- Ezennel bemutatom - bármilyen hihetetlenül hangzik - a Trimágus Tusa negyedik bajnokát.

Mr. Bumfolt szavaira a fejemet ráztam, amíg csengeni kezdett a fülem. 

- Ez lehetetlen - hajtogattam. Ami azt illeti, nem reagáltam éppen a legjobban, például mint egy trimágus bajnok, aki a francia iskolát képviseli. Noha nem ismertem Harry Pottert, jóformán csak Cedric elmondásaiból, meglepett, hogy ebbe is belekeveredett. Vagy bele akart keveredni?

Az arcára kiülő érzelmek, amiket nagyon hamar a teljes értetlenkedés váltott fel, azt súgták nekem, hogy nem. Nézzük logikusan. Egy tizennégy éves gyerekről van szó... nyilván nem tudta felmérni, mekkora veszélybe sodorja magát, és mivel eddig sem maradt ki semmiből, ami egy kicsit is kalandot jelenthetett az iskola falai között, talán ebből sem akart. Igen ám... de Dumbledore mégis maga húzta azt a korhatár vonalat a serleg köré, Madame Maxime pedig maga mesélte ebédnél degradáló hangon, hogy mennyi buta roxfortos próbálkozott hiába.

Cedric tenyerét éreztem a kezemen, és ez kicsit kirángatott a gondolataim közül. Bátyámra pillantva rájöttem, hogy őt is eléggé meglepte Bumfolt - elég vidám! - bejelentése, és most próbálta fékezni magát. Tekintete a bejelentő és Harry között járt, majd próbált nyugalmat erőltetni magára. Olyan... udvariasan érdeklődő fejet vágott, miközben várta a további magyarázatot. Az én bátyám. Nem tudtam nem büszke lenni rá, hiszen ismerem magamat, én jóval hevesebb vagyok nála.

Viktor Krumra csak a szemem sarkából sandítottam, elég megközelíthetetlennek tűnt eddig is, amire fokozódó mogorvasága csak rátett még egy lapáttal.

A pillantásom végül Bumfolton állapodott meg.

- Ön bizonyára viccel, Mr. Bumfolt - jegyeztem meg.

- Tréfa? - hökkent meg Bumfolt. - Nem, nem... eszemben sincs tréfálni! A Tűz Serlege kidobta Harry nevét!

Elképedtem. Harry Pottert néztem. Egyrészt ez nem fair. Cedric és én is egész nyáron ezt a tusát vártuk, hiszen minden iskola egyetlen tanulót jelöltethet a versenyen. És a jogos nyertes Cedric lett. A hugrabugnak egyébként sincs sok lehetősége bizonyítani, a nagybátyám is ezért volt olyan büszke arra a bizonyos tavalyi kviddicsmeccsre, még akkor is, ha kicsit elszaladt vele a ló. De nem ez a lényeg. Elkalandoztam... a lényeg, hogy itt valami nagyon nem stimmel. A megérzéseim rosszat súgtak. A bűbájokkal lehetett valami kavar? Az iskolámban elég nagy hangsúlyt fektetnek a bűbájoktatásra, és bár nem mondanám magam nagy bűbájszakértőnek, egy tizennégy évesből nem nézném ki, hogy képes megzavarni egy olyan ősi mágiával rendelkező tárgyat, mint amilyen a tűz serlege. Mégsem tudtam hirtelen másra gondolni, ezért megzavarodtam.

- Ez akkor sem lehetséges. Nem is versenyezhet! - a hangom méltatlankodóbban csengett, mint annak szántam volna. - Nincs tizenhét! Túl fiatal.

Bumfolt továbbra is Harryt nézte, ajkán mosollyal, miközben a szakállát simogatta.

- Elképesztő, az tény - szólt. - De ugyebár a korhatárt csak idén vezettük be, biztonsági óvintézkedés gyanánt. A serleg pedig kidobta a nevét... úgy értem, ezen a ponton már nem lehet visszakozni... a szabályok köteleznek minket... Harrynek küzdenie kell, a legjobb tudása szerint...

