Susan szemszöge:

Az ébresztőórám csörömpölésére ébredtem. Szombat volt, ezt félálomban is tudtam, de azt már nem, akkor meg miért ébreszt fel hajnalok hajnalán. Pislogtam párat, majd nagyot nyögve nyúltam ki a kellemesen meleg takaró alól, hogy kinyomjam a hangoskodó tárgyat.
Ezután lustán húztam az orromig a takaróm, és lehunyt szemmel kezdtem gondolkodni, mi lehet ma.
Néhány percig csak feküdtem, és képtelenebbnél képtelenebb dolgokkal álltam elő. Ezt még én sem gondolhatom komolyan, gondoltam.
Már a svájcban élő nagyimmal ijesztgettem magam, de már néhány éve nem láttuk, szóval ezt is elvetettem.
Végül elegem lett a sok hülyeségből, majd megdörgölve a szemeim kászálódtam ki a meleg ágyikóból.
Lassan ránéztem az órára, mert eddig még nem bírtam rávenni magam. Reggel hat óra múlt nyolc perccel.

-Reggelt! Megtisztelnél minket azzal, hogy lefáradsz és segítesz előkészíteni a lovakat?-Jake szinte ajtóstul rontott a szobámba, rosszalló hangja megzavarta reggeli kába nyugalmam. Ekkor viszont minden beugrott, és reflexből csaptam a homlokomra. Ezután megmasszíroztam a fájó helyet, és nagyot pislogva csoszogtam a fürdőszobám felé. A szoba bejárata felől elfojtott röhögés hallatszott.
-Csend! Nem vicces!-förmedtem a fiúra, aki vörösödő fejjel próbált nem megfulladni.
-Tényleg nem emlékszel arra, hogy mikor van a lovad második versenye?-váltott hirtelen komolyabb hangnemre, ám a szája sarkában bujkáló vigyort nem sikerült teljesen eltüntetnie. Kicsit szégyenezve ráztam meg a fejem, de a gondolataim leginkább a lovad szó körül forgolódtak. Öt betű, de ha megfelelő sorrendben pakolod egymás mellé őket, egy olyan szót kapsz, ami rengeteg jelentéssel bírhat. Akárhányszor hallottam eddig, mindig melengető érzés kapott el a szívem tájékán. A világ sokkal rózsaszínűbbnek tűnt, és szebbnek. És mégis bennem motoszkált az enyhe, mégis maró kétely. Jó dolog birtokolni Futárt? Hiszen már Andrewnál sem vágyott másra, csak szabadságra. Olyan akar lenni, mint a szél. Élni, gátlások és béklyók nélkül, száguldani. Talán ezért szeret annyira futni. Ilyenkor érzi csak igazán szabadnak magát. Nehéz közel kerülni hozzá, de annál könnyebb elvesztegetni a bizalmát. A barátsága nem olyan dolog, amit minden sarkon osztogatnak. Ez erős, és egy életre szól. És ezeket a dolgokat a legnehezebb megszerezni.
-Elkalandoztál?-rángatott ki hirtelen mély gondolataimból Jake.
-A verseny!-jutott eszembe azonnal, majd berohantam a fürdőbe, hangosan bevágva az ajtót. Ezzel jeleztem a fiúnak: sietek, békén hagyhat.

Energikusan ugráltam lefelé a lépcsőkön, és futtomban kaptam ki két almát a konyhaasztalon pihenő gyümölcskosárból, ahogy szoktam. Az előbbi fáradtságnak már nyoma sem volt. Izgatottan ugrabugráltam be az istállóba, ahol apu förmedt rám:
-Miért nem tudsz akkor felkelni, amikor kéne?
Lesütöttem a tekintetem, de inkább nem válaszoltam. Jól tudtam, ilyenkor nem szabad apát szabadkozással tovább hergelni. Kötelességtudóan sétáltam el a nyerges irányába, és próbáltam visszafogni a türelmetlenségemet. Legszívesebben rohanva tettem volna meg az utat, de nem akartam megijeszteni a lovakat.
Odabent nem volt senki, így aztán rávetettem magam az egyik sarokban álló takarókra. Kivettem egyet, amit az utazás közben szoktunk a lovakra teríteni, majd istálló-és farokfáslit. Végül Futár világoskék kötőfékét kaptam fel az egyik kis akasztóról, a mellé aggatott vezetőszárral együtt.

