Mi történt a gyermekemmel?

Ez volt a legelső gondolatom, amikor felébredtem a hálószobámban. Erőltetetten pislogtam párat, mire szépen lassan elkezdtek kirajzolódni előttem a doktor úr ismerős vonásai. Mellette legnagyobb meglepetésemre Madelaine Barrot állt, könnyes szemekkel.

- Mi történik? - kérdeztem halkan.

- Nyugodjon meg, Mrs Monroe - kezdte lágy hangon a doktor.

Ekkor már sejtettem, hogy valami nincs rendben.

- A gyermek... - suttogtam alig érthetően.

Erre Madelaine sírva fakadt, ragyogó, zöld szemeiből csak úgy záporoztak a könnycseppek. Elővett egy zsebkendőt és idegesen beletemette az arcát. Éreztem, hogy tragédia történt. A legnagyobb tragédia, amit egy édesanya át tud élni.

- Kérem, doktor úr, mondja, hogy nincs semmi gond - ripakodtam rá hisztérikusan.

- Mrs Monroe, ön...

- Ne! Kérem, ne mondja ki! Ez lehetetlen... Ez a kisgyermek... Joseph gyermeke... Nem, ez nem történhetett meg... Nem hagyhatott el... Nekem szükségem van rá... Biztosan nem hagyott itt egyedül, ez képtelenség... Nem hagyott magamra... Nem! - mondogattam sírásba forduló, egyre inkább torz hangon.

Madelaine legalább annyira zokogott, mint amennyire én tettem.

- Sajnálom, Adelaide - súgta oda nekem, miközben ölelésre tárt karokkal közelebb lépdelt hozzám.

- Ne gyere közelebb! - üvöltöttem rá magamból kikelve. - Ez részben a te hibád! Miattad vagyok most itt.

- Kérlek, drágám, ne haragudj rám.

Letérdelt az ágyam mellé és a kezébe vette a kezeimet. A szemembe nézett és azonnal láttam, hogy őszintén sajnálja. Jobban átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy nem akart nekem ártani. Amikor arra biztatott, hogy mondjak igen Monroenak, nem a rossz szándék vezérelte.

- Nem haragszom. Semmi értelme nem lenne, hiszen nem változtatna semmin - mondtam, majd hagytam neki, hogy a nyakamba boruljon.

Miután a doktor elment, még legalább egy órán keresztül bent volt nálam a szobában. Mivel elég gyenge voltam még, nem erőltette a társalgást. Csak ült velem szemben és néha elmorzsolt pár könnycseppet. Belőlem többször is kitört a sírás, olyankor közelebb jött és az arcomat simogatva nyugtatgatott. Újra egymás támaszaivá váltunk egy tragédia után. Hihetetlen, hogy Isten először Josephet vette el, majd a tőle kapott utolsó kis ajándékot is. Az élet igazságtalan.

Hamarosan Mr Monroe érkezett be a hálóterembe.

- Látni sem bírom önt - jelentettem ki a sírás határán állva, amint megláttam.

- Megértem. Higyje el nekem, magam is szörnyen szégyellem ami történt, viszont vannak dolgok, amikről beszélnünk kell.

- Arra gondol, hogy ön a gyermekem nagyapja? - kérdeztem, most már tényleg sírva. - Ez a téma már nem igazán aktuális.

Madelaine értetlenül nézett először rám, majd Mr Monroe-ra.

- Hogy micsoda?

- Engedjék meg, hogy elmagyarázzam - kezdett bele a férfi rekedtes hangon. - Ms Barrot, az ön édesanyja volt az én első feleségem. Amikor fiatal voltam, halálosan szerelmes voltam belé és meggyőződésem volt róla, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Házasságunk második évében született egy kisfiunk, Joseph Monroe. Az a gyermek többet jelentett nekem a saját életemnél is és igen, végre úgy éreztem, hogy az életemben minden a helyén van. Aztán derült égből villámcsapásként ért, amikor a feleségem, Jane összepakolta a holmijait és egyik napról a másikra elköltözött a szeretőjéhez. Természetesen a kisfiunkat is magával vitte. Semmi mást nem hagyott hátra, csak egy búcsúlevelet, amiben azt taglalta, hogy ki nem állhat engem.

- Az én édesanyám? Ez nevetséges! Ő nem tenne ilyet - szólt közbe Madelaine ingerülten.