- Hallom, hogy mit mond, Mr. Bumfolt, de a szavainak nincs semmi értelme - replikáztam. Tovább nem tudtam folytatni, mert megütötte a fülemet közeledő emberek hangja. Talán lesz köztük valaki, aki tud értelmes magyarázattal szolgálni.

Az ajtó most újra kinyílt, s ezúttal egész csoportnyi ember vonult be a szobába. Dumbledore professzor lépett be elsőként, mögötte sorban Mr. Kupor, Karkarov professzor, Madame Maxime és még két roxforti tanár. Cedric gyorsan megsúgta, hogy az egyikük a griffendél, míg a másik a mardekár ház feje. A tanárnő biztosan Harryt fogja védeni akkor. De Bimba hol maradt? Neki is lenne szava, ki kellene állnia Cedric mellett.

- Madame Maxime! - fordultam az igazgatónő felé. Arca láttán, amely haragba fordult, úgy sejtettem, hogy hamarosan kő kövön nem marad... valamit mondani akartam, amitől talán egy kicsit nyugodtabb lesz, de még mindig nem találtam a saját hangom.

- Mit jelentsen ez, Dumbli-dorh? - fordult a roxforti igazgató felé zaklatottan a tanárnő. Ahogy kihúzta magát, magasabbnak tűnt mint eddig bármikor.

- Magam is kíváncsian várom a magyarázatát, Dumbledore - szólt Karkarov. Arcán merev mosoly ült, s kék szeme úgy villogott, mintha jégből volna. - A Roxfort két bajnokkal indul? Senki nem említette nekem, hogy a vendéglátó iskola két bajnokot állíthat - vagy talán nem olvastam elég figyelmesen a szabályokat?

Szavait rövid, csípős kacajjal zárta.

- C'est impossible - rázta a fejét Madame Maxime, opálokkal ékített kezét a vállamra téve. - Á Rhoxforh'nak nem le'et két bájnoká. Ez ígáságtalan lenne.

- Bíztunk benne, hogy a maga korhatárvonala kizárja a kiskorúak jelentkezését, Dumbledore - már megint ez a Karkarov. Bár még mindig mosolygott, de szeme az addiginál is fagyosabban fénylett. - Ha nem így lett volna, természetesen mi is szélesebb körből válogattuk volna ki a saját jelöltjeinket.

- Ne Dumbledore-t hibáztassa, Karkarov - szólalt meg halkan Piton. Fekete szeme parázslott a rosszindulattól. - Kizárólag Potter a felelős azért, ami történt. Mióta csak az iskolánkba jár, kényszeresen áthág minden szabályt. Dumbledore nem tehet róla, hogy...

Hűha. Ez a férfi ilyen rossz véleménnyel van Harry-ről? Madame Maxime-ra pillantottam, aki áthatóan fürkészte a férfit.

- Köszönöm, Perselus - vágott a szavába élesen Dumbledore.

Piton elhallgatott, de továbbra is gyűlölködő pillantásokat vetett Harryre zsíros, fekete hajának függönye mögül. Nem volt nehéz kiszúrni őket, olyan érzés volt, mintha engem is utálna. De mégis mi oka lenne rá? Ezúttal Cedricet fürkésztem, aki még mindig nem tudta eldönteni, mit higgyen. És én mit gondoljak?

Most Dumbledore professzor is Harryhez fordult. Harry viszonozta pillantását; biztos voltam benne, hogy igyekezett kifürkészni, miről árulkodik a félhold alakú szemüveg mögött ülő szempár.

- Bedobtad a neved a Tűz Serlegébe, Harry? - kérdezte higgadtan Dumbledore.

- Nem - felelte Harry. Dumbledore további kérdéseket tett még fel a griffendéles fiúnak, miközben azt vettem észre, hogy Cedric, mindenféle figyelem felkeltése nélkül mellém lopózott.

