- Hogy hol lakom? - kérdeztem vissza kicsit szaggatottan, miközben erősen próbálkoztam valami olyan ötletet kitalálni ami kihúzhat ebből a lehetetlen helyzetből.

- Igen. - forgatta meg a férfi a szemét. - Valahogy haza kell juttatnom. - mondta egy fáradt sóhaj kíséretében, én pedig zavart mosollyal néztem rá. Mi a jó eget mondhatnék neki? Hiszen kissé meglepő lenne ha megmondanám neki a címemet. Nem hiszem, hogy elhinné, hogy ezzel a fizetéssel azon a környéken lakok... Meg aztán ha még akkor is az úriembert akarja játszani és a kapuig kísérne, elég feltűnő lenne, hogy nem szerepel egyik postaládán sem a nevem, de egy bizonyos Cony Smith pont az én házamban lakik.. de hát csak nem köti össze velem, nem? Hiszen nem hasonlítható össze a két énem külseje...

Tétován mondtam meg neki a címemet, mire összeszűkített szemekkel meredt rám.

- Valóban? De hát csupán pár utcányira lakok onnan! - mondta hitetlenül és elég gyanakvóan kezdett el méregetni.

- A húgom lakása... - rántottam hetykén vállat. - Egy fél éve hozzá költöztem, hogy visszahozzam a normális emberek közé. - felvihogtam és ezen a mondatomon láthatóan a sofőr is elmosolyodott.

- Te segítesz normálissá válni? - emelte magasba a szemöldökét és nézett lopva végig rajtam.

- Mert hogy? - játszottam az értetlent.

- Valljuk be, nem valami szokványosan öltözködsz - hangja vidáman csengett és biztosra állíthatom ilyen őszinte mosolyt még nem láttam rajta.

- Egyedi vagyok! - mondtam színlelt felháborodással és néztem ki az ablakon, hogy elrejtsem azt a mosolyt, ami felszökött az arcomra.

- Az biztos.. - hallottam a hangján, hogy mosolyog, de ellenálltam a késztetésnek, hogy rápillantsak. - Miért volt rád szüksége a húgodnak? - törte meg a pár percre beállt csendet.

- Szerelmi bánat. - mondtam könnyedén. Úgy éreztem ez elég velős indok volt, és reméltem nem kell körbe írnom ezt számára.

- Az annyira padlóra küldte? - kérdezte félve, mire csak megrántottam a vállam.

- Ő szerelmes volt, a másik pedig nem... ez azért eléggé lesújtó. Úgy gondoltam könnyebb lesz neki, ha vele vagyok. - magyarázkodtam meglepően hosszan. Inkább maradnék csendben és minél kevesebb információval látnám el a főnökömet, aki talán az egyedüli aki képes lebuktatni engem.

- Kedves tőled, hogy figyelsz rá... - mondta, amolyan tény megállapításként. Én pedig úgy gondoltam erre nem reagálok. Hiszen mit is mondhatnék? Csak azt teszem, amit ugyanúgy megtenne értem a kishúgom is.

- Neked van tesód? - kérdeztem vissza hirtelen és valójában magam sem tudom miért de úgy éreztem, ha már megosztottam vele valamit magamról, akkor jogom van nekem is faggatnom őt.

- Nem. - rázta meg a fejét, semmi érzelmet nem vettem észre rajta. Céltudatosan nézte az utat és váltogatta a sávokat. Felnevettem, mire kérdő pillantással rám kapta a tekintetét.

- Akkor ezért ilyen anyatigris az anyukád. - őszinte vigyoromra az ő ajkaira is felkúszott egy halvány mosoly.

- Meglehet. - rántott vállat. - Apám halála óta jobban kötődik hozzám. - a vigyorom azonnal lehervadt és megszeppenve szívtam be a felső ajkamat.

- Ó, bocsánat. - mondtam reflexből, mire összevont szemöldökkel pillantott rám.

- Miért is? - kérdezte kedves hangom, éreztetve velem, hogy számára ez nem olyan kényes téma. Ennek ellenére jobbnak láttam nem szőni tovább a beszélgetést. Némán néztem magam elé, és próbáltam visszafogni magam, amikor úgy érzékeltem húzós előzésekbe fogott bele. Valójában gyűlölöm a gyors vezetőket... felesleges veszélynek teszik ki magukat és a környezetüket.

Az alkoholszintem alapján tuti bealudtam volna, de túl nagy volt bennem a feszültség ahhoz. Csak reménykedni tudtam abban, hogy semmi nem fog úgy elsülni, ahogy nem kellene...

Mikor leparkolt a háztömb előtt, idegesen fordultam felé, hogy elköszönjek tőle. A hajamhoz kaptam a kezem, hogy elsöpörjem a szemembe lógó tincseket, ám ezt a kecses mozdulatot megzavarta a hatalmas kocka szemüvegem. Sikeresen levertem magamról, mire szitkozódva próbáltam utána kapni, ám a mellettem ülő gyorsabb volt. Nevetve felém nyújtotta, de mikor elakartam venni tőle, nem engedte el.