-Szervusz, kislány!-vakargattam meg odaérve a ló homlokát, aki egy elégedett nyihogással adta a tudtomra: végre megjöttél.
A zsebeimet kezdte szaglászni, majd egyre türelmetlenebbül bökdösni. Az almát kereste, amivel minden reggel köszöntöm.
A zsebembe nyúlva kezdtem kotorászni, majd pajkos hangon szóltam az állathoz:
-Itt bizony nincs semmi.
Futár már nem értékelte annyira a poént, és bosszúsan dobbantott az egyik mellső lábával. A hang halkan visszhangzott a zajos istállóban.
Ekkor két kezet éreztem meg a derekamon. A meglepetéstől majdnem felsikítottam, de valaki befogta a számat.
-Hiányoztam?-kérdezte Jake kajánul vigyorogva, és közelebb hajolt. Én hasonló vigyorral az arcomon toltam el, mutatóujjamat az orrára téve.
-Nem vicces-közöltem vele komolyan, de rögtön kitört belőlem a nevetés.
-Valahonnan ismerős a mondat-kuncogott a fiú.-De nem válaszoltál a kérdésemre.
-Igen-vontam vállat.-Örülsz?-villantottam rá egy mosolyt, mire felkacagott.
-Mennem kell. Még Lepkét is fel kell készítenem az utazásra.
-Ezt úgy mondod, mintha valami nagy lelki trauma érné ott-csóváltam a fejem. Jake vette a lapot, és komolyan válaszolt.
-Fogja is. Mivel egy futamban indul Futárral, aki bizonyára lemossa a pályáról.
A hátunk mögött eddig türelmesen álldogáló éjfekete kanca most bólogatni kezdett. Egyszerre nevettük el magunkat.
-Milyen szerény ma valaki-paskoltam meg. Válaszul csak nagyot bökött az oldalamba. Az almát akarta.
-Azonnal-motyogtam, és felé fordulva adtam neki oda a finomságot. Mivel Jake-kel már nem foglalkoztunk, otthagyott minket.
Néhány napja kapta meg a rajtengedélyt, és ma lesz az első versenye. Borzasztóan izgatott, csak nem akarja kimutatni. Engem viszont nem ver át, ahhoz túl jól ismerem.
Eltoltam a reteszt, és sietve láttam munkának. Nemsokára indulunk, holnap van a verseny, addig kirándulunk egy kicsit Franciaországban. Már kicsi korom óta titkos álmom volt oda eljutni, de azt akkor még nem gondoltam volna, a lovam versenye miatt válik valóra. A harmadik nap jövünk haza, ezért hétfőn nem megyek majd iskolába.
Egy puhább szőrkefét vettem elő, és hosszú karmozdulatokkal pucoltam le a koszt a ló hátáról. Mivel nem volt kint a karámban, nem is volt olyan piszkos, így gyorsan haladhattam.
A patakaparással azonban meggyűlt a bajom. Futár úgy gondolta, most is eljátssza egyik kedvenc játékát, a nem-akarom-hogy-felvedd-a-lábam-osdit. Így míg ő jót szórakozott rajtam, én magamban dühöngve próbálkoztam: sikertelenül. Ezzel persze rengeteg időt vesztegettünk el, így amikor anya beugrott megnézni, hogy állunk, elszörnyedve nézett ránk.
-Már majdnem minden készen van. Igyekezzetek!
-Nem akarja feladni a lábát-sóhajtottam.
-Egyiket sem?
-Egyiket sem.
-Akkor csinálj mást. Mire visszatérsz, általában elfelejtik a szeszéjeiket-adott tanácsot, én pedig hálásan bólintottam. Ezután figyeltem, amint távolodó alakja elhagyja az istállót, hogy odabent fejezze be a pakolászást.
Megfogadva amit anya mondott, inkább a takaróhoz nyúltam, és feltettem a hátára.
Ezután a tátsójához léptem, és a farokfáslival foglalkoztam. Ahogyan azt anyu megmondta, ezután visszatérve a patakaparáshoz Futárnak eszébe sem jutott kötözködni.
Ezután sokkal gyorsabban végeztünk, én pedig kivezettem az udvarra. Az állat engedelmesen lépdelt mellettem, büszkén a magasba emelve a fejét.
-Ha megint nem akar felmenni a rámpán, nem tudom mit csinálok!-bukkant fel Mike keseregve.-Amúgy vezetheted, tíz perc és indulunk.
Én is hasonló keserűséggel sóhajtottam.
-Légy jó-suttogtam neki.
Futár először nagyon idegenül méregette a lószállítót, én pedig hagytam, hogy körbeszaglássza. Ezután prüszkölt egyet, majd szinte magától sétált fel,köszönésképp Lepke sörényébe fújva.
Mike elismerően füttyentett a hátunk mögött.
-Ezt meg kell tanítanod nekem is.
-Ő csinálta-mutattam a fekete lóra nevetve.-Néha én sem tudok rajta kiigazodni.