- Te elhiszed ezt? - súgta halkan. A tanáraink a fejünk felett veszekedtek, és mi ezt kihasználva beszélgetni kezdtünk.

- Nem tudom, mit higgyek - feleltem szintén csendesen, hogy ne keltsünk feltűnést. - Ezek olyan erős bűbájok, hogy egy tizennégy éves fiú mesterkedése nem cselezhette ki őket... - aggódva pillantottam Harryre, aki ott állt a kereszttűzben.

- Én se tudom elképzelni róla. Ugyanakkor... volt már rá példa, hogy túljárt a tanárok eszén is.

- Mesélted - bólintottam, mert emlékeztem a történeteire. - Amikor meg akarták menteni azt a bölcs követ. Lehet, hogy most is a barátai segítségét kérte? - tettem fel a kérdésem. Cedric vállat vont, de már nem felelt, mert mögöttünk egy mély férfihang megköszörülte a torkát. A hang váratlanul ért, és megugrottam tőle. Az egyik tanárhoz tartozott, aki egészen addig háttérben volt.

- Ha itt valaki panaszkodhat, az Potter - recsegte. - De érdekes módon neki a szavát se hallani...

- Miért panaszkodna? - csúszott ki a számon. - Mind tudtuk, mit vállalunk, amikor bedobtuk a nevünk a serlegbe! Mellesleg, esélyt sem kapott, hogy magyarázatot adjon nekünk, de ha ez még nem elég, hát maguk se nagyon törődnek azzal, mit szeretne! Ha panaszkodna se érdekelne senkit! Eldöntötték, hogy bedobta-e a nevét a serlegbe, vagy nem, de hogy valójában mi történt, azzal ki foglalkozik? Egyikük sem! A fiú pedig levegőhöz sem jut, nemhogy szóhoz!

- Hehh, a Diggory-lány - pillantott rám mindkét szemével. Ismer engem? De úgy tűnt, nem hajlandó további magyarázattal előállni, lassan elfordította rólam a tekintetét. Amíg tovább magyarázott a pedagógusoknak, én érdeklődve figyeltem az arcát. Úgy nézett ki, mint egy háborús veterán. Itt- ott darabok hiányoztak belőle, a szeme pedig... hű. Elképedtem mikor realizáltam, hogy az egyik szeme kicsi és barna, a másik viszont nagy és kék. Utóbbi egyértelműen nem a sajátja volt. Olvastam az ilyen szemekről, nagyon kevés van belőle a világon és ha igaz, akkor a tanár átlát vele még a saját koponyáján is.

A tanár, akiről kiderült, hogy Alastor Mordonnak hívják elég hajmeresztő ötlettel állt elő. Csendben figyeltem, ahogy a tanárok lassan egymás torkának esnek, de a gondolataim megint elkalandoztak. Lehet, hogy ennek a tanárnak nincs ki mind a négy kereke, de auror volt valamikor és én mélyen tisztelem az összeset. Ismét sikerült elkalandoznom, és arra kaptam fel a fejem, hogy Cedric végig simított a karomon. Kupor már a feladatot magyarázta.

- Az első feladat a bátorságotokat teszi próbára. Ezért nem is áruljuk el nektek, mi lesz az. A jó varázsló egyik fontos tulajdonsága, hogy nem fél az ismeretlentől...

- Az első próbát november huszonnegyedikén kell kiállnotok diáktársaitok és a zsűri jelenlétében - Bumfolt nem fért a bőrébe és Kupor szavába vágott. Bár ezt meg is bánta a rá vetülő gyilkos pillantástól.

- A bajnokok nem kérhetnek és nem fogadhatnak el tanári segítséget a feladatok teljesítéséhez - folytatta. - Az első feladat végrehajtásakor egyetlen segédeszközt használhatnak: a varázspálcájukat. A második próbáról az első teljesítése után kapnak tájékoztatást. Tekintettel a tusa megerőltető és időigényes voltára, a bajnokok mentesülnek év végi vizsgakötelezettségeik alól.