Értetlenül néztem fel rá, mire valami furcsa csillogást vettem észre a szemeiben. Mielőtt azonban szóvá tehettem volna, hogy szeretném visszakapni a szemem világát, ő szólalt meg.

- Egész este annyira emlékeztettél valakire... - mondta, miközben fürkészve nézte az arcomat. Hirtelen nem értettem ezt a mondatát, aztán pedig félelmetesen hatott rám a felismerés. Nem bukhatok le ilyen semmi dologban! Csak nem ismerte meg a részeg Maria énemben a részeg Conyt, igaz?Émelyegni kezdtem és éreztem hogy feltolul a nemrég megevett étel.

- Azt hiszem hányni fogok. - mondtam végszóként és a következő pillanatban szépen a velem szemben ülő ölébe és a méregdrága kocsijának a váltójára öklendeztem mindent, ami ingerelte a gyomromat.

Ahogy a testem utoljára megvonaglott megborzongtam az undortól. A francba... csinálhattam volna ettől nagyobb szégyent a fejemre? Kínosan töröltem meg a számat, majd néztem végig azon mit alkottam. Ciki...

A férfi behunyta a szemeit és biztosan abban reménykedett, hogy mire kinyitja nem az a látvány fogja fogadni, mint amire gondol. Természetesen ez a taktika nem vált be, ezért elszörnyedve nézett végig magán.

- Na jó... visszaszívom. - mondta meglepő könnyed hanggal. - Te nem vagy senkihez sem hasonlítható, akivel idáig találkoztam. - felnevetett, majd kinyitva az ajtaját merev mozdulatokkal szállt ki a kocsiból. Kicsit kábultan néztem utána, és valójában hiányérzetem támadt, hogy valójában egy cseppet sem akadt ki Mr. Bunkó. Lehet mégsem annyira bunkó?

- Bocsánat... - hebegtem zavartan és körbepillantottam, mivel takaríthatnám össze a bűzös hányadékot, ami beterítette a vezetőülés környékét.

- Semmi gond. - jelent meg a másik oldalamon a férfi. Kinyitotta a felőlem lévő oldalt, láthatóan lenaggyázva letisztította a nadrágját és automatikusan vette el tőlem a retikülöm. - Segítek felmenni... a húgod itthon van? - kérdezte, miközben óvatosan lehajolt hozzám.

Tétován bólintottam, mire elsöpörte az arcomba lógó göndör tincseket. Összevontam a szemöldököm. A jelenlegi viselkedése egyáltalán nem összeegyeztethető ez eddig kialakult képpel. Vagy csak az alkohol hatása, hogy egyre szimpatikusabbnak látom ezt az idáig unalmasnak tartott férfit?

A gondolataimból, akkor kezdtem kizökkenni, amikor készségesen felállított és elindult velem a bejárat felé. Ennek nem lesz jó vége...

- Köszönök mindent... - próbáltam eltávolodni a kidolgozott mellkasától. - Innentől, feljutok. - azt hiszem ennyi volt minden érv és magyarázat, amivel megpróbálkoztam rávenni, hogy engedjen szabadjára. Persze mondanom sem kell, hogy ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy meggyőzzem őt.

- Aha.. - nevetett fel újból. Ennyire mulatságosan tartja a részeg énemet? - Hányadikon is laksz? - kérdezett, én pedig ártatlanul válaszoltam is neki.

- A negyediken.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy lenne pár kanyar abban, hogy te feljuss a negyedik emeletre? - nézett le rám felhúzott szemöldökkel, mire felháborodottan ráztam a fejem.

- Már kijózanodtam. - fújtattam és próbáltam visszaszerezni tőle a kulcsaimat, de ő csak jót nevetett az erőfölényén. Végül is, mivel még elég erőtlen voltam, muszáj volt hagyni, hogy engem karolva vezessen be a lakótömbbe. Ahogy a liftig botladoztunk kénytelen voltam felnevetni.

- Pszt... - csendesített le. - Felvered a szomszédaid. - suttogott, mire bennem még erőteljesebb volt a kényszer, hogy tovább kacagjak. A számra téve a kezét lépett velem a felvonóba, majd a négyes gomb megnyomása után, elemelte a kezét az arcomtól. - Te részegen még bolondabb vagy, mint egyébként. - rázta a fejét és pajkos csillogással a szemeiben nézett engem.

- Nem is vagyok részeg. - komolyodtam el és emeltem magasba az állaimat. Erre pedig a férfi nevetett fel.

- Áh.. hol! - viccelődött velem. Lekezelő viselkedésére azonnal reagálni akartam, de a lift kinyíló ajtaja miatt elterelődött a figyelmem. Próbáltam arra koncentrálni, hogy egymást kövessék a lábaim. Habár az, hogy az előbb kiadtam mindent magamból segített, hogy józanodjon az elmém, valahogy azonban még mindig erőtlennek éreztem magam. Vagy lehet, hogy csak a férfi zavaró közelsége vette el az erőm?

- Melyik a te ajtód? - kérdezte suttogva, mire kikaptam a kezében tartott kulcscsomót.