Már mind a nagy terepjáróban ültünk. Pont öten voltunk, mert sajnos Lucy otthon maradt. A szülei ilyen hosszú távollétet nem engedtek meg neki.
Megint apa vezetett, anya mellette ült. Én pedig hátul nyomorogtam a két fiú között.
A Jake felőli ablakon bámultam kifelé. Szerettem utazni, nézni a tájat. Imádtam, ahogyan minden elfolyik körülöttünk, és az egyetlen biztos pont az autó. Olyan érzés, mintha mi lennénk a világ közepe.
Valahol félúton elaludhattam. Arra keltem, hogy megálltunk, a fejem pedig Jake vállára van hajtva. Próbált anélkül kiszállni, hogy felkeltene, de már megtörtént, szóval izgatottan kérdeztem tőle:
-Megérkeztünk?
-Nem-felelte egyszerűen.-Pisiszünet.
Kissé csalódottan bólintottam, majd én is kikászálódtam a járműből. Egy benzinkúton találtam magam, és izgatottan nyugtáztam: az itt dolgozók franciául beszélnek. Kicsit meglepődtem, hogy nem keltettek fel a határnál, mert mind tudják, már nagyon rég el szerettem volna jutni ide. Majd vállat vontam, és Jake társaságában megcéloztam a mosdókat.

-Ez... olyan gyönyörű!-forogtam körbe a versenypályáknál, akár egy filmben. Mesés hangulatom volt, ez talán a friss francia levegőnek volt betudható.
Anya szorgosan bólogatott mellettem.
-És a közeli erdőt nem is láttuk még! Úgy hallottam, nagyon szép!-mondta kicsit elkalandozva.-Megnézhetjük még ma akár.
Én csak bólintani tudtam, amikor Mike jelent meg.
-Ahhoz haladni kéne-biccentett a lószállító irányába. Meg kéne nézni, mennyire viselte meg őket az út.
Válaszul sarkon fordultam, majd a lószállító még le nem hajtott hátulja mellett ácsorogtam, színlelve, már régóta várok itt. A fiú értette a célzást, ezért ő is elindult, hogy segítsen kihozni a lovakat a szűk, fém cellából.

Futár aranyosan szagolgatta a pálya kerítését. Kérdőn nézett rám, tekintetével azt sugallva: "nem bánt?"
-Nem-feleltem a fel nem tett kérdésre. Néhányan furcsán néztek rám, ha a lovammal beszélgettem, de nem is tudják, mennyire megértjük mi egymást. Egy elmélyült, bizalmas kapcsolathoz nem kellenek szavak. Bármilyen kapcsolatról is beszélünk. Futár pedig eléggé bízott bennem ahhoz, hogy nyitott könyvként forduljon felém.-De holnap itt fogsz versenyezni Lepkével, és még sok más pacival-folytattam, miközben kedveskedve vakargattam meg a ló füle tövét. Az türelmetlenül horkantott fel.
-Igen, csak holnap. Akkor is délután-szóltam megint hozzá. A fekete kanca ekkor már nem találta elég érdekfeszítőnek a társalgást, ezért lehajtotta a fejét, és nagyot harapott a pálya köré nőtt fűbe. Felkacagtam.
-Te falánk.
Míg Futár a hasának teletömésével volt elfoglalva, én nekidőltem a kerítésnek, és a felhőtlen égre meredtem. Sokkal melegebb volt, mint otthon, és nem tudom, hogy fogom kibírni a sok meleg ruhában ezt a két és fél napot. Sóhajtottam, kiengedve ezzel a sok izgalmat. Nem volt ez ideges, vagy bánatos sóhajtás, sokkal inkább elégedett.
Néhány nyugodt perc múlva, miközben még a szél is megállni látszott, lépések zaját hallottam meg. A nedves őszi avarban Jake tartott felénk. Intettem neki, mire kicsit elszontyolodni látszott, de aztán megint mosoly ült ki az arcára, és meggyorsította a lépteit.
-Meg akartalak ijeszteni-durcizott. Felnevettem. Ilyen az igazi Jake.
Puszit nyomtam az arcára, majd átöleltem.
A meghitt pillanatot természetesen (megint) Futár törte meg. Prüszkölt egyet, megcsóválva a fejét, ezzel megrángatva a kezemben pihenő vezetőszárat.
-Nem bírja elviselni, hogy nem ő van a középpontban-szólalt meg a mellettem ácsorgó fiú.
-Ismerek még olyat-mondtam incselkedve, aztán kedvesen az oldalába böktem.
-Na várj csak!-kiáltott, majd csiklandozni kezdett.

