt ez történt. - Tudja, a kocsinkban hálófülkékben, emeletes ágyakon alszunk. Rázuhantam a kezemre, és talán valamire rá is estem - motyogtam. A könnyeimet próbáltam kipislogni, hiszen fájt a tudat, hogy akivel valaha testvériesen megvoltunk, most az ellenségének tekint. És még csak azt sem tudom, miért.

Hümmögött egy sort, de látva a könnyeim elrejtésére tett szánalmas próbálkozásokat, gyanakodva nézett rám.

- Ki tette ezt Önnel? - kérdezte. - Nekem elmondhatja, ha szeretné. - Volt valami biztonságot ígérő és megnyugtató tónus a hangjában, ami hitelessé tette a szememben a gyógyítót. - Bennem megbízhat, Miss Diggory - állította, én pedig hittem neki. Könnyek között számoltam be az esetről. Ő csendben végighallgatott, megértően bólogatott, miközben a karom gyógyításán fáradozott. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy bosszút fogok állni Celesten, kihívom egy párbajra és porig alázom, rosszallóan nézett rám. - Ezt semmiképpen sem tanácsolnám. Most zaklatott, kisasszony, hiszen a szobatársa, akit valamikor a bizalmába fogadott, terrorizálja önt.

A terror szót kicsit erősnek tartottam, de esélyem sem volt ellenkezni vele, mert már folytatta is.

- Az erőszaknak, legyen az fizikai vagy lelki bántalmazás, több megnevezése és formája is van. Amikor szánt szándékkal bántanak valakit, az bullying, terrorizálás. Ezt sokan nem tudják. De én, az ön helyében először megpróbálnék megnyugodni. Jó döntés, ha egy ideig elkerülni az osztálytársát, de ne halassza sokáig, mert ezt meg kell beszélni. Ha nem tudja, mitől változott meg a viselkedése ön felé, kérdezzen rá, és figyeljen oda a válaszra. Ilyen esetekben a legjobb, ha aktív figyelmet tanúsít, megpróbálja átérezni mit érezhet ő, és én-üzenetekkel kommunikáljon vele.

- Tessék? - hebegtem, mert alig értettem, mit mondott. Egy dolgot éreztem csak: azt, hogy én vagyok a sértett, és még nekem kéne átéreznem annak a helyzetét, aki miatt a gyengélkedőre kerültem? Őrültség.

- Aktív figyelem, és én-kommunikáció, Miss Diggory! Akkor nem ad további támadási felületet a másiknak, mert Pernaud kisasszony nem tud mibe belekötni - magyarázta, miközben sóhajtott egyet. Kétkedve nézett rám. - Most bizonyára nagyon csalódott, mert éppen az bántja önt, akit a legjobb barátnőjének tartott, és zavarodott, mert nem tudja mi okozta a változást a hölgy viselkedésében.

- Így van! - bólogattam.

- Elszomorít, ha ilyet látok és szívesen átvenném öntől ezt a terhet, hogy megoldjam, azonban nem tudom. Mit gondol, hajlandó lenne megfogadni a tanácsomat? - eltátottam a szám. Végre rájöttem, mit mond! Így magyarázta el nekem mit jelent az aktív figyelem, és az én-üzenetek.

- Biztosan tehetetlennek érzi magát, hogy ilyen esetekben nem tud sokat tenni a diákokért, akik Önhöz fordulnak. Én is így érzem magam, mert Celeste... nem, várjon. Én sosem bántok senkit, még akkor sem, ha adott esetben úgy gondolom, megérdemelné. Ön szerint megoldódna a konfliktusunk, ha megfogadnám a tanácsait?

- Nagyon jó, Miss Diggory! Nem tökéletes, de nagyon jó! - bólogatott. - Próbálja meg ezzel a módszerrel tisztázni a kisasszonnyal való kapcsolatát. Ha esetleg elutasítaná önt, akkor viszont tud az igazgatónőjükhöz fordulni, és az ő segítségével kereshetnek megoldást a dologra. Ha Miss Pernaud nem hajlandó a megegyezésre, akár haza is küldhetik.

Majdnem felhorkantottam a gondolatra. Madame Maxime előbb engedné meg, hogy beköltözzek a griffendél klubhelyiségébe, minthogy Celeste-et elküldje haza. Az megbontaná azt, amire oly büszke: az összetartást.

