Három év telt el a gyermekem elvesztése óta. Hogy könnyű volt-e feldolgozni a tragédiát? Egyáltalán nem. Régóta vágytam már az anyaságra, viszont azt nem tudtam elképzelni, hogy a gyermek apja ne Joseph legyen. Rajta kívül soha nem volt és nem is lesz más férfi az életemben.

A történtek után úgy döntöttem, hogy a pranfordi árvaházban fogok tevékenykedni, mint nevelőnő. A szüleim annak idején jól kitanítattak, ezért rengeteg dologban tudtam a fiatal árvák segítségére lenni. Minden időmet és figyelmemet rájuk szenteltem. Tény, hogy senkitől nem kap annyi szeretetet az ember, mint a kisgyermekektől és náluk hálásabb teremtés nincs a földön.

Joseph halála óta először éreztem magam igazán boldognak, de sajnos ez sem tartott sokáig. Az egész akkor kezdődött, amikor egy három év körüli, zöld szemű kisfiút hoztak az árvaházba. Kísértetiesen hasonlított valakire... Joseph Barrotra. Persze, először nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, elvégre sok embernek van zöld szeme, nincs ebben semmi különös. De ahogyan teltek a hónapok és a kisfiú növekedett, egyre erőteljesebben kirajzolódtak az arcan a jellegzetes Barrot vonások. Ekkor döntöttem úgy, hogy megkérdezem a főnevelőt a kis Elijah szüleiről. Az asszony készségesen nyomta a kezembe a fiú adataival megtöltött mappát. Elijah édesanyjának a neve: Susan Campbell. Campbell, Campbell... Hiszen ezt a nevet említette Charles is a búcsúlevélben! Akármilyen régen is volt már, hogy utoljára beleolvastam, emlékeztem minden szavára.

'Ugyan már! Ő a múlt heti préda.'

Charles állította, hogy Joseph ezekkel a szavakkal nagyzolt a kocsmában. Hát mégis igaz lenne?

- Minden rendben van, Adelaide? - kérdezte ekkor aggódva a főnevelő.

- Nem teljesen, Mrs Miller. Le kell ülnöm egy pillanatra... - dadogtam.

- Talán ismerted a kisfiú anyját?

- Nem, nem ismertem. Viszont az édesapját...

Mrs Miller hihetlenkedve megrázta a fejét.

- Elijah apjának a kiléte ismeretlen. Az édesanyja, Susan Campbell egyedül nevelte, egészen addig a csúnya balesetig, ami a minap történt vele.

- A kisfiú apja Joseph. Joseph Barrot.

Erre a nevelőnő kínosan felnevetett.

- Ezt te sem gondolod komolyan, Addie, drágám. Te magad mondtad, hogy a vőlegényed soha nem nézett más nőre. Így biológiailag lehetetlennek tűnik, hogy Susan tőle várt volna gyereket.

- Mark hazudott nekem. Védeni akarta a barátja emlékét. Nem kellett volna vakon bízom benne... Szegény Charles édes Istenem! - kiáltottam fel fájdalmasan.

- Mégis miről beszélsz, kedvesem?

- Mennem kell! - intettem gyorsan Mrs Miller felé, mielőtt válasz nélkül kirohantam az árvaházból.

A temetőbe siettem, ahol Charlest helyezték örök nyugalomra. A sírja aprócska volt és mindössze néhány virág díszítette. Pranford lakói nem szívesen látogatták annak a fiúnak a nyughelyét, aki olyan gonoszul elbánt a város egyik ifjú büszkeségével.

- Ó, drága barátom! Annyira sajnálom! Mindent sajnálok, amit ellened tettem! Bárcsak visszacsinálhatnám! - borultam zokogva a fakeresztre, amin Charles neve állt.

Egy pár másodperc múlva oldalra fordítottam a fejem. Ott Joseph Barrot sírja állt, tele szebbnél szebb virágokkal, szalagokkal és szobrocskákkal.

- Ha csak fele annyira lettél volna jó, mint amilyennek az itteni emberek láttak... - mormogtam, miközben a sír felé sétáltam. - Te szemétlada! Elárultál! Bolondnak néztél! Én pedig bedőltem az aljas kis színjátékodnak! Soha nem szerettél, igaz? Soha!

Nem bírtam fékezni magam, idegesen a virágok közé kaptam és annyi szálat téptem le belőlük, amennyit csak bírtam. A szobrok nagy részét összetörtem, kivéve azokat, amiket én magam vittem ki a temetőbe. Ezeket finoman megfogtam és áthelyeztem Charles nyughelyére.

- Bárcsak korábban megjött volna az eszem - suttogtam, miközben végigsimítottam a kereszten. - Igazad volt. Te ezerszer jobban szerettél, mint bárki más valaha ezen a világon. Sajnálom, hogy nem viszonozhattam.

Ezután lassú léptekkel elindultam az árvaház felé. Nagyon erősen gondolkodtam rajta, hogy egy másik városban folytatom tovább a pályafutásomat, mint nevelőnő. Joseph házasságon kívüli gyermekének a jelenléte felkavaró volt számomra, ezt egy percig sem tagadtam. De úgy döntöttem, szembenézek ezzel a kis nehézséggel. Elvégre nem az ő hibája hogy a szülei olyan szörnyű emberek voltak. Elijah csak egy kisfiú, aki semmit nem tett ellenem, ezért megpróbálom ugyanúgy szeretni őt is, mint a többieket.

Hogy menni fog-e? Nem tudom. De minden erőmmel igyekezni fogok, pont úgy, ahogyan az elmúlt években tettem. Hiszen sokkal durvább dolgokat is túléltem már, mint egy szerencsétlen árva kisgyermek, nem igaz?