Este fáradtan estem be a hotelszoba ajtaján. Már késő volt, így nem akartam a fürdőszobában való zajongással felkelteni a szobában a már alvó szüleimet. Jake és Mike másik szobában voltak, a miénk mellett kettővel. Eddig a srácokkal bowlingoztunk, de végül aludni tértünk, tekintettel a holnapi fárasztó napra.

Reggel arra keltem, hogy körülöttem sürgölődnek. Az első pár másodpercben realizáltam, hol vagyok, majd hirtelen (tőlem szokatlan) hevességgel felugrottam.
-Miért nem keltettetek fel?-kérdeztem a szüleimtől szemrehányóan. Ő csak mosolyogva vállat vontak.

Már készen voltunk, és a fiúk szobája előtt álltunk. Anyuék a hátam mögött nyugodtan, én hangosan dörömbölve az ajtón. Ha jól ismerem őket, márpedig eléggé, akkor még mindig alszanak. Kezdett elegem lenni, így egyszerűen feltéptem az ajtót, amit természetesen nem zártak be, mint a paranoiás szüleim. Az első a kezembe akadó dolgot vágtam a közelebbi fiú arcába, aki Mike volt. A kedves kis lovas, faragott asztali dísz keményen landolt az orránál, a fiú pedig ordítva ült fel, a fájó területet masszírozva.
-Normális vagy? Minek keltesz fel?-kérdezte a lehető legbűntudatkeltőbben, ám én csak a markomba röhögtem.
-Ezt meg sem hallottam. Azt hiszem, megvárom, míg rájössz-vigyorogtam rá. Idegesen fújt egyet.
-Mi ez az egész?-dörzsölte ki a szeméből az álmot Jake is, akit természetesen felébresztett Mike üvöltése. Az órára pillantott, és neki sem hiányzott sok ahhoz, hogy hasonló hangot hallasson, mint előbb a fekete hajú fiú. Ehelyett halkan káromkodott, majd hangosan is megszólalt.
-Menni kéne, készülni a versenyre.
Elégedetten bólogattam, amint Mike először csak bambán nézett, majd a kezébe temette az arcát. Felugrott, ami lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, tekintve, hogy apuék előtt, nyitott ajtónál, egy alsóban és pólóban indult el felém, majd kitolt a szobából. Alig láthatóan, de elvörösödtem. Hangosan csapta be az ajtót, mint én tegnap reggel Jake előtt, és ugyanazt a jelentést is hordozta.

A reggelinél minden nagyon békés volt, épp a napi teendőket osztottuk el. Nagyot haraptam a croissontba, amikor egy személyen akadt meg a pillantásom a túlsó asztalnál, de nem láttam rendesen, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Pedig olyan ismerős volt, gondoltam.