Azért a beszélgetés után jókedvűen léptem ki a gyengélkedő ajtaján, és indultam a Nagyterem felé. Láttam, hogy Fleur és Chloe nevetnek a komor képpel mellettük ülő Celeste-n, de nem álltam meg mellettük, a hugrabug asztalához, bátyámhoz siettem. Náluk is csak alig egy tucatnyian ültek, így legalább nem kellett vizslató szempárok között meglépnem ezt. Először.

- Szabad? - kérdeztem, mire ő felvonta a szemöldökét. Éppen kávét töltött a bögréjébe, majd felém nyújtotta. Ezt igennek vettem, így ledobtam magam vele szemben, és odaadtam neki az üres bögrét, ami az én tányérom mellett állt.

- Nem festesz túl jól, húgi - jegyezte meg. Felsóhajtottam. - Komolyan mondom - tette hozzá. Ezek szerint a gondolataim megint kiültek az arcomra.

- Te se festenél jól, ha a legszebb álmaidból az keltene fel, hogy a szobatársad kinyitotta a tojásod... - felhördült-, te pedig ijedtedben lezuhantál volna az emeletes ágyadról, ezzel eltörve a karod.

- Hogy mit csinált az a... az a... - kereste a megfelelő szót, de leintettem.

- Elrendezem, bízd csak rám - vontam vállat. - Jössz úszni délután? - kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét.

- Hogy mit? Mióta úszol?

- Gondoltam megtanulok - vontam vállat vigyorogva. - Még kellhet esetleg - tátott szájjal nézett rám. - Most mi van? Nem azt jelentettem be, hogy elköltözöm otthonról...

- Miért? Elköltözöl? - Na, már csak ő hiányzott. Noah, Ced legjobb barátja.

- Nem - ingattam a fejemet.

- Kár. Pedig beköltöznék a szobádba - válaszolt. - Egy báttyal jobban járna, mint egy húggal. Kevesebb hiszti, kevesebb probléma - vont vállat. Cedric a kezébe temette az arcát, és felnyögött. Én olyan gorombán néztem a fiúra, ahogy csak tudtam. Humorral beszélt, ebben biztos voltam, de arra nem számítottam, hogy felemlegeti a balhénkat.

- Álmodban - nyújtottam ki a nyelvem. - Több lustaság, és még annál is több konfliktus. - Erre jóízűen felnevetett, és megölelt.

- Boldog karácsonyt, Gretie - kacsintott, és elém tett egy csokibékát. Egyből ki is nyitottam, a békát elfeleztük és már nyúltam is a kártyáért. Az viszont különleges volt. Egy kép volt benne, amin ő, én és Cedric voltunk láthatók. Ráismertem a képre, ami nyáron készült, pár kör kviddics után. Egyszer volt egy hosszú értekezésünk arról, hogy mi biztos nem fogunk a csokibékakártyák közé kerülni. - Csodák néha vannak - szólalt meg újra.

- Köszönöm - mosolyodtam el.

Reggeli után Madame Maxime hívatott, és én mentem is az irodába. Azt hittem a reggeli incidensről lesz szó, de nem - a szobában ugyanis Denis várt. Madame Maxime azt mondta, hogy a fiú kitűnő úszó, így segítségemre lesz, és utunkra is engedett.

- Most rögtön lássatok neki a gyakorlásnak. Nagyot sóhajtottam, amikor már nem hallhatta az igazgatónő a hangom, és felmarkolva az úszófelszerelésünk, már mentünk is kifelé - minél beljebb az erdő szélén, hogy véletlenül se szúrjanak ki.

Miután magunkra varázsoltuk az úszódresszt, beléptem a vízbe. Egy nagy sikítással ugrottam is hátra. A jeges víz úgy érte a lábam, mintha üvegszilánkokba merültem volna bele. Denis kinevetett, bár ettől hamar elvettem a kedvét, csak le kellett fröcskölnöm.

Na jó, Margaret - gondoltam-, ne félj. Ebbe a vízbe kell belemerülnöd nem egészen két hónap múlva. Meg tudod csinálni - bíztattam magam. Elsőre térdig sikerült bemennem, bár szívem szerint visítva futottam volna ki. „Úszómesterem" csak mosolygott óvatos lépteimen. A tó alja nagyon csúszós volt, és bármelyik pillanatban beleeshettem nyakig.

