Pár perc, csupán ennyi van hátra a végzetes pillanattól. Nem hiszem el, hogy ez velünk történik. A kishúgom izgatottan zizeg a többi koszorúslánnyal, miközben én arcomra fagyasztott mosollyal szorongatom az agyongyötört csokromat. A tehetetlenség egyszerűen megemészt, mert tudom, hogy a húgom ma elköveti élete legnagyobb hibáját, de mégse teszek ellene, mert sokkal többet jelent nekem a szeretete, minthogy eltudjam viselni azt, ha haragudna rám.

A másik három lányt figyeltem, akik ugyanolyan habos-babos rózsaszín ruhában voltak, mint én, csupán valahogy az ő vihogásukhoz sokkal jobban illet, mint hozzám. Képmutatók. Pontosan tudom, hogy a háta mögött minden buta cafkának elhordják a testvéremet, de most mégis színlelték a jó barátnőt. Nem mintha a húgom jobb lett volna ebben, csupán azért kérte meg őket koszorúslánynak, hogy irigykedhessenek rá...

Én ezt nem tudtam sosem megérteni, mert gyerekkoromtól kezdve egy telibe őszinte személy voltam. Kicsiként utáltak emiatt, aztán féltek, mára pedig már tisztelnek. A munkámban ez tesz engem valóban sikeressé. PR Manager vagyok, és a kertelés nélküli hozzáállásom miatt lehetek olyan hatékony, hogy 26 éves korom ellenére esélyes lehetek az igazgatói székre.

De hiába a határozott személyiség, ha a családomban képesek egyetlen mondattal az ujjuk köré csavarni. Mindig is ők voltak a gyengéim, főleg a kishúgom, aki felett sokszor anyáskodtam, mint nagy testvér, és tessék, így hálálja meg... Manipulál. Ehhez értett mindig is.

- Jaj, Cony annyira boldog vagyok! - tárta szét kezeit, hogy izgatottságát leplezve újból megölelhessen. Grimaszolva ütögettem meg a hátát, és imádkoztam azért, hogy ez a pozitív hozzáállása a házassága után is megmaradjon. - És az a legjobb, hogy támogatsz engem... - pontosan tudtam, ezt miért szúrta oda nekem...

- Remélem, minden úgy fog alakulni, ahogy képzelitek. - próbáltam őszinte mosollyal nézni rá, mert tudtam arra vágyik, hogy én valóban örüljek neki, de ahogy már említettem nem voltam képes megjátszani magam. Hitetlenül vonta fel a szemöldökét és rázta meg a fejét. Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor megszólalt a már jól ismert melódia, ami a menyasszony bejövetelét jelezte. Showtime.

Azt hiszem életem leghosszabb percei teltek el, miközben főkoszorúslányként álltam a fehér ruhába öltözött kishúgom mellett. A kezeim között szorongatott virág szirmait tépdestem és erősen kellett visszatartani magam, hogy ne egyem meg őket az idegtől, ami cincálta az elmémet.

A rohadt életbe is! Hisz a kishúgom még csak most lesz 20 éves, és máris hozzá fogja kötni az életét egy idiótához, aki pár év múlva biztosan a kanapén terpeszkedve követeli majd a sörét tőle. Hogyan fogja így befejezni az egyetemet? És mi lesz ha gyerekük lesz? A francba! És ha utána elválnak? Akkor a gyerek elvált szülős lesz... hiszen azokból a gyerekekből mindig érzelmileg sérült felnőttek lesznek! Nem teheti ezt a leendő unokahúgommal- vagy öcsémmel.

Az agyamban pörögtek a rémületes jövőképek, és erősen émelyegni kezdtem, amikor kimondta a testvérem az igent. Tisztán és félreérthetetlenül. A világ forogni kezdett velem és csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Azt hiszem el fogok ájulni...

Megráztam a fejem és az arcomhoz kaptam a kezem, csak elfelejtkeztem róla, hogy a csokrot szorongatom. Egy kisebb puffanással érkezett a hátam mögé és mintha halk jajgatást is okozott volna. Riadtan kaptam hátra a fejem és vettem észre, hogy eltaláltam az egyik kórustagot.

