Tisztán emlékszem a zord falakra, a hűvös levegőre és a nyikorgó padlóra. A hatalmas ház többi része rendezett és mindig tiszta, ezzel szemben a keleti folyosó lepukkadt és poros volt. Catherine azt mondta, hogy Mr Monroe egy ideje elhagyta a házat és valószínűleg csak késő délután érkezik haza. Elhatároztam, hogy a fekete szoba összes apró szegletét alaposan szemügyre veszem és amit csak lehet, felhasználok majd a férjem ellen.

Lassan, magabiztos léptekkel sétáltam végig a folyosón. Catherine nem tudta pontosan, hogy melyik ajtón kell belépnem, hiszen soha nem járt még a háznak ezen a részén. Minden szobába benéztem, de a legtöbb teljesen üresen állt. Majdnem egy teljes órán keresztül járkáltam teremről teremre és már pont kezdtem feladni a keresgélést.

"Gondolhattam volna, hogy ez az egész csak egy alaptalan, buta pletyka" - gondoltam magamban, miközben a tizennegyedik szoba elé értem. A többivel ellentétben ezt az ajtót lakattal zárták le. Ekkor már tudtam, hogy elérkeztem az úti célomhoz.

Gyorsan, szinte tudat alatt cselekedtem. Kirántottam az egyik csatot a hajamból, amit Catherine tett bele reggel. Meglepő, hogy egy úrhölgy képes egyetlen mozdulattal feltörni egy lakatot? Ha édesanyám tudna erről a képességemről, biztosan szégyenkezne. Joseph annak idején rengeteg dologra megtanított, kapcsolatunk alatt izgalmasabbnál izgalmasabb élményekkel gazdagodtam. Hála ennek, a lakat pár másodperc elteltével már nyitva is volt. Elégedetten tártam ki az ajtót és lélegzetvisszafojtva léptem be rajta.

A fekete szoba.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy gyerekszoba fog elém tárulni. Pedig ez történt. Az a helyiség, amit mindenki fél megközelíteni, aminek a takarítására egy néma cselédet kérnek, ahol Mr Monroe annyi időt tölt... Egy régi gyerekszoba.

Lassan sétáltam végig a bútorok között, mindent alaposan szemügyre vettem. Kinyitottam minden egyes szekrényt, amik tele voltak szebbnél szebb játékokkal és apró babaruhákkal. Lord Monre soha nem említette, hogy van egy gyereke. Feltehetőleg egy kisfiú, legalábbis a ruhákból erre lehetett következtetni. A szoba egyik sarkában egy ütött-kopott fotel állt. Közelebb léptem hozzá és megpillantottam benne egy "emlékkönyv" feliratú, apró, bőrkötéses könyvecskét. A kezembe vettem és elkezdtem olvasni az utolsó írott oldalt:

"Drága Kisfiam!
Szörnyű hibát követtem el. Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám helyrehozni. Feleségül vettem... Tény, hogy az újdonsült feleségem szép asszony, a szíve alatt hordott gyermek is biztosan gyönyörű lesz. De vajon képes leszek majd őt annyira szeretni, mint amennyire téged, a saját gyermekemet szerettelek? Édes Kisfiam, bár itt lehetnél most. Bár tudtad volna, hogy mennyire szerettelek Téged. És az Édesanyádat is, bár ő soha nem érezett irántam hasonlóan. Talán nem is voltam és nem is vagyok olyan ember, aki megérdemli a szeretetet. Isten biztosan ezért vett el tőlem Téged, angyalom. És ezeket a sorokat már soha nem fogod olvasni. Soha. "

Megrökönyödve fordítottam egyet visszafelé. Folytattam az olvasást.

"Angyalom!
Bocsáss meg, hogy ilyen régóta nem írtam már Neked, de rengeteg dolgom volt. Elhatároztam, hogy ha ez a könyvecske betelik, elviszem a sírodhoz és ezzel örökre elengedlek. Hiszen úgysem kaphatlak már vissza. Remélem Édesanyád megengedi majd, bár a legutóbbi viselkedése arra enged következtetni, hogy még mindig gyűlöl engem. Egyre komolyabban gondolkodom a gyermekvállaláson, de attól félek, hogy mindez újra megtörténne. Nem tudom, hogy lenne-e erőm újra végigcsinálni. Hiszek abban, hogy fentről figyelsz és segítesz majd jó döntéseket hozni.
Csókollak: az Édesapád"

Beleborzongtam ezekbe a sorokba. Hirtelen minden összeállt. Mr Monroet valóban nem a testi örömök, vagy a szerető feleség hiánya vezérelte. Neki csak a gyermekem kellett és ezért kért feleségül. El akarja venni tőlem és felnevelni úgy, ahogyan a saját kisfiát nem tudta.

"Vajon mit szólna ehhez Joseph?" - futott át az agyamon.

Ő biztosan azt akarná, hogy a gyermekünket az én kedvem szerint neveljem. Nem lesz egy régen halott gyermek pótléka. Nem fogom kiadni a kezemből ezt a kis csodát, főleg nem egy Monroehoz hasonló utolsó senkiházinak.

És ekkor előtört bennem egy újabb felismerés.

- Hát ezért ölt meg téged! Hogy a gyermekünknek apára legyen szüksége, ő pedig hős megmentőként felajánlhassa ezt. Hallod ezt, Joseph? Egy ilyen emberhez mentem feleségül! És mindezt miért? A te drága húgod miatt! - üvöltöttem magamból kikelve, miközben a kezemben tartott könyvet idegesen visszatettem a fotelra.

Mérgesen, remegő kézzel rohantam ki az ajtón. Becsuktam magam után és megindultam a lakrészem felé. Félúton megpillantottam egy kedves arcú cselédlányt. Megállítottam és megkérdeztem:

- Hol van a férjem?

A lány nyájasan rám mosolygott, majd így szólt:

- A szobájában van. Pihen.

Bólintottam, majd William hálója felé vettem az irányt. Elhatároztam, hogy beszélek vele erről. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok majd mondani neki, de nem hagyhatom, hogy elvegye a gyermekemet. Joseph gyermekét. Talán nem tudok majd neki mindent megadni, ha elhagyom ezt a házat, de legalább boldog lesz. Itt biztosan nem lenne az. Lord Monroe akár egy energiavámpír, szív el minden jókedvet és pozitív gondolatot belőlem. És ráadásul egy gyilkos. Milyen anya lennék, ha hagynám, hogy a tökéletes gyermekemet az apjának a gyilkosa nevelje? Talán azt is elvárná, hogy apámnak szólítsa. A fenéket! Ez nem fog megtörténni. Nem, amíg én életben vagyok!