- Neked is be kell jönnöd, nagyokos - morogtam, mire ráfagyott az arcára a mosoly.

A téli szünetből megmaradt napokon végig gyakoroltunk. Délelőtt és délután is, legalább két órát, és egyre ügyesebben ment. Ez persze nem azt jelentette, hogy minden simán ment...

Egy kákalag egyszer megtámadott, és lehúzott a víz alá. Akkor már nem ijedtem meg, mert volt már egy kis magabiztosságom a vízben, viszont nehezen bántam el vele - főleg a pálcám nélkül. Vizet köpködve, hörögve másztam ki a partra, Denisszel együtt.

- Nem tudom melyik fog előbb megölni: a fagyos víz vagy ezek a tavi szörnyek...

- Erre most válaszolnom kéne? - húzta fel az orrát. Okostojáskodott megint, de furcsa mód egyre kevésbé zavart. - Egyébként a tavi lények általi halál gyakoribb, mint a víz általi fagyhalál - tette hozzá. - Szóval... ha minden kötél szakad, akkor a vizet fel tudod melegíteni magad körül.

Ez eszembe juttatott valamit. Hiszen, ha van hőhűtő bűbáj, akkor...

- Denis! Te zseni vagy! - dicsértem meg őt. - Melegentartó bűbáj, az kell ide! - kikerekedett szemekkel nézett rám. - Igazából meglepő, hogy ez nekem jutott eszembe előbb... - szívtam a vérét.

- Utánanézek hogyan van pontosan a varázsige és a hozzá kötődő pálcamozdulat. - Én csak bólintottam, majd öltözködni kezdtem, lassan egyébként is túlléptük az úszásra szánt két órát és egyikünk sem akarta, hogy a többieknek feltűnjön a hiányunk.

Madame Maxime ugyanis ezt is elintézte. Azért, hogy titokban tudjunk gyakorolni mindenkit párokba osztott. Azt mondta, mindenkinek más a feladata, és majd cserélgetni fogjuk. Így mi hivatalosan a vízi élőlényeket tanulmányozzuk két hónapig. Ez persze azzal is járt, hogy rengeteg időt töltöttünk kettesben, és egész jó lett a kapcsolatunk. Még azért sem cikizett, hogy úszni kell tanítania... vagy legalább is nem nyilvánosan. A többiek meg arra tettek megjegyzéseket, hogy a szünet alatt is „tanulunk..." mégis mi lehet fontosabb a pihenésnél?

Olyan szívesen megmondtam volna nekik, mi fontosabb. Például az, hogy életben maradjak a második próba után is.

Egy hét alatt, a rendszeres gyakorlásnak hála eljutottunk a majdnem nulla szinttől oda, hogy magabiztosan lubickoltam a vízben is. Denis megkönnyebbülten hagyott ott - most már rám is az a feladat várt, hogy kitaláljam ténylegesen milyen módszerrel kapok majd odalent levegőt. Erre a hatodikos bűbájtankönyvben leltem választ - buborékfej-bűbáj. A vízben is használható, bár volt már példa rá, hogy csődöt mondott a víz alatt, bizonyos idő eltelte után. Egyedül szilveszter napján tartottam szünetet - azt a napot éjszakába nyúlóan a Weasley-ikrekkel töltöttem.

Az iskolában a tanítás is újrakezdődött - a napok pedig mintha villámsebességre kapcsoltak volna. Az úszással is óvatosabbnak kellett lennem. A kint időről időre felbukkanó osztályok elől nem volt egyszerű megszökni, és nem is mindig sikerült. Amikor alámerültem nem tűnt fel az idő múlása sem. Egyre mélyebbre, egyre beljebb merészkedtem. Őszintén szólva, még élveztem is a dolgot. Nem egyszer kellett kákalagok okozta karmolásokat gyógyítanom magamon, sokszor csak kis híja volt, hogy nem futottam bele egy kelpibe vagy egy kappába. A tó alján viszont rengeteg plimpy-t láttam. Szép halaknak találtam őket, gömbölyű, márványos testű hal a plimpy, elragadó látvány, azonban két lába van. Szerencsére ők annyira nem veszélyesek, mert vízicsigákat esznek. Ezek közül egyiknek sem, de még az óriáspolipnak sincs olyan hangja, mint ami a tojásból hallatszott.