- Bocsi... - suttogtam halkan, majd a lehető legmagabiztosabban fordultam vissza a helyemre. Kinek kell egy csokor zöldség? Én vagyok a kibaszott főkoszorúslány, nekem arra nincs szükségem. Mindig is ez a határozott viselkedésem védett meg a kínos helyzetektől, ám most mégis mindenki értetlenül meredt rám. Összezavarodva kapkodtam a tekintetem és a számon volt, hogy ez csak virág volt, amikor várakozóan megszólalt az eskető.

- Kérem, ha van valami ellenvetése, most mondja...

- Tessék? - kérdeztem vissza azonnal. Hirtelen nem értettem miről beszél, hiszen én meg se szólaltam.

Millára tekintettem, aki mérgesen tátogott nekem: Nem teheted ezt velem! Olvastam le a szájáról, amit újból nem tudtam értelmezni, csak egy baleset volt...

- Azt mondtam, hogy akinek van valami ellenvetése, az most szóljon, vagy hallgasson örökre... maga pedig jelentkezett. - ismételte az utolsó mondatát a férfi, amiről úgy látszik sikeresen lemaradtam.

Nagyot nyeltem, azt hiszem rosszkor sikerült elhajítanom a csokrot... vagy talán pont jókor? Mi van ha a sors így akar segédkezet nyújtani nekem, hogy megmentsem a testvéremet a borzasztó elvált szülő jövőtől.

Szólásra nyitottam a számat. El akartam mondani, hogy igen, ellenzem a húgom házasságát egy vadidegennel, hogy egyszerűen törvénytelennek gondolom, hogy csak így tönkretehetik egy nem létező gyermek életét, 'isten úgy se' tényleg el akartam mondani.

De akkor belenéztem a kishúgom szemébe...

- Ugyan kérem, hiszen csak a szemem törölgettem a meghatottságtól. - vontam össze bosszúsan a szemöldököm. - Lehetne annyira profi, hogy nem bakizik ekkorát... - ráztam meg a fejem és intettem hogy folytassák a szertartást.

Az eskető megilletődve kért bocsánatot, én pedig szidtam a gyáva lelkemet, aki képtelen ellentmondani az akaratos kistestvére kéréseinek.

Azt hiszem innentől muszáj voltam beletörődni abba, hogy végérvényesen elszalasztottam testvérem hősének szerepét. Persze ezt pedig italba kellett fojtanom, amire a szertartást követő estély tökéletes volt.

Az asztalomnál ültem, hivatalosan a szüleimmel, a nagyival és az idegesítő unokatestvéreimmel. De már lassan egy órája, hogy egyedül trónolok itt. A szüleim táncolnak, a nagyi a szomszéd asztalnál pletykál, és még a kis izgága uncsim is képes volt összebarátkozni egy másik lánnyal, akivel a fiúkat stírölik. Felsóhajtottam és újabbat kortyoltam az italomba, azt hiszem sokkal keményebbre lesz szükségem, mert, ahogy a menyasszonyi ruhába burkolózott testvéremet figyelem, miközben éppen mélyre dugja a 'férje' szájába a nyelvét, elkap egy olyan hőhullám, ami megmagyarázhatatlan cselekedetekre akar késztetni. Mondjuk, hogy álljak közéjük, fújtatva morogjak rá a férfira és harapjak bele, ha Millához akar nyúlni... Bár most hogy belegondolok, teljesen logikusan hangzik.

- Miért érzem úgy, hogy maga nem örül ennek a házasságnak? - egy férfias búgó hang szólalt meg felettem. Fel kellene néznem rá, de az olyan sok erőfeszítésbe tellene..

Mivel a válasz is energiavesztéssel járt volna, azt se pazaroltam az idegenre. Ám az ennek ellenére leült mellém és kényelembe helyezve magát azt figyelte mi köti le annyira a figyelmem.

- Pedig szép pár... - jegyzi meg olyan hangszínnel, ami jelzi nekem, hogy csupán fel akar engem heccelni. Talán egy másik estén belemennék egy hasonló vitába, de most...örülök, ha majd az emeletre feljutok a szállodai szobámba.