- De igen, Ms Barrot. Megtette. Az ön édesapja egy végtelenül jó ember, ugyanis sajátjaként nevelte fel a fiamat. A városban szinte senki nem tud erről a történetről, akik tudnak pedig hallgatnak mint a sír. Soha nem voltam igazán bent a előkelőségek köreiben. Azt is vajmi kevesen tudták, hogy megszületett a fiam, hiszen teljesen elszigeteltem magunkat a nyüzsgéstől, a városi pletykáktól, a sok kétszínű, álszent embertől. Azt hittem, hogy ez a feleségemnek is megfelel így, hiszen soha nem erősködött, hogy vessük bele magunkat Pranford társasági életébe.

- Ezt nem teljesen értem, Mr Monroe. Miért hagyta ennyiben, hogy a felesége csak így elrabolta öntől a kisfiút? - kérdeztem megrökönyödve.

- Az én anyám nem tett ilyet! - szólt közbe Madelaine ismét.

William figyelmen kívül hagyva a lány szavait, fájdalmas hangon válaszolt a kérdésemre:

- Mert nem akartam, hogy az egész város erről beszéljen. Meg akartam ettől óvni Josephet és Janet is. De így utólag már mindennél jobban bánom és minden nap fojtogat a bűntudat, amiért nem álltam a sarkamra és nem lettem igazi édesapja a fiamnak.

- Hát ezért mondta, hogy a bűntudat vezérelte, amikor feleségül kért - állt össze hirtelen minden a fejemben.

- Így van. Azt reméltem, hogy ha segítek önnek, aki annyira fontos volt a fiamnak, akkor valamilyen szinten jóvá teszem a hibámat. Szerettem volna felnevelni az unokámat, bár rettegtem tőle, hogy nem tudnám annyira szeretni, mint amennyire Josephet szerettem. Ostobaságnak hangzik, de tényleg ez volt az egyik legnagyobb félelmem.

- Mondja, mennyire ismerte Josephet? Sokszor találkozott vele? - tettem fel egy újabb kérdést.

- Ahányszor csak tehettem, igen. Kisfiú korában meglátogathattam egyszer, de szigorúan csak a személyzet jelenlétében és semmi olyasmit nem mondhattam neki, amiből rájöhetne az igazságra. Nem voltam elégedett a helyzettel, de bele kellett törődnöm. Legalább láthattam a kisfiamat, ami nekem mindennél többet jelentett. Aztán amikor kicsivel idősebb lett, találkoztunk még párszor, de nem igazán beszéltünk egymással. Javarészt csak távolról figyeltem és gyönyörködtem benne. Csodaszép fiatalember lett belőle, nagyon büszke voltam rá - taglalta a távolba révedve.

- Mr Monroe - kezdtem bele a könnyeimet nyelve. - Sajnálom. Elmondhatatlanul sajnálom.

Láttam Madelaine-on, hogy ő is szóra nyitná a száját, de végül meggondolta magát és sóhajtott egy hatalmasat.

- Én is sajnálom. Rosszul bántam önnel. Erőszakos voltam és úgy viselkdtem mint egy igazi zsarnok, de egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha ugyanúgy elviszi innen az unokámat, mint annak idején Jane Josephet.

Ezután egy másodperces csend állt be, amit végül Madelaine felismerése tört meg.

- Tehát ezért volt szüksége a szüleim engedélyére, mielőtt feleségül kérte Addiet!

- Pontosan, Ms Barrot. Látja, ezzel minden értelmet nyer.

- Annyira ostoba voltam, amiért megvádoltam önt a saját fiának a meggyilkolásával! - tört ki belőlem hirtelen. - Bocsánatot szeretnék kérni öntől.

- Szörnyen fájt, nem tagadom, de borítsunk rá fátylat. Hiszen nem tudhatta, hogy mi áll a dolgok hátterében.

- Könnyebb lett volna, ha azonnal elmondja.

- Magam sem tudom miért, de jobbnak láttam, ha titokban marad.

Ekkor Madelaine felállt a helyéről és így szólt:

- Szeretném, ha ezt az édesanyámmal is tisztázná, Mr Monroe. Épp itt van az ideje, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.

- Nem hiszem, hogy menne. Jane még mindig nem kíváncsi rám... - ellenkezett William, de Madelaine nem hagyta magát.

- Kérem, jöjjön velem. Most meg fogja hallgatni önt, hiszen én magam fogom megkérni erre.

Mr Monroe bólintott, majd kedvesen biccentett felém.

- Mindjárt visszajövök. Addig pihenje ki magát.