Aztán egyszer meghallottam. Néhány uszonyos lény hangja volt az. Igyekeztem elbújni, nem állt szándékomban megzavarni őket. Ahogy a rejtekemből, egy nagyobb szikla mögül figyeltem őket, rájöttem, hogy ezek sellők. Nem a mesékből megismert, melegvízi, szép sellők - hanem szürkés bőrük és zöldes, bizonyára algás, gubancos hajuk volt. Viszont még onnan is jól láttam, hogy körben állnak, középen kisebb lényekkel. A kört alkotó szelkik* énekeltek.

Nem tudom meddig bujkálhattam ott, de nem mertem nagy zajt csapni, így sokáig vártam. Az énekek váltották egymást, én pedig a melegítőbűbáj ellenére fázni kezdtem. A víz is egyre jobban zavarta az arcom, így biztosra vettem, hogy múlik a buborékfej-bűbáj hatása is. Sietve hagytam ott a sellőket, a pálcám ugyanis nem volt velem. Egy-két méter hiányzott csak, amikor minden védelmem megszűnt és éreztem, hogy fáradok.

Levegő után kapkodva buktam fel a vízből, és éppen csak ki tudtam vonszolni magam a partra. Éreztem a homokot a kezem alatt, a lábaim alatt... aztán csak a hátamra fordulva pihegtem, csukott szemekkel.

- Kell egy segítő kéz? - kérdezte egy ismerős hang. Egyik szemem felnyitottam, és megláttam Harryt.

- Jól jönne - kaptam levegő után, de vigyorral az arcomon. Segített felkelni, miközben alaposan körbenézett. Én sietve elindultam a tó mentén, mert nem akartam megfázni, ő pedig követett.

- Figyelj... - kezdett bele, miközben én a ruháimat kapkodtam magamra, és szárítgattam magam a pálcám segítségével. - Csak bocsánatot szerettem volna kérni - nézett rám. - Tudod, a ma reggelért.

Hogyne tudtam volna. Jókedvűen ültem le a griffendéles asztalhoz aznap reggel, mint mindig. Ilyenkor George és én együtt ettünk Freddel, és sokszor a többiekkel is. De aznap kivételesen gyermeki boldogság áradt szét bennem, méghozzá okkal. Ugyanis előző este lerendeztem a Celeste és köztem húzódó feszültséget. Azzal a módszerrel, amit Madame Pomfrey javasolt még karácsonykor. Persze a francia lány teljesen kibukott, nem értette, hogy én miért nem tudom miért haragszik rám. Mielőtt azonban nekem esett volna, Madame Maxime bukkant fel a színen, és megvédett. Azt mondta, hogy az utóbbi három hónapban Celeste a szégyenen kívül mást nem hozott neki, és kijelentette, hogy ír a szüleinek. Ha pedig nem változtat a magatartásán, haza fogja őt küldeni. Persze úgyis tudtuk, hogy nem küldené haza, nem vállalná az ezzel járó szégyent, viszont az, hogy ír a Pernaud-házaspárnak eléggé megrázta Celeste-et. Ugyanis a szülei nagyon szigorúak vele, és ha rosszkor érkezik az igazgatónő levele, még haza is vihetik. Annál nagyobb szégyen pedig nem lenne a lánynak, nekem öröm, Madame Maxime-nak pedig megkönnyebbülés, hiszen azt ki lehet magyarázni könnyedén.

Én emiatt huppantam le boldogan a griffendél asztalához, ahol az ikreken kívül az aranytrió is ült. Azonban úgy néztek rám, mint egy nagyon undorító dologra a cipőjük talpán.

- Jó reggelt - köszöntem máris halványabb mosollyal. Harryék vissza se köszöntek.

- Te tudtad, igaz?

- Mit? - kérdeztem vissza, de Ron elém tette a Reggeli Prófétát, amiben Hagrid óriásszármazásáról volt szó. - Ezt? Sejtettem, persze. De miért lényeges, hogy Hagrid félóriás?

- Ha Hagridot tudtad, Madame Maxime-ról is tudnod kellett. - vállat vontam.