- Amúgy Ryan vagyok. - közelebb húzta hozzám a székét, és láthatóan egyre türelmetlenebb volt. - Ryan Thompson. - hatásszünet, én pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy ennek a névnek kellene mondani nekem valamit. De egyszerűen nem voltam képes elég gyorsan forgatni a fogaskerekeket, hogy eszembe jusson, így inkább fel is adtam. Pff. Kit érdekel ki ez a csávó? Elhúzott szájjal fordultam felé és néztem végig rajta. A drága öltönyét nézve és a sármos tekintetét, biztosan sikeres az üzletben - mert tuti, hogy üzletember - és a nők körében is.

- Bocs. Nem vagy az esetem. - mondtam gunyorosan és néztem újból a táncoló párt. Vajon mi lenne az ijesztőbb, ha kutyaként harapnék vagy ha lóként rúgnék? Mondjuk engem sokkal jobban csábít egy erős tökön rúgás... legalább akkor biztosan nem lenne gyerek, amit elhagyna az a hülye fajankó.

- Nem azért jöttem ide, hogy felszedjelek.. - erre a mondatára érdeklődve néztem újból a férfira. Azt hiszem a tekintetem zavarba hozta, mert hirtelen a tőle nem várt habogásba kezdett. - Vagyis... nem mintha nem lennél vonzó vagy ilyesmi... csak izé...

- Állásajánlat? - kérdeztem megunva a zavarodottságát, majd a kezemben szorongatott poharat újból a számhoz emeltem. - Nem érdekel.

- Még nem is hallottad, mit ajánlok! - méltatlankodott. - Thomas, a vőlegény főnöke vagyok, és biztosíthatlak, hogy nagyon kecsegtető az ajánlatom...

- Hogy kinek? - fordultam felé hirtelen, mire akaratlanul öntöttem rá a maradék piát az öltönyére. Szitkozódva kapott a szalvéta után és kezdte törölgetni a nadrágját. Elgondolkodtam, hogy szóljak-e neki, hogy a nagyi arra tette a protkóját, amíg evett, de úgy éreztem, a hisztije csak plusz perceket venne el a válaszáig. - Mióta dolgozik neked? Normális? Egyáltalán pontosan milyen beosztásban van? Van a családjában válás? Vagy talán pont ő vált már el? Úristen! Azt ne mond, hogy már van gyereke! - hüledeztem, és a fantáziám újból eltévedt a negatív gondolatok vidékére...

- Hogy mi? - meredt rám úgy, mintha megzakkantam volna. - Miért akarod ezeket tőlem hallani? Neki nem hitted el, amit magáról mesélt?

- Ne csigázz! - ragadtam meg a karját. - Könyörgök, mondd, hogy nincs gyereke! - olyan kétségbeesett fejet vághattam, hogy szerintem maga is megijedt tőlem.

- Tudtommal nincs... - mondta bizonytalanul. - És a húgod az első felesége. - a szavakat a lehető legkörültekintőbben ejtette nehogy azoknak rejtett jelentése miatt, még ő kapjon tőlem.

Fellélegezve engedtem el a karját. Egy kisebb kő esett le a szívemről. Már csak az kellett volna, ha egy másik nővel kellene osztoznia a húgomnak a gyerektartáson. Hiszen még az se biztos, hogy neki fogja fizetni, bár ha nem, akkor egy elég durva perre számíthat tőlem.

Tovább figyeltem volna a táncoló párt, ám azok hatalmas tapsvihar közepette elhagyták a termet és elindultak a nászéjszakájukra. Csak adja Isten, hogy védekezzenek! Ha gyerek is lesz majd ebből a kapcsolatból, nem akarom, hogy már az első estén megfoganjon...

- További jó szórakozást! - biccentettem neki és álltam fel az asztaltól. Azt hiszem ezzel bevégeztetett az én estém is...eleget ittam, hogy felérve bedőljek az ágyamba és egy jó darabig ne tudjak magamról. A jó darabig alatt pedig legalább egy hétben reménykedem...

- Várjon, kérem! Hallgasson meg! - pattant fel a beszélgető társam is, és kicsit bizonytalanul nézte a dülöngélésemet. - Csak maga miatt jöttem el, kérem hallgasson meg! - ez érdekesen hangzik, talán érdemes lenne hallanom.

