Két hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy az esküvőm előtt egy nappal egyedül ébredtem fel az istállóban. Fel sem merült bennem, hogy Josephnak valami baja esett, nyújtóztam egy nagyot, majd a házunk felé igyekeztem. Tudtam, hogy a szüleim bosszúsak lesznek, ha megtudják hogy elszöktem, de nem igazán érdekelt. Naivan azt gondoltam, hogy már úgy sem sokáig kell odafigyelnem a véleményükre, hiszen nemsokára elköltözöm és Mrs. Barrotként a város egyik legnagyobb előkelősége leszek.

Amikor beléptem a házba, legnagyobb meglepetésemre senki sem szólt hozzám egy rossz szót sem. A szüleim, Cyrus és Florence McCloud csendesen reggeliztek az étkezőben. Amikor csatlakoztam hozzájuk, váltottak egy szomorú pillantást majd anyám beszélni kezdett:

- Addie, nem is tudom hol kezdjem. Nagyon nehéz most beszélni, hiszen az események engem is nagyon megviselnek.

Persze, rögtön arra gondoltam, hogy a szökésemről lesz szó.

- Elnézését kérem, anyám! Nem akartam egész éjszakára távol maradni, de elaludtam és... - kezdtem szabadkozni, de ő idegesen leintett.

- Nem erről szeretnék beszélni veled. Tudom, hogy nem csináltál semmi felelőtlenséget. Most sokkal komolyabb dolgot fogok mondani.

- Anyám, kérem, mondja már! Kezdek nagyon megrémülni.

- Joseph... meghalt. Meggyilkolták. Kora reggel az utcán találtak rá a holttestére.

Fel sem fogtam ezeket a szavakat, csak zavartan ráztam a fejem és azt hajtogattam, hogy ez lehetetlen. Ez nem történhetett meg, ez biztosan csak valami félreértés, vagy egy ostoba tréfa. Felrohantam a szobámba és bezárkóztam. Már nem is tudom mennyi ideig feküdtem az ágyamon néma csendben, a fejemre húzott takaróval. Talán csak pár percig, vagy egy óráig... Mintha Joseph halálával az én életem is véget ért volna. Már semmi és senki nem számított.

Az ezt követő napok keservesen teltek, minden éjszaka álomba sírtam magam, újra és újra visszajátszottam magamban az utolsó együtt töltött éjszakánkat. Az egész város feketébe öltözött, mondván: ők is gyászolnak. Néha órákat töltöttem az ablakban, hogy figyeljem őket, amint boldogan viháncolnak az utcán. Talán a gyász színébe öltöztették magukat, de egy csepp szomorúságot sem véltem felfedezni bennük, kivéve persze Madelaine Barrotot.

Joseph húga volt egyetlen a Barrot családból, aki a tragédia után felkeresett, hogy osztozzunk a gyászban.

- Mindennél fontosabb voltál neki - mondta könnyes szemmel az első alkalommal, amikor meglátogatott. - Tudom, hogy ő is arra kérne, hogy legyek itt veled és támogassalak.

Hetekig segítettünk egymásnak, tartottuk egymásban a lelket és szinte minden nap találkoztunk. Aztán amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, ő is elfordult tőlem. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor meséltem az orvosnak a hirtelen rámtörő rosszullétekről, amik megkeserítik a mindennapjaimat. Ő megvizsgált és megállapította: gyermeket várok.

- Szörnyen sajnálom, McCloud kisasszony - mondta, amikor elköszönt.

Akkor még nem értettem, hogy mi az, amit sajnál. Én mindennél boldogabb voltam, amikor megtudtam, hogy Joseph egy kis része még él és bennem fejlődik. Persze, hamar rájöttem, hogy ez mégsem ennyire egyszerű és nagyszerű. Amikor elmondtam anyámnak, teljesen kiborult.

- Ezt a gyalázatot! Hát tisztában vagy te vele, hogy mit tettél? Nem csak magadat, hanem az egész családot is tönkretetted ezzel! - üvöltött magából kikelve.

Soha nem ütött még meg, hiszen nem volt rá oka, de akkor megkaptam életem első anyai pofonját. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy csak egyetlen alkalom volt, de nem érdekelte. Apám ennél sokkal nyugodtabban kezelte a szituációt, mondván: őt nem érdekli, hogy mit beszél rólunk a város.

A húgom, Cassie is rettentően mérges volt rám, hiszen egyik napról a másikra őt is kizárták a felsőbb körökből. A családunk egyik tagját sem fogadták jó társaságban és mindezt az én meggondolatlanságom miatt. Lehet, hogy ez önző dolog, de én egy pillanatra sem bántam meg, hogy lefeküdtem Josephel. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mekkora szerencse, hogy még a halála előtt megtettük, hiszen így olyan, mintha a férjem lenne. Arra a bizonyos nyári éjszakára úgy tekintettem, mintha a nászéjszakánk lett volna. Így sokkal könnyebb volt feldolgozni a veszteséget.

És most itt vagyunk, két teljes hónappal Joseph halála után és azt érzem, hogy kezdenek rendeződni a dolgok. Elhatároztam, hogy a lehető legjobb anyja leszek a gyermekemnek és elkezdtem munkát is keresni. A megkeresett pénzből venni fogok majd egy kis házat egy másik városban, ahol tiszta lappal indulhatunk mindketten. Úgy lenne igazságos, ha Cassiet is magammal vihetném, hiszen az ő életét is én tettem tönkre, de sajnos tisztában vagyok vele, hogy erre soha nem lesz elegendő pénzem. A szüleim ellenzik az ötletet, elvégre "egy úrihölgy nem dolgozik". Ők más tervet eszeltek ki a család jó hírének visszaállítására.

- Addie, be kell látnod, hogy az egyetlen esélyünk az, ha férjhez mész valakihez. Kérlek, ne légy ennyire önző! Gondolj másokra is! Gondolj rám, a jövőmre, a gyermeked jövőjére! - mondja el Cassie minden áldott nap.

Cassanra Lydia McCloud, a húgom soha nem volt túlságosan csinos, de a humorával és éles eszével bárkit levett a lábáról. Bár még csak tizenöt éves volt, több kérője is akadt a városban, de amióta már nem számítunk az előkelő családok közé, egyszer sem keresték fel. Az emberek igazságtalanok, hiszen nem kellene őt büntetniük az én butaságom miatt, de nem tehetek ellene semmit.

Szilárd elhatározásom, hogy nem fogok megházasodni. Én a szívem mélyén férjnél vagyok. Belül Mrs Barrotnak érzem magam és a gyermekem is ezt a nevet fogja majd kapni. Biztos vagyok benne, hogy Joseph is ezt akarná.