- Összeraktuk, hogy Vitrol valószínűleg karácsony este hallhatta a történetet. Tudod, amikor Madame Maxime felkiáltott... - magyarázta George.

- Letagadta, hogy félóriás! Hacsak nem óriás!

- Hagrid most emiatt nem mer előbújni sem...

- Te pedig közrejátszol ebben az egész színjátékban! Nincs benned szemernyi igazságérzet sem? - eltátottam a szám. Milyen színjáték?

- Na álljunk meg egy pillanatra! Miben vagyok én tettestárs? És miért az én hibám, hogy Madame Maxime nem áll ki a pódiumra, kihirdetve a félóriás származását? - pillanatok alatt felszaladt a szemöldököm a homlokomra. - Akinek van szeme, ha ránéz, látja! És ettől ő most kevesebb? Tájékoztatásul közlöm, hogy egy remek pedagógus! Szerintetek nem tudja mivel jár a származása? Amerre csak jár, előítéletek követik! - sziszegtem.

- Szóval egyetértesz vele, hogy titkolnia kell? A nyilvánvalót, még egy másik félóriás társaságában is? - összeszorítottam a számat, és ezt igennek vették. - Akkor igen, tettestárs vagy!

- Nem állítottam egy szóval sem - igyekeznem kellett, hogy ne sírjam el magam, de a hangom így is rekedtes volt. Ilyen vádakra életemben nem számítottam.

- Ahogy azt sem, hogy ellenzed - tette hozzá Harry. Bólintottam. Egy falat nem ment volna le ezek után a torkomon, és úgy álltam fel, hogy még George-ra se mertem ránézni. Pár perccel később már itt zokogtam a parton, ahol mindig le szoktam merülni.

- Margaret, hahó! Elbambultál... - motyogta. - Azt akartam mondani, hogy Te kiálltál mellettem még a bátyáddal szemben is, amikor nem akarta elhinni, hogy nem én neveztem be a tusára...

Leesett állal bámultam rá. Honnan tudja?

- Honnan tudod ezt?

- George mesélte... - egy pillanatra a cipőjére bámult. - Ne legyél rá dühös emiatt. Egyszerűen csak eldurrant az agya, miután elviharzottál. Ha őszinte vagyok, még sosem láttam őt ilyennek. Nem is tudtam elképzelni, hogy ő bármikor is lehet mérges. Szóval nagyon csúnyán leteremtett minket, és akkor bukott ki belőle, hogy még Cedrickel is összevesztél azért, mert... nos, miattam. Pedig én egy senki vagyok neked.

Hitetlenül ingattam a fejem. El sem mertem volna képzelni, hogy George így megvédett engem. Ezért is kerültem egész nap a pillantását, mert nem bírtam volna elviselni, hogy megvetően nézzen rám.

Pedig Harry azt is mondta, hogy George hangulata egész nap a béka segge alatt volt. Ezután még beszélgettünk egy kicsit.

- Hogy Cedric mit csinált?

- Elküldött fürdeni! - vágta rá felháborodottan, mire én felnevettem. - Mintha büdös lennék, vagy valami...

- Egyébként ez nem hülyeség. Mármint... a fürdő határozottan melegebb hely, mint a Fekete-tó - biccentettem arra. - Még jobban is járnál.

- Mi? Azt akarod mondani, amit gondolok, hogy mondani akarsz? - elfintorodtam.

- Nem fogadtad meg a tanácsát, igaz? - Harry csak a fejét rázta. - Én a helyedben megfogadnám. Le vagy maradva, Harry. Azt hiszed, nálam ez valami fura hobbi, hogy tél közepén egy fagyos tóban úszkálok? Viktor azt mondja, hogy enyhe a tél, na de ennyire azért mégsem az.

- Mi a tanácsod? - nyelt nagyot.

- Nincs tanácsom. Egyszerűen csak... ha semmilyen külső behatásra nem tudod megváltoztatni azt a hangot, nem marad más választás: a közeget kell megváltoztatni, ahol hallgatod. Én el is ástam - az emlék hatására kibukott belőlem egy kis kuncogás is. - És a tűzbe is beledobtam - tettem még hozzá. - Egyik sem vált be.

Elköszöntem tőle, és egyedül hagytam a gondolataival. 

* szelkik: sellők