- Rendben. Kap 5 percet míg felkísér a szobámba. De kérem kezdje azzal, hogy hogyan lett meghívva! - váltig állíthatom, hogy egy igazán méltóságteljes részeg hölgyet sikerült alakítanom. Kecses mozdulataim ugyan eléggé ügyetlenre sikeredtek, de a gáláns lovagom a segítségemre sietve belém karolt. - 517-es szobába ha kérhetem. - felvihogtam a szellemes megszólalásomon és esetlenül tettem a magassarkúimat egymás után.

- Thomas tudta, hogy mióta szeretnék Önnel beszélni, és amikor megtudta, hogy maga lesz a sógornője, örömmel közölte ezt velem. - Aha! Szóval erre ment ki a játék! Csak azért vette el a a húgomat, hogy szerezzen egy piros pontot a főnökénél...kis nyaligép. - Bármire hajlandó vagyok, hogy nekünk dolgozzon.. - határozottan beszélt, miközben átvonszolt engem a folyosón. Megjegyzem elég erős lehetett, mert én sosem tartoztam a csontkollekció vékonyságú emberekhez. Az ajánlatán elgondolkodtam. A bármi alatt vajon tényleg bármit ért? Mert akkor szeretném, ha tálcán ajánlaná fel a vőlegény fejét. - A cégünk lassan kifut az időből, és szeretnénk egy igazán ütős tervel állni az igazgatóság elé. - Istenem, de sokat képzel magáról ez a férfi. Pár év és a saját cégemnél én is az igazgatók között ülhetek, de majd biztosan feladom és átmegyek neki dolgozni..

A liftben a termékükről és márkájukról áradozott, hogy milyen égető fontos lenne egy PR Manager, aki kézbe veszi a helyzetet. Elmondta, hogy igazi maximalista révén a legjobbat akarja, és tudja hogy én vagyok a legjobb. Egyáltalán nem zavarja, hogy már van munkám, Ő sokkal jobbat ajánl... Erőltetnem kellett magamon, hogy nyitva tartsam a szemeim, néha néha előre bukott a fejem a kábaságtól, de szerintem azt hitte, hogy bólogatok.

Felérve az emeletre, elfelejtettem a mondandója elejét... na jó, igazán már a végén sem figyeltem rá. De az igazat megvallva csupán az maradt meg, hogy ez a sármos, talpig úriember rohadt unalmas egy személyiség...

- Köszönöm, majd értesítem. - bólintottam méltóságteljesen, úgy mintha épp vizsgáztattam volna. Megfordulva azonnal beakartam lépni a szobámba, ám a francos zár egyszerűen nem akarta elfogadni a kártyámat. Hunyorogva néztem az ajtón lévő számot, és nyugtáztam, hogy jó helyen vagyunk. De akkor, mi a jó égért nem akar ez működni.

- Hagy segítsek... - mondta türelmetlenül a mögöttem álló, majd kivéve a kezemből a kártyát egyetlen mozdulattal kinyitotta a szobám ajtaját. Felragyogott az arcom, és mielőtt bekísérhetett volna egy gyors köszönömet hadarva rácsaptam a bejárati ajtót. Mondjuk ez a mozdulatom korántsem volt olyan elegáns, mert szerintem pont látta, hogy a lendületben hátravágódok és a lábammal kalimpálva lendítem be a faajtót, hogy még véletlenül se tudjon bejutni. Lehet nem volt elegáns, de legalább egyértelmű volt, hogy nem nagyon vagyok kíváncsi rá és még ha tudnám is hova tettem a névjegykártyáját, se hívnám fel...

Az álmomból a telefonom csengése zavart meg. A francba... lehet, hogy én megadtam neki? De minek hív azonnal? Nincs jobb dolga, mint a földön alvó részeget felébreszteni? Dühöngve kotorásztam a retikülömbe és szitkozódva vettem fel.

- Mi van? - szerintem a lehető legutálatosabb hangnemet sikerült megütnöm, amire iszonyat büszke voltam.

- Cony én vagyok... - ledermedtem kishúgom síró hangjára. - Cony, kérlek gyere ide! - szipogta erőtlenül, bennem pedig azonnal megszületett az elhatározás, hogy megkeresem azt a rohadékot, aki megsiratta és elintézem, hogy soha ne lehessen lehetősége, hogy gyermekeket hagyjon magára a kárász életű házasságaiból.