Kupor most Dumbledore-hoz fordult.

- Úgy vélem, egyelőre ez minden. Albus?

- Igen, azt hiszem - bólintott Dumbledore, aggodalmas pillantással fürkészve Kupor arcát. - Biztos benne, hogy nem akar itt maradni éjszakára, Barty?

- Nem, vissza kell mennem a minisztériumba - rázta a fejét Kupor. - Nagy most odabent a fejetlenség, rengeteg a dolgunk... A távollétemben a kis Weatherby intézi az ügyeket... lelkes fiatalember... az igazat megvallva egy kicsit túlzottan is lelkes...

- De indulás előtt azért még iszik velünk egy pohárkával, ugye? - invitálta Dumbledore.

- Ne kéresse magát, Barty, hisz én is itt maradok! - unszolta lelkesen Bumfolt. - A Roxfort most a legizgalmasabb hely a világon! Ne siessen úgy vissza abba az unalmas hivatalba!

- Sajnálom, Ludo - felelte Kupor, egy pillanatra felidézve régi kimért modorát.

- Karkarov professzor, Madame Maxime - egy búcsúpohárkát? - kérdezte Dumbledore. Igazgatónőm azonban már akkor karon ragadott, amikor Bumfolt beszélt, és kifelé rángatott a teremből. El sem tudtam köszönni a testvéremtől... csak intettem neki, és egy „holnap találkozunk"-ot tátogtam neki.

- Aú! Ez fáj! Eresszen el! - sziszegtem franciául, és megpróbáltam kitépni magam a félóriás tanárnő markából. Ez nem ment, de legalább ő észbe kapott, és elengedett. Egészen a szállásig azon vitatkoztunk, mi lehetett ez az egész.

Harry vajon tényleg bedobta a serlegbe a nevét? De hát miért tett volna ilyet? Miért akarna olyanokkal versenyre kelni, akik mögött három évvel több tanulás és gyakorlat áll? Miért akarná emberek százainak szeme láttára kockára tenni az életét? Piton professzornak vajon milyen bizonyítéka van, hogy ilyen ellenszenves vele? Vajon Mordonnak igaza van? Talán tényleg arról van szó, hogy valaki a Roxfortot szerette volna előnyhöz juttatni? De, ha ez igaz, akkor miért egy tizennégy évest neveztek be a versenybe? Egy végzős diákkal nem volna nagyobb a nyerési esély?

Annyi kérdés, és nincs egyre sem igazán kielégítő válasz. Szerencsére Madame Maxime, miután kiszidta magát, kezdett megnyugodni. Bár válaszokkal ő sem tudott szolgálni. Belépve a lakókocsinkba azt hittem a hangzavar megsüketít. Néhány kar kinyúlt értem és átemeltek a küszöbön is; majd megölelgettek és gratuláltak - még Tiffany is, igaz, neki be voltak vörösödve a szemei. Biztosan sírt dühében, hogy nem ő lett a trimágus bajnok.

- Egyig, és nem tovább - jelentette ki Madame Maxime, majd eltűnt a szobájában. A hangulat az idő rövidsége miatt is, de hamar feloldódott. Ennyi kellett csak nekünk - egy kis idő, és alkalom. Diszkófények cikáztak a tágas étkezőkabinban, és felhangosították a zenét is. Néhány már táncoltak is, előkerült pár pezsgősüveg, a fiúk pedig odarángattak az egyik asztalhoz és ismét kártyázni kezdtünk.

Mégis, mindeközben a hangulat valahogy kissé Roxfort-ellenesre sikerült, arról beszélgettünk, Harry Potter, ez a „kisfiú", ahogy Fleur nevezte, mégis hogyan került a bajnokok közé. Senki nem akarta elhinni Mordon professzor hajmeresztő elméletét. Chloe és Cel is csak vállat vontak. Utóbbi jól tudta, hogy mennyire tisztelem az aurorokat, épp ezért talán azt gondolhatta, hogy jobban hajlok a véleménye felé.