-Figyelj!-suttogott Jake, amikor bemelegíteni készült a kisebbik pályán, amit direkt erre a célra tarottak fent.-Most nem figyel apukád, ha gondolod, melegíthetsz Futárral-mondta kis izgalommal a hangjában. Tudta mire vágyom: egy jó kis lovaglásra egy jó kis francia pályán. Végigpillantottam az öltözékemen, ami lovagló ruha volt, ha nem is lovagolhattam volna-elvileg. Hatalmas mosollyal az arcomon bólintottam, és a nyakába ugrottam. Nem érdekelt, hogy majdnem felborítottam.
-Szervusz, kislány. Gyakorolunk, rendben?-kérdeztem a kancától, aki furcsán nézett rám. Jake-re számított, de határozottan látszott rajta: örül nekem.
Szokásos magabiztossággal léptem a kengyelbe, és felhúztam magam a nyeregbe. A már ismerős szabadságérzet kerített hatalmába, mintha itt fenn, a többi ember felett bármire képes lennék. Ezt az érzést soha nem cserélném el semmivel.
Megsimogattam a feketén csillogó ló nyakát, és lépésben haladtam vele egy-két percig. Alaposan be kell őket melegíteni, mert nagyon érzékenyek az ízületeik, és ha nincsenek jól beezdve, bármi megtörténhet, ebben a bizniszben pedig nem feltétlen jó a szerencsére bíznia magát az embernek.
Aztán jelet adtam Futárnak az ügetésre, aki felvetett fejjel, büszkélkedve, hosszú és ruganyos léptekkel szelte át a pályát.
-Elemedben vagy, igaz?-vakartam meg a marját. Szépen visszaváltottunk lépésre, majd kimentünk a pálya széléhez. Ott aztán két-három lyukkal feljebb igazítottam a kengyelen, majd visszaállítottam a lovat középre. Állásból ugrattam be vágtába, Futár pedig boldogan engedelmeskedett. Repült akár a szél, de nem hagytam, hogy teljesen kifárassza magát, hiszen tartogatnia kell az energiáját a versenyig. Egy darabig táncolt, és a zablának feszült, próbálva kirántani a kezemből a szárat és ezzel átvenni az irányítást, de én vasmarokkal tartottam. Hamarosan feladta a küzdelmet, és hagyta, hogy olyan tempóban menjünk amilyenben én akarok.
A hajamba belekapott a szél, és ránevettem egy másik zsokéra és a lovára, akik mellett könnyedén száguldottunk el, még úgy is, hogy nem adtunk bele mindent. Egyre jobban égtem a vágytól, hogy a szárat a ló nyakába dobva hagyjam, hogy haladjon, de visszafogtam magam, csakúgy, akár a kancát. Egy kör megtétele után lassan léptünk el a kapuig, ahol Jake várt, mellette apa. Azonnal lehajtottam a fejem, de a várt szidás elmaradt.
-Szépen lovagoltál-jegyezte meg helyette csendesen.-Jól tetted, hogy visszafogtad. Legközelebb ne az ujjhegyeddel tartsd a szárat.
Ezzel otthagyott minket. Nekem pedig csak egy szó zakatolt a fejemben, hasonlóan, mint a lovam: legközelebb.
Ez egy rejtett üzenet volt, amiben talán engedélyt kaptam arra, hogy végre letehessem én is a rejtengedély-vizsgát.

Futár társaságában sétáltunk a kis erdő mentén, amikor valaki utánam kiáltott:
-Várj!
Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki az. Mégis, a bensőmet melegséggel töltötte el, hogy idáig eljött azért, hogy láthassa a lovat, ami valaha az övé volt. Ez azt jelentette, reggel sem láttam rémeket.
Megvártam, hogy utolérjem, majd tétován intettem neki. Szorosabban fogtam meg a vezetőszárat, arra az esetre, ha a mellettem lépdelő éjfekete szőrű állat menekülni akarta, de ő csak füleit hegyezve fordult a férfi felé. Az említett pedig sietett megmagyarázni ittléte okát:
-Hallottam, hogy itt lesz versenye.
Bólintottam. Igen, borzasztóan pletykás kisvárosunk volt, de ez néha sajnos nem volt olyan jó. Andrew felé fordultam.
-Köszönöm, hogy eljöttél. Szerintem Futár örül neked-mosolyodtam el, mert a ló kíváncsian szagolt bele a férfi pulóverének zsebeibe. Andrew lassan érintette meg a ló fejét, de mivel nem kapott negatív jelet, ezért tovább simogatta a jószágot.
-Sajnálom-szólalt meg aztán.-Nem akartam port kavarni. Csak... még nem állok készen, hogy magam mögött hagyjam a múltat-halkan beszélt, de mégis minden szavát kristálytisztán értettem. Beleborzongtam a mondanivalójába.
-Ha rajtunk múlik, nem is kell: szívesen látjuk.

Borzasztóan sajnálom ezt a hosszú, hónapos kihagyást, és sajnos nem is tudok mit felhozni a mentségemre. De mostmár újra aktív leszek, és a nyáron valószínűleg gyakrabban tudom hozni a részeket, ezt a hosszúságot tartva. Köszi, hogy elolvastad!