Az ezt követő órák szinte teljesen egybefolytak. Emlékszem, hogy Madelaine beültetett a lovaskocsijukba és biztatón megsimogatta a karom.

- Hidd el, minden jól fog alakulni - suttogta, majd intett a kocsisnak, hogy indulhatunk.

Az úton még egyszer átgondoltam a helyzetem, de továbbra sem tartottam jó ötletnek egy házasságot. Lord Monroe talán nagy tekintélyű úriember, de mindez hiába, ha nem kedves, könnyed és jó humorú. Ezek a tulajdonságok mind megvoltak Josephben. Tudom, nem szerencsés minden férfit hozzá hasonlítanom, hiszen mindenki tudja, hogy még egy olyan embert keresve sem találnék.

Amikor a házunk elé értünk, azonnal észrevettem, hogy egy gyönyörű, fekete szőrű ló áll az udvarban. Sóhajtottam egy nagyot és beléptem az ajtón. Odabent Lord Monroe barátságtalan arca és édesanyám diadalittas mosolya fogadott. Már nem is tudom, melyik rémített meg jobban.

- Drága gyermekem! Kedves kis rózsaszálam! Nézd, ki tisztel meg minket jelenlétével! Lord Monroe személyesen! - mondta lelkesen, szinte énekelve, miközben a morcos tekintetű vendégünk felé mutogatott.

- Jó napot, Lord Monroe - biccentettem illedelmesen. - Micsoda öröm, hogy újra láthatom önt.

Anyám helyeslően bólogatott és az ajkába harapva igyekezett elrejteni a mosolyát.

- Részemről az öröm, kisasszony. Komoly szándékkal jöttem el ma önhöz, bár ezt gondolom már sejti. Mondja, számított a látogatásomra?

- Az igazat megvallva... - kezdtem bele a válaszba, de nem tudtam végigmondani, mert anyám boldogságtól remegő hangon közebeszólt:

- Ugyan, hogy számíthattunk volna rá, hogy egy önhöz hasonló tökéletes, úri kiválóság meglátogatja szerény hajlékunkat?

Lord Monroe szeme összeszűkült és látszott rajta, hogy anyám szörnyen bosszantja.

- Tehát, McCloud kisasszony, mint már említettem, komoly terveim vannak önnel. Engedje meg, hogy megragadjam az alkalmat és megjegyezzem: önhöz hasonló, gyönyörű, tehetséges, intelligens lányt még soha nem láttam, pedig jócskán bent vagyok már a korban.

- Köszönöm, Lord Monroe - bólintottam idegesen.

A kocsiban azt hittem, hogy tökéletesen felkészültem a lánykérésre, de abban a pillanatban  már tudtam, hogy erre nem lehet felkészülni. Josephel minden teljesen más volt. Ő nem csak üres, jelentéktelen szavakat dörmögött nekem, amikor eljegyeztük egymást. Vele ellentétben ez a férfi olyan, mint egy unalmas komédiás. Csak ledarál egy betanult szöveget, de pár perccel később már senki nem emlékszik rá, hogy miről is beszélt pontosan.

- Ezúton - folytatta ugyanabban az unalmas hangnemben - szeretném megkérni önt, Adelaide Olivia McCloud, hogy legyen a szerető feleségem. Legyen a társam jóban, rosszban, míg a halál el nem választ minket egymástól.

Ránéztem édesanyámra, aki hevesen bólogatott. Beismertem, hogy néha áldozatokat kell hozni. Az én ostobaságom nyomott bélyeget az egész családunkra és mindenki tudta, hogy a társadalmi helyzetünk már soha nem lesz olyan, mint régen volt. Azonban ez a házasság jó felkapaszkodási lehetőségnek ígérkezett, ezért elhatároztam, hogy élek vele. Megteszem a szüleimért, a húgomért, a gyermekemért és Josephért, aki biztosan így akarná.

- Örömmel elfogadom a házassági ajánlatát, uram - mondtam remegő hangon.

A férfi komolyan bólintott egyet, majd megcsókolta a kezemet.

- Nagyon boldoggá tett most, kisasszony. Ígérem önnek, hogy jó élete lesz mellettem.

- Ebben biztos vagyok - ujjongatott édesanyám, miközben mellém lépett és megsimogatta az arcom. - Nemsokára férjes asszony leszel, csillagom.

- Boldogan időznék még önökkel - kezdett bele éles hangon Monroe - de sok mindent el kell még intéznem az esküvőig. Már jövő héten szeretném összekötni önnel az életem, ha nincs ellenére.

- Ahogy ön szeretné, Lord Monroe - válaszoltam.

- Csodás. Holnap ismét felkeresem önt és megbeszéljük az esküvő részleteit - mondta, majd sietve kilépett az ajtón, az anyám pedig követte.

Felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Pár percen belül kopogásra lettem figyelmes.

- Bejöhetek? - kérdezte Cassie zavartan.

- Egyedül szeretnék lenni - válaszoltam.

- Megértem. Csak azt szerettem volna mondani, hogy - itt megállt egy pillanatra - köszönöm, Addie. Az egész család nevében.

- Tartoztam nektek ennyivel.

A következő napokat egyedül töltöttem, nem igazán beszéltem senkivel. Monroe csakugyan meglátogatott minket, de én rosszullétre hivatkozva nem mentem le hozzá a szalonba, ezért a szüleim fogadták. Mindent megbeszéltek az esküvővel kapcsolatban. Estefelé édesanyám bejött a szobámba és elmondta a szertartás helyszínét és az időpontját.

Alig egy hetem volt felkészülni erre a hirtelen jött házasságra. Már az is nehezemre esett, hogy levegyem a feketét és az esküvőm napján fehér ruhában lépjek oltár elé. Attól még, hogy nem a gyász színébe öltöztem, a szívem ugyanannyira fájt. Nem akartam ezt a házasságot. Nem akartam ezzel a férfival leélni a hátralévő életemet. Azt sem akartam, hogy a gyermekem a Monroe nevet kapja. De áldozatot kellett hoznom és még akkor, az oltár előtt állva is úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem.

A szertatásunk nagyon rövid volt és csak a családtagjaink voltak jelen. A legtöbben a városból csak napokkal, vagy éppen hetekkel később tudták meg, hogy egybekeltünk.

Lord Monroe hatalmas birtoka a város szélén volt. Az esküvőnk előtt még nem jártam Pranfordnak ezen a részén, ezért a hatalmas házat sem láttam még soha, aminek Mrs Monroeként az asszonya leszek.

Még akkor sem teljesen értettem, hogy miért választott pont engem. Számomra hihetetlen volt, hogy egy kicsit sem zavarja a volt vőlegényem gyermeke, akit a szívem alatt hordok, de próbáltam örülni a "szerencsémnek". Ez persze az elejétől fogva lehetetlen volt, hiszen rettegtem, hogy milyen lesz a házasélet ezzel a barátságtalan öregemberrel. Biztos voltam bennem, hogy nem lesz könnyű, de úgy döntöttem: mindent meg fogok tenni, amit egy feleségnek kell. Elvégre: ha tetszik, ha nem, hálával tartozom Lord Monroenak.