- Innentől megoldom. - mondtam tudálékosan és megfordulva elindult a folyosó bal szárnyába. Szerencsére a maskarámhoz nem tartozott magassarkú, így nem kellett attól rettegnem, hogy a férfi erős tartása nélkül az első lépéssel eltanyázok a padlón. Persze azért megbotlottam, vagy hatszor abban a két lépésben, míg elértem a lakásom ajtaját.

Ügyetlenül próbáltam behelyezni a zárba a kulcsot, mire váratlanul megéreztem a főnököm tesztoszteronban gazdag jelenlétét. A mellkasát a hátamnak dörgölte, miközben az ajtónak támaszkodott és a fülemhez hajolt.

- Segíthetek? Jó a lyukérzékem... - búgó hangjára megborzongtam. Ezt most komolyan csinálja velem? Most vagy nem csak én, hanem ő is részeg, vagy én vagyok annyira részeg, hogy már hallucinálok is...

- Hiszem, ha látom. - mondtam gúnyosan és nyomtam a kezébe a kulcsaimat, mire ő egy gyors mozdulattal kinyitotta előttem a bejárati ajtómat. Lassan tudatosult, hogy így sikeresen bejutottam a lakásomba, ezért megfordulva kezdtem befelé. - Köszönök mindent, és bocsánat mindenért! - mondtam zavart mosollyal, majd egy elhadart jóéjt után rácsaptam a vigyorgó arcára az ajtót.

Percekig, döbbenten néztem magam elé. Megmondom az őszintét emlékeztetnem kellett magamat, hogy kanári jelmezben vagyok és iszonyat hányós büdös a lehelettem, ugyanis az előbbi pár pillanatban azt éreztem, hogy ez a férfi flörtölt velem. Az arcomon rengeteg érzelem átfutott. Zavartság. Szégyen. Félelem. Undor. Hála. De a legfurcsábbat az a kellemesség okozott, amit akkor éreztem, amikor a férfire gondoltam. Egyszerűen azt el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem tudtam róla elképzelni semmilyen hasonló önzetlen cselekedetet. Hiszen mi haszna lehetett neki, abban, hogy hazakísért engem? Korábban távoznia kellett a saját partijáról, kínos helyzetbe hoztam és lehánytam.

Elborzadtam. Azt hiszem ezt elkönyvelhetem életem legrosszabb jelentének. Ennél cikisebbet még nem műveltem és remélhetőleg nem is fogok. Hogy fogok így újból a szemébe nézni? És ugye nem fogja senkinek sem elmondani? Éppen elég nekem visszatartanom magamban a nagyszájú Cony énemet, nincs szükségem több buktatóra... bár ahogy most így belegondolok, Maria-ként is elég nagy szám van.

És innentől kezdve nem tudom, hogy jutottam el a kanapéig, csak annyit tudok, hogy másnap, vagy inkább már aznap ott ébredtem fel. Kinyújtóztattam a végtagjaimat és a másik oldalamra fordultam, mire egy hatalmas puffanással érkeztem a földre.

- Felébredtél? - jelent meg a fejem felett kishúgom vidám arca.

- Ne kiabálj, légyszíves! - fogtam be a fülemet és csuktam le újból a szemeimet.

- Csak nem másnaposak vagyunk? - vihogott, én pedig magamra rántottam az egyik párnát a kanapéról. - Kellett neked inni... - hallottam most halkabban a hangját.

- Mert pia nélkül kibírtam volna.. - dünnyögtem. A testvérem újból csak nevetett és megint a közelből hallatszódott a hangja.

- Miért mi volt? - kérdezte pajkosan. Erre elgondolkodtam. Mi volt? Mi törtènt tegnap este? Aztán lassan felvillant bennem a felismerés és szégyentől elpirult arccal temettem az arcomat az előbb menekített párnába.

- A francba! A francba! - szitkozódtam, mire Milla még élénkebbé vált.

- Mondjad már, mi történt? - sürgetett. Üveges tekintettel néztem fel rá...

- Azt hiszem - csuklott meg a hangom. - tegnap lehánytam a főnökömet és a kocsiját. - a lányban lassan tudatosult a mondatom, de amikor leesett! Olyan szívből kacagott fel ahogy elképzelte a jelenetet, hogy én mégjobban zavarba jöttem... mi történik velem mostanában?

A hétvégém regeneládóssal telt, és azzal, hogy a testvéremet szórakoztattam a péntek esti sztorijaimmal. Igazából én is csak utólag kezdtem rájönni, hogy talán nem csak a főnököm előtt égtem be... Greg-gel elég hosszasan beszélgettem,ő pedig készségesen elmondta, hogy miket műveltem a partin. Ittam. Tróger vicceket meséltem. Ittam. Majdnem mindenkit megbotránkoztattam. Ittam. Ja és a vezérigazgatónak kellett engem kirángatnia a buliról... még jó, hogy ezeket mind Maria C. Smithnek a számlájára írják, és senki nem köti össze az igazi énemet ezzel. De addig is hogy fogok ezzel a hátam mögött dolgozni tovább?

És hogy fogok így a szemébe nézni?

Azt hiszem erre rögtön hétfő reggel választ kaptam...