- Ugyan már - jegyezte meg Phil vigyorogva. Már mindenki jó kedélyű volt, és elég hangos, ezért egymás szavába vágva kiabáltunk. - Talán épp ő volt! Mi bizonyítja, hogy nem ő dobta be a fiú nevét? Bármelyik tanár lehetett!

Elnevettem magam a képtelen elméleteken. Mások fujjogtak. Harry rémült arca lebegett a szemem elé.

- Nem hinném, hogy tanár lett volna - ingattam a fejem. - És nem azért, de mi vagyunk a legjobbak, nem? - kiáltottam fel. - Nagyon jól ismerjük a bűbájokat, és bármikor megcsinálhatnánk a korhatárvonalat!

- Így van! - helyeselt Celeste, és még páran bólogattak.

- Tudjuk, hogy milyen nehéz azt megtörni, és ismerjük a tűz serlegének a mágiáját is! Harry Potter egy tizennégy éves diák. Nem tudott volna átjutni egyikünk bűbáján sem! Kizárt! - felemeltem a poharam, és felhajtottam a maradék pezsgőt.

- Kizárt! - hallottam többeket is, de a következő pillanatban megbillentem. Mintha kihúzták volna alólam a padlót, és elzuhantam volna, ha valaki nem kap el.

- Elég sok pezsgőt ittál, Maggie - kuncogott Ames. Halk hangja csak búgásként ért el hozzám. - Fél év alatt most látlak másodszor piásan, pedig azelőtt egyszer sem... hogy fogod így megnyerni nekünk a versenyt?

Felkuncogtam, amit a sok pezsgőnek tudtam be. Nem vagyok az a kuncogós típus. Megvontam a vállamat.

- A jó varázsló titka, hogy nem fél az ismeretlentől...

Ames ajkai már csak centikre voltak az enyéimtől, zöld szeme hihetetlenül csillogott. A következő pillanatban azonban, ahelyett, hogy összeforrtak volna az ajkaink, Chloe megszólított és félrehívott. Mire visszafordultam, Ames száján már Celeste lógott.

Ha nincs ott egy pad, és éppen Phil nem terem mellettem, biztosan elszédülök. Így csak két erős kart éreztem, és azt, hogy leültetnek az egyik székre. Szóval... Celeste ezért volt velem olyan, amilyen. Féltékeny volt. Szerelmes Ames Beauville-be. Hát ezt nem hiszem el...

Úgy éreztem, fojtogatnak. Nem azt sajnáltam, hogy a legjobb barátnőmnek volt végre mersze odalépni a sráchoz, akit kedvelt, hanem azt, hogy így tette... Chloe pedig egyértelműen segített neki. Most az ő karjába kapaszkodtam, amíg felálltam, és kiléptem az udvarra. Megkerültem a kocsit, és az abraxanokhoz közeledtem. Egy furcsa érzés kerített hatalmába. Egyrészt csalódott voltam Celeste miatt, valamiért úgy éreztem, elárult engem. Nem találtam rá magyarázatot, hogy miért éreztem így, de talán köze lehetett ahhoz, hogy nem volt velem őszinte. A gondolataimból valamilyen, sosem hallott nesz zökkentett ki. Felkaptam a fejem. Mi lehetett ez? Elvégre itt voltunk egy teljesen ismeretlen birtokon, egy Tiltott Rengeteg nevű erdő szélén.

A hirtelen feltámadó szél bejutott az ritkásan álló fák közé, és zörgette az avart. A fák vékonyabb ágai hajladoztak, recsegtek. Ahogy körbenéztem az egész birtokot ezüstös fény világította meg - telihold volt. Közelebb léptem a fákhoz, de arra figyeltem, hogy ne távolodjak el túl messze a karámtól. Akkor hallottam meg ismét azt a furcsa zajt.

A vadőrlak felől jött. A hold fénye eltorzította a tökök árnyékát, és amikor ismét hallottam a zörejt, már tudtam mi volt az. Pisszegés.

Nem